1749: Mit vagy miket emelnél ki az idei magyar nyelven megjelent világirodalmi könyvtermésből?

Domsa Zsófia: Idén nagyon kevés könyv jutott el hozzám magyar fordításban, csak nyáron tudtam egy pár regényt magyarul is megvenni. Bár a legtöbbet ajándékba szántam, úgyhogy szinte csak a könyvesbolttól az éppen aktuális célszemélyig tudtam csak olvasni valamennyit, a „maradékot” gyakran norvégul olvastam el.

2023 gazdag világirodalmi év volt. A skandináv lóellenzőm miatt most mégis csak egy norvég, egy svéd és egy dán szerzőt emelnék ki.

A legnagyobb örömmel a Karl Ove Knausgård Hajnalcsillagját vártam főleg Kúnos László fordítása miatt. A Harcom és az Évszakok-sorozat önéletrajzi történetei után Knausgård ismét fikciós világot teremt és ezzel a regénnyel indítja útjára ötkötetes regénysorozatát. Norvégiában időközben megjelent már a negyedik regény is, úgyhogy el leszünk látva Knausgård-kötetekkel a következő években.

A Hajnalcsillag fikciós mű, bár természetesen rá lehet ismerni Knausgård élettörténetének elemeire. Az ábrázolás a reális és a szürreális határán mozog, főleg amiatt, hogy minden esemény mögött a misztikum, a mágia és egy emberfeletti, ördögi erő érezhető. Knausgård kilenc én-elbeszélőre bontja a történetet, kilenc egymástól többé-kevésbé eltérő élethelyzet tárul elénk két bergeni nyári nap rövid leforgása alatt. A közös elem egy új csillag fenyegető megjelenése az égbolton. Míg Knausgård eddigi műveiben az egyén belső nyugtalansága, a családi káosz volt az elbeszélések hajtóereje, itt a természet fordul ki önmagából. A krízis, amit a csillag megjelenése okoz, nem ökokrízis, nem az emberi környezetszennyezés következménye, hanem valami sokkal durvább, primitívebb erő indul útjára, ami visszafordíthatatlanul rombolni kezd. A felismerhető valóság horrorba fordul, amit felfogni talán éppolyan nehéz, mint a most zajló klímakatasztrófát.

Azzal, hogy Knausgård az elbeszélést kilenc szólamra, kilenc egymást váltó monológra bontja, lehetőséget ad arra, hogy mindenki gondolataiba lássunk, mégsem a mindentudó elbeszélő közlésén átszűrve jusson el hozzánk ennek az új világnak az élménye. Ezt a kort talán nem is lehet mindentudó pozícióból látni. A sorozat egésze és a nyitó kötet is rendkívül izgalmas vállalkozás, bár a terjedelmet nem mindig igazolja az elbeszélt történet, vannak olyan túlírtnak ható részek. Knausgård regénye végül átcsap esszébe, amire szintén láttunk már példát nála, az utolsó fejezet ugyanis a filozofálgató Egil eszmefuttatása a halálról és a halottakról, az evilági létezés nem materiális élményéről. Az expanzív szerkezet, a kilenc külön cselekményszál ugyanakkor próbára is teszi az olvasót, főleg, ha nincs ideje egyhuzamban végigolvasni a regényt, ahogy sajnos nekem első alkalommal nem volt. Így az egyes történetek úgy maradtak meg a fejemben, mint külön-külön kisregények, ami persze nem von le az élményből, sőt talán írói szándék is, mégis jó volt Kúnos László kiváló fordításában is újraolvasni a regényt

A skandináv autofikciónak Knausgård révén nagy olvasótábora van Magyarországon is. Per Olov Enquist, Dag Solstad és Vigdis Hjorth és egy sor kortárs szerző miatt talán hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezt a műfajt az ezredforduló termelte ki, holott akad bőven korábbi példa az írói önfeltárulkozásra, a botránykeltő önéletrajzi őszinteségre. Ilyen autofikciós előfutár Tove Ditlevsen is, akinek idén két kötete is megjelent a Park Kiadónál.

