1. Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy legalább felszínesen ismerem az idei világirodalmi könyvtermést, de ez is erős túlzás lenne. Bár folyamatosan bővül azoknak a könyveknek a listája, amelyeket szeretnék elolvasni, a nap sajnos nekem is csak huszonnégy órából áll, és hiába olvasok sokat, kevés időm jut a személyes érdeklődésből vagy kedvtelésből választott könyvekre. Ezért egy számomra otthonosabb terepről, az északi irodalom alkotásaiból szemezgetnék, főleg nálunk kevésbé ismert szerzők műveiből.

A finn Meri Valkama Ölel, Margot című első regénye, amelyet magyarul Divinyi Anna fordításában olvashatunk, nagyon izgalmas témát feszeget: élhetünk-e úgy, hogy nem ismerjük a múltunkat? A kérdés a kötetben mind egyéni, mind társadalmi szinten érvényes. A regény főszereplője egy Vilja nevű finn nő, aki a 2010-es években próbálja előásni gyerekkori emlékeit. Apja tudósítóként dolgozott az NDK létének utolsó évtizedében, és feleségével a rendszerben hívő emberekként nevelték a kislányukat. A fal leomlása után visszaköltöztek Finnországba, és Vilja az apa halála után egy halom levelet talál, amelyeket egy bizonyos keletnémet Margot küldött. Vilja az anyja rosszallása ellenére visszatér Berlinbe, hogy megismerje a család és a saját múltját. A kötet a (kelet)német társadalomról is remek képet ad, és kelet-európaiak számára különösen sok elgondolkodtató kérdéssel szolgál.

Veress Kata fordította norvégból a hazájában számos díjjal kitüntetett és az ezeroldalas regényektől és különböző fura ötletektől sem visszariadó Johan Harstad Rajtakopó című könyvét (részlet belőle a 1749-en itt), amely egy nehezen besorolható, jó értelemben hibbant, de mindenképp lenyűgöző és abszurd irodalmi játék. A szöveg egy kitalált szerző posztumusz kiadott mikrokrimijeiből és a hozzájuk tartozó mintegy száz oldalnyi végjegyzetből áll. Biztonsági öveket becsatolni!

2022-ben Svédországban az év könyve lett a parlamenti képviselőként is tevékenykedő Lina Nordquist Ahová mész, megyek én is című regénye, amelynek magyar fordítását Papolczy Péternek köszönhetjük. A kötet egy svéd parasztcsalád, három generáció csaknem nyolcvan, titkokban bővelkedő évét mutatja be a századfordulótól a hetvenes évekig. A természet mindvégig bámulatosan elevenen van jelen a történetben, és az emberekhez hasonlóan végletesen szelíd és kegyetlen is. Azt hiszem, 

aki jellegzetesen északi olvasmányt keres, ebben a kötetben nem fog csalódni.

Az izlandi irodalom egyik nagy klasszikus alakjának, a Nobel-díjra négy ízben jelölt Gunnar Gunnarssonnak néhány műve közel száz évvel ezelőtt jelent meg magyarul, azóta a szerző gyakorlatilag feledésbe merült. Idén viszont örvendetes módon két könyve is napvilágot látott a nyelvünkön: a Fekete madarak Veress Dávid fordításában, illetve az Advent, amelyet én ültethettem át magyarra (elnézést kérek, hogy szerénytelenül ezt a kötetet is megemlítem). Előbbi valós alapokon nyugvó, egy káplán által elbeszélt történelmi krimi, utóbbi pedig egy szintén valós történeten alapuló kisregény ember és természet küzdelméről, szeretetről és hűségről, türelemről és kitartásról.

2. Mivel szépirodalmat nagyrészt északi nyelveken és magyarul olvasok, hadd szorítkozzam továbbra is a skandináv, finn és észt művekre.

Hallgrímur Helgason idén fejezte be 2018-ban megkezdett, nagyszabású trilógiáját, amelynek három kötete Sextíu kíló af sólskini, Sextíu kíló af kjaftshöggum és Sextíu kíló af sunnudögum (Hatvan kiló napsütés, Hatvan kiló pofon és Hatvan kiló vasárnap) címen jelent meg. Egyedülálló módon az első és a második kötet is elnyerte az Izlandi Irodalmi Díjat. A magyar olvasók számára három korábbi kötete révén már ismert szerző összesen 1600 oldalt írt a segulfjörðuri Gestur Eilífssonról a 19. és 20. század fordulójától, a nemzet történetét egyetlen falu és egyetlen személy történetébe sűrítve.

