M. Nagy Miklós válaszesszéje év végi körkérdésünkre. (1. Mit vagy miket emelnél ki az idei magyar nyelven megjelent világirodalmi könyvtermésből? 2. A 2023-ban általad olvasott világirodalmi művek közül melyiket látnád szívesen magyarul is?)
Folyton azt hallottam idén a nemzetközi könyvvásárokon, hogy
az olvasók (s ezért aztán a kiadók is) az „eszképista” könyveket keresik. Nem igazán mennek a pandémiáról, a háborúkról, a klímaválságról, az izmosodó új diktatúrákról szóló regények.
Kivételek persze akadnak (bár inkább non-fictionben), de az emberek többsége most – amikor egyszerre szakad ránk válságok sora – az olvasás által nem megérteni akarja a mai világot, hanem „menekülni” belőle: más korokba, kitalált világokba (fantasybe), tisztán magánéleti konfliktusokat boncolgató könyvekbe, self-helpbe, chillbe, asztrológiába, ki-ki a saját szubkultúra-buborékjába, amely a zenétől kezdve az ezotériáig lehet szinte bármi.
Az első világirodalmi könyv, melyet – lelkesen – ajánlok mindenkinek, elvileg kielégítheti az ilyen eszképista olvasói igényt: Jeroen Olyslaegers Vadassszony című történelmi regénye (Fenyves Miklós fordításában, a Helikon kiadásában) a 16. századi Németalföldre, Antwerpenbe és Amszterdamba varázsol bennünket – azért írom, pontatlanul, hogy „varázsol” (hiszen nem annyira varázslatról, mint inkább hihetetlen mennyiségű kutatómunka ihletett eredményéről van szó), mert hasonló érzéseim voltak, mint valamikor régen Huizinga – korábban A középkor alkonya címen megjelent – Őszi középkorát olvasva: hogy
a szerző mindenestül egy másik korba tud varázsolni minket, azaz a kornak minden zsenge, cseppet sem dohos ízét-bűzét érezzük benne,
s ami a legfontosabb, az akkor élt emberek számunkra gyakran furcsa, de mégis emberi, olykor túlságosan is emberi gondolkodását, erkölcsi dilemmáit, a tudatlanságból vagy épp a sokkoló, vadonatúj tudásból fakadó, történelemalkotó pszichés energiáit. A Vadasszony olvasása közben persze egyre erősödhet bennünk a felismerés, hogy a főhős hasonló dilemmákkal küzd egy hasonlóan kaotikus korban (mert hát a legtöbb jó történelmi regény kaotikus korban játszódik), mint mi most: Beer, a fogadós mindenkivel jóban akar lenni, nem foglal állást politikai-vallási kérdésekben, elég neki a maga baja, tragédiája – miután mindhárom korábbi felesége meghalt gyerekszülés közben –, de a nem-cselekvés és a nem-állásfoglalás alapján végrehajtott tettei is súlyos következményekkel járó morális ás politikai döntéseknek bizonyulnak.
A múlt év – egyik – szomorú eseménye volt Javier Marías halála, aki a spanyol irodalom állandó Nobel-esélyes, legismertebb, legtöbb országban kiadott alakja volt hosszú éveken át. Utolsó regénye Tomás Nevinson címmel a Jelenkornál jelent meg Tomcsányi Zsuzsanna fordításában. A regény szövevényes cselekményéről csak annyit mondanék, hogy a kilencvenes években játszódik, és főhőse a brit titkosszolgálat nyugalmazott tagja, akinek egy ETA-terroristát kell megtalálnia; és talán még annyit, hogy Marías regényei közül talán ez az, amely „hagyományosabb” (eszképista?) olvasói igényeket is remekül kielégít, magyarán, ha úgy tetszik, thriller – de filozófiai-pszichológiai thriller, amelynek már az első mondata is behúzza az olvasót: „Régimódi neveltetésem folytán meg sem fordult a fejemben, hogy egy nap arra utasítanak, öljek meg egy nőt.” Persze mint minden Marías-regényben, az olvasói élmény (legalábbis számomra) itt is nagyrészt a hosszú, bámulatosan precíz, az emberi cselekedetek motivációit folyamatosan elemző mondatokból fakad; tudom, ez akár fárasztó is lehet bizonyos „hagyományos” (?) olvasói elvárások szerint – mert a sztori így lassan csordogál; s tudom, ezzel most épp ellentmondok önmagamnak, ahogy Marías is teszi minduntalan: az ő narrátora is folyton ellentmond önmagának, pontosít, már-már kényszeresen, de szinte reménytelenül keresi a megfelelő szavakat; de
számomra Marías, éppen ezért, mióta csak ismerem, olvasom, csodálom, az emberi gondolkodás egyik legnagyobb episztemológusa.