Tove Ditlevsen nevét a dán black comedy rajongói a 2000-ben bemutatott Gengszterek fogadója (Blinkende lygter, angolul Flickering Lights) című filmből ismerhetik, ahol a Ditlevsen a film eredeti címével azonos elrongyolódott fedelű verseskötete kerül véletlenül az egyik főszereplő kezébe. Annak ellenére, hogy a szerzőnő a dán kánon része, és minden iskolás találkozott már legalább ezzel a bizonyos verseskötettel, a derék gengszter a szerző nevét mégis Ove Ditlevsennek olvassa és könnyekig hatódik a versektől.   

Tove Ditlevsen Koppenhága-trilógiájának most az első két kötete jelent meg Gyerekkor és Ifjúkor címmel, 2024-re várható a harmadik kötet, a Függés. A dán írónő 1976-ban bekövetkezett halálakor rendkívül elismert művésznek számított Dániában. Önmagában az is lenyűgöző, hogy hányféle műfajban alkotott, művei alapvető iskolai tananyagnak számítanak. Kertész Judit fordításában most azok az önéletrajzi kötetek jutottak el hozzánk, amelyek szókimondása és leplezetlensége újféle irodalmi gondolkodásmódot hozott Dániában. Memoárjainak valóságalapja vitathatatlan, bár a szerző interjúiban mindig kétértelműen fogalmazott arról, hogy mennyi bennük a valóság és hol kezdődik a képzelet és az emlékezet játéka. Hasonlóan ehhez Ditlevsen irodalmi „örököse”, a norvég Vigdis Hjorth sem fogalmaz soha egyértelműen a regényeinek családi tabukat feszegető valóságáról. Nagyszerű, hogy kettejük írásait magyarul ugyanaz a műfordító kapcsolja össze.

Ditlevsen gyerekkori éveinek beszámolóját olvasva sokféle érzés kavarog az olvasóban, a koppenhágai munkásnegyed nyomorultsága, az emberi gonoszság, a szeretethiány, a humor. A könyveket olvasva egyfelől ugyanabba az irodalmi hurokba kerülünk, mint a kortárs önéletrajzi regényeket olvasva. Mi igaz, mi kitaláció. A könyveket ugyanakkor áthatja az írás lendülete és öröme, amelyet Ditlevsen hosszabb kórházi kezelései alatt élt át a hatvanas években. Ezek a hónapok menekülést és ideiglenes szünetet jelentettek az írónő kábítószerfüggőségtől tönkretett életében. A világirodalomból persze tudjuk, hogy a gyereknevelést szinte csak elrontani lehet, de mindig vannak újabb meglepetések, hogy hányféleképpen válik a szeretetnélküliség a művészi kreativitás fájdalmas hajtóerejévé. Ditlevsen mégsem mártírként mutatja magát, önmagát iróniával és őszinte kegyetlenséggel ábrázolja, kaotikus érzelmi életéért, függőségeiért nem vádolja a közeget, amiben felnőtt. Az írás inkább menedék, ahol nem árthat neki az anyai gonoszság, az apai közönyösség. Ditlevsen nem nyugodt olvasmány, főleg azért, mert sorsát olvasva folyton ellentétes morális érzelmek kavarognak bennünk, a szimpátiától a megvetésig, az együttérzéstől a tiszteletig. Jó, hogy hamarosan érkezik a folytatás.

A harmadik regény, amire csak röviden szeretném felhívni a figyelmet. Hjalmar Bergman Nagymama és az Úristen, amely Dió Dávid élvezetes fordításában jelent meg az & kiadó gondozásában. A regény a svéd irodalom klasszikusa, a szerző 1910-ben lett ismert finom elbeszélői humorú prózájának köszönhetően. A Nagymama és az Úristen ennek a gazdag és szellemes ábrázolásmódnak talán a legjobb példája.  A regény első felében a Nagymama élettörténetét követjük nyomon attól kezdve, hogy parasztlány létére a tehetős Borck-családba házasodik, majd gyerekei, unokái születnek. Azonban az élhetetlennek bizonyuló családban, mintha csak neki lenne esze mindenhez. A mű második felében viszont éppen a család szemével látjuk a Nagymamát, akinek végül épelméjűsége is megkérdőjeleződik. Szarkazmusa, egyszerűsége és nyelvi humora miatt igazi felüdülés olvasni ezt a regényt: „Amúgy is, kivel tanácskozzon az ember, ha a férje meghalt, a gyerekei szétszéledtek, az unokáinak még a nyomát sem látja, a régi barátok meg eltűntek a föld színén – vagy épp a föld alatt? Mégis kivel beszélgessen? Az Úristen mindig kéznél van.”