Egészen kellemes meglepetést okozott számomra a finn Maisku Myllymäki második regénye, a Valvoja (A teremőr). A főszereplő fiatal nő teremőr egy múzeumban, és miközben a nyolc hónapja megnyitott kiállítás utolsó napja zajlik, a gondolatban végigjárja a szintén nyolc hónapja tartó kapcsolatát egy meglehetősen nárcisztikus férfival. Mire a múzeum bezár, a kapcsolat legfrissebb mozzanataiig is eljutunk, majd a kötet meglepő fordulattal zárul. Bár a történet nem tűnik különösebben izgalmasnak, a szerzőnek sikerül végig fenntartani a feszültséget a magánéleti szálon, és mindeközben számtalan érdekes, filozofikus gondolatot olvashatunk művészetről, kultúráról és a ma emberéről.

Elin Anna Labba 2020-ban kapta meg a svéd August-díjat egyes rénszarvastartó számik 20. század eleji erőszakos áttelepítéséről szóló tényirodalmi munkájáért. Far inte till havet (Ne menj a tengerhez) címmel most szépirodalmi igénnyel dolgozza fel – a számik (két testvér, az egyik gyermeke, valamint a természet mint elbeszélő) – szempontjából az észak-svéd történelem egy másik sötét korszakát, amikor Lappföldön folyók felduzzasztásával a számik által használt nagy területeket árasztottak el minden előzetes figyelmeztetés nélkül, hogy az ország tiszta és olcsó villamos energiához jusson. A nyári szálláshelyüket hirtelen víz alatt találó számik története tágabb értelemben is az elnyomás témájával foglalkozik.

Egy véletlen folytán került a kezembe a dán Puk Qvortrup Ind i en stjerne (Egy csillagba) csodálatosan felkavaró, önéletrajzi ihletésű regénye

 2019-ből, amelyben saját traumáját dolgozza fel. A történet a férj hirtelen halálával indul, és a feleség életének felborulását, küzdelmeit és talpra állását mutatja be különböző hosszúságú jelenetekben. Szívszaggató olvasmány a várandós anyáról, akinek egyedül kell helytállnia, megvigasztalnia vigasztalhatatlan kisfiát, majd három hónap múlva megszülnie a második közös gyermeküket: miközben az életbiztosítás révén hatalmas összeg birtokosa lesz, családi kapcsolatai összezilálódnak, gyötrődik, de lassanként beleszokik az új helyzetbe, és az élete más formában ugyan, de megy tovább.

A kitűnő tollú Urmas Vadi, akitől egy breviáriumnyi novellát már olvashattunk magyarul, Kuu teine pool (A Hold másik oldala) címmel a múlt évezred utolsó két évtizedének éppen függetlenedő Észtországáról és azon belül egy észt családról írt karikaturizált történetet, amely végtelenül észt, ugyanakkor egészen univerzális. A címbeli árnyoldalainkról bőséges anyaggal szolgáló, csaknem négyszáz oldalas regény sokszor megnevettet, de közben fájdalmas is.

A norvég irodalom egyik kiemelkedő alakja, a sokoldalú és rendkívül termékeny Lars Saabye Christensen, akinek két korábbi regénye magyarul is olvasható, idén Omagiu című kötetével teljesen bámulatba ejtett. A főszereplő egy meg nem nevezett országban, egy C. nevű városban nő fel magyar és román szülők gyermekeként, majd fiatal felnőttként a Kárpátok géniusza a kitüntetésgyűjteményének kezelésével bízza meg. A történet a valós történelmi eseményeket követi a diktátor bukásáig. A szerző az utolsó oldalakra egy olyan dupla csavart tartogat, amitől tátva marad az olvasó szája, és egészen más dimenziókat nyit meg, mint amire számítottunk.

Végezetül hadd ajánljak egy nem szépirodalmi alkotást is a néhány hete elhunyt, világszerte ismert és elismert, nagy tudású norvég antropológus-szociálantropológus, Thomas Hylland Eriksen tollából. Syv meninger med livet (Az élet hét értelme) című kötetében 

hét fejezetben fogalmaz meg nem egy, hanem sok különböző választ arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme.

A bámulatos felkészültségű szerző korokon, földrészeken és társadalmakon átívelően összegzi, amit erről a kérdésről és a válaszokról tudni lehet.