Egy Helikon-cím és egy Libri-cégcsoportos cím után választok egy olyan „kedvenc” könyvet is, amely más kiadónál jelent meg: az ukrán Szerhij Zsadan A diákotthon című regényét a Magvető jelentette meg Körner Gábor fordításában. Közhely, hogy a nagy történelmi eseményekről igazán jó könyvek többnyire egy bizonyos távolságról születnek, azaz jó pár évvel később, amikor valamivel tisztábban lehet már látni, hogy mi is történt. Ha ebben van némi igazság, akkor
Zsadan könyve kivétel: 2017-ben jelent meg, és az akkor még szinte észrevétlen orosz-ukrán háború (mert valóban: a világ alig figyelt akkor még erre a tragédiára) három napját írja le egy egyszerű ukrán tanár nézőpontjából,
aki (hasonlóképpen Olyslaegers regényének hőséhez), nem foglal állást, s ezért bűntelennek érzi magát. Sőt azt hiszi, hogy ennek köszönhetően ő biztonságban van. S miközben többnyire azt sem tudjuk, hogy éppen kik, oroszok vagy ukránok lőnek, gyilkolnak, csencselnek, fosztogatnak stb., a maga bámulatosan finom és mesteri arányban adagolt írói eszközeivel Zsadan regénye is azt sugallja, hogy a regény főhősének, Pásának a közömbösségéből, szürkeségéből és erkölcsi vakságából fakad az a borzalmakkal teli, gyilkos, szürke-fekete világ, amelyben olvasóként vele együtt bolyongunk. (Csak zárójelben írom, mert, igen, zárójeles a gondolatom is, azaz küszködök vele, a saját életemet, döntéseimet tekintve is: a kollektív bűnösségnek ez a mégoly finom felvetése is igencsak elgondolkodtatott: talán elég lenne annyit kérni az emberektől, még így visszamenőleg, a tragédia ismeretében is, amennyit ez a szürke ukrán-orosz tanár megtett: hogy tegye a saját – hasznos – dolgát, és hagyjuk neki, íróként is, hogy a politikában-történelemben vak legyen.)
Még annyit gyorsan hozzátennék mindehhez: e három könyv fordítói – Fenyves Miklós, Tomcsányi Zsuzsanna és Körner Gábor – fantasztikus munkát végeztek: bravúrfordítás mind a három – bámulatosan bonyolult, összetett szövegvilágot varázsoltak magyar nyelvre úgy, mintha eleve így születtek volna.
A másik kérdésre, hogy mit látnék szívesen a 2023-ban általam olvasott könyvek közül magyarul is, azért nehéz válaszolnom, mert amit szívesen látnék, azt többnyire igyekszem is megszerezni a Helikon számára (s ha nem sikerül, akkor tudom, hogy másik kiadónál megjelenik majd). Ilyen például (azaz más kiadónál fog megjelenni) a Velikij Gopnyik című regény, Viktor Jerofejev műve, aki valamikor világsztárnak számított, magyarul is jó pár könyve megjelent, s aztán sokéves szünet után (miközben ő dolgozott azért, de Az orosz széplány vagy A jó Sztálin színvonalát nem tudta megismételni, ezért a világ lassan elfelejtette őt),
most, németországi emigrációjában írt egy bámulatosan izgalmas könyvet, egy esszéisztikus betétekkel teli, mozaikos szerkezetű regényt,
amely egyszerre szól az ő életéről, Oroszország történelméről, valamint Putyin alakjáról: ő a Nagy Gopnyik, akiben az orosz történelem sok bűne és tévedése megtestesül – s egyúttal, mint oly sokszor, Jerofejev az orosz kultúra nagy toposzairól is elmondja a sajátos, radikális véleményét. (Oldalakat kellene írnom arról, mit jelent a „gopnyik” szó, meg arról is, hogy mi ez a „radikális” vélemény; de inkább arra biztatok mindenkit, hogy olvassa el Jerofejev könyvét, amikor megjelenik.)
Van még jó pár orosz regény, melyet szívesen látnék magyarul; már csak azért is, mert a háború okozta sokk (a történelmi bűnökből fakadó új bűnökkel való szembenézés kényszere) – néhány olvasmányélményemből ítélve – alaposan felrázta az orosz nyelvű irodalmat (amely lehet oroszországi, belarusz, ukrajnai, emigráns, izraeli, sőt akár az orosz gyarmatok vagy félgyarmatok irodalma is): megrázó háborúellenes versek (és kötetek) jelennek meg – egy ilyet magyar fordításban is szívesen látnék (miután itt-ott már publikáltam belőlük). A regények közül pedig kettőt emelnék ki: Szergej Kuznyecov Mjaszorubka Mossza (Moss húsdarálója) című műve 2030-ban játszódó, alternatív történelmi regényről, amelynek szerteágazó cselekménye egy új pandémiával sújtott világban játszódik: a halálos vírus ezúttal gyilkos bűntudatot, lelkiismeret-furdalást ébreszt a „betegekben” mindazon genocídiumok miatt, amiket a különböző nemzetek elkövettek. A másik pedig az Izreaelben élő Linor Goralik Bobo című regénye, amely gogoli (vagy pelevini-szorokini) szatíra a mai Oroszországról – egy elefánt nézőpontjából, melyet a török szultán ajándékoz az orosz cárnak.