1749: A 2022-ben általad olvasott világirodalmi művek közül melyiket látnád szívesen magyarul is?

DZS: Idén Naja Maria Aidt regénye, Har døden tatt noe fra deg så gi det tilbake (Ha a halál elvett tőled valamit, akkor add vissza) tette rám talán a legnagyobb hatást. A regény 2017-ben jelent meg Carl könyve alcímmel. A mű ugyanis a dán írónő fiának szól, aki mindössze 25 évesen halt meg egy pszichózisban elkövetett öngyilkosságban. Megrázó gyászkönyv ez, ami világirodalmi idézetek, hátrahagyott versek és a naplójegyzetek közé ágyazza a baleset estéjének az elbeszélést. A szövegtöredékek között újra meg újra visszatér ez a központi történet, és mindig a legelejéről indul, a legelső telefonhívástól, a kórház, a kóma, a szervdonáció keservességén és a rendőrségi jelentés igazságtalanságán át. Mintha a szerző újra és újra nekifutna a legnehezebb történetnek, aztán elakadna és csak az elejétől kezdve tudná ismét megpróbálni elmondani Carl halálának körülményeit. Nem gyászfeldolgozás a cél, inkább a gyász eredménye ez a könyv, amelyben a különböző szövegtöredékek úgy szólalnak meg, akár egy sirató ének szólamai.

A másik regény, amelyet jó volna magyarul is látni, Vetle Vid Larssen De stjernekyndige (A csillagtudósok) címmel idén megjelent történelmi regénye. Témája ugyanis a magyar nyelvtörténeti kutatás szempontjából is döntő jelentőségű csillagászati expedíció, amelyben Hell Miksa és Sajnovics János 1769-ben Norvégiába érkeztek, hogy az ország dán királyának megbízásából megfigyeljék a Vénusztranzitot. Az „évszázad expedíciójának” történetét a norvég szerző részletesen tanulmányozta és képzeletgazdagon egészítette ki. Ez a regény feltehetően számot tarthat a történelmi regényeket kedvelő közönség és a két jezsuita szerzetes munkája iránt tudományosan érdeklődő olvasók körében is.

Végül Joanna Rubin Dranger Ihågkom oss till liv (Emlékben keltsetek bennünket életre) című tavaly megjelent grafikus dokumentumregényét szeretném kiemelni, amely idén elnyerte az Északi Tanács irodalmi díját. A cím arra utal, ahogy a svéd zsidók Jom kippur ünnepén egymást köszöntik, és a mű lényegét foglalja össze. A borítót leszámítva kizárólag fekete-fehér képeket tartalmazó album témája ugyanis a második világháborúban eltűnt családi ősök felkutatása, a szerző rajzos nyomozása, amelyhez foghatót Art Spiegelman 1980-as Maus-ában láthatunk. A szerzőnő Stockholmból indulva követi nyomon családja történetét, ahogy a semleges, de a nácikkal együttműködő Svédországból a németek által megszállt Norvégiába kényszerültek, s ahonnan a „D/S Donau” hajó elszállította őket többezer norvég zsidóval együtt a haláltáborokba. A háború ismert fotó elevenednek meg, rajzolódnak újra Dranger könyvének lapjain.

A postmemory-irodalom, a második és harmadik generációs Holocaust-történetek egyre nagyobb figyelmet kapnak Északon. Ám nemcsak a téma, hanem a műfaj miatt is remélem, hogy vállalkozik majd egy kiadó ennek a vaskos albumnak a kiadására is. A skandináv könyvek között ugyanis egyre több fontos mű születik grafikus regények formájában, és ahhoz képest, hogy mennyi minden izgalmas regény jelenik meg a kortárs északi irodalmi termésből Magyarországon, a gyakran önéletrajzi ihletésű, vagy klasszikus műveket feldolgozó grafikus regényalbumok nem bukkannak fel a kiadók kínálatában. Magyarországon is lenne közönsége Martin Ernstsen Sult (Éhség) című albumának, amely Knut Hamsun regényének díjnyertes átdolgozása, vagy Steffen Kverneland Munch-ja is feltehetőleg figyelmet keltene már csak azért is, mert a modern festőművészet híres norvég alakja, Edvard Munch vámpírként jelenik meg benne. És még sorolhatnám...