1749: Mit vagy miket emelnél ki az idei magyar nyelven megjelent világirodalmi könyvtermésből?

Önmagát tájékozottnak tartó olvasóként eleinte bosszantott, hogy az angolszász szerzőket leszámítva rendre olyan íróknak ítélik oda a Nobel-díjat, akiktől egy sort sem olvastam, vagy nem is hallottam róluk. Aztán beláttam, hogy nem érdemes ebből hiúsági kérdést csinálni, és inkább pótolni igyekszem ezeket a hiányosságokat. Az évek során be kellett látnom, hogy a Nobel-díj szinte mindig jó helyre megy (persze lennének számára más jó helyek is). Jon Fosséről legalább hallottam korábban, sőt ott szerepelt valahol optimistán hosszú bakancslistám alsóbb régióiban, de ha nincs a díj, talán nem jutok el hozzá. És milyen jó, hogy eljutottam: A másik név letaglózó erejű regény, amely – noha hangja teljesen egyedi – többször is Samuel Beckett regénytrilógiáját juttatta eszembe: itt sem lehetünk teljesen biztosak sem a szereplők azonosságában, sem az elbeszélt események valóságosságában. Hallgatjuk az elbeszélő festőművész többnyire jelen idejű monológját, de soha nem vagyunk egészen azon a helyen és abban a pillanatban, ahol lenni tűnünk. Az elbeszélő élete mintha kétfelé ágazna (olykor még több alakra töredezik, mint egy fraktál), egyszerre beszél önmagáról egyes szám első személyben és egy azonos nevű másik festőről egyes szám harmadikban; a szellemképes elbeszélésmód ismétlésekre és variációkra épül: még a szereplők nevében is ugyanazok a betűk permutálódnak. A hipnotikus erejű, olykor szinte ráolvasásszerű szövegben elválaszthatatlanul egymásba folyik a részeg motyogás és a misztikus elragadtatottság (A. Dobos Éva remek fordításában mindez nagyon jól működik). Ha Fosse Szeptológiájának többi darabja is ilyen jó, akkor olvasóként sokkal tovább ki fogok tartani, mint a másik nagy kortárs norvég regényfolyam, Knausgård Harcomja esetében.

1749: A 2023-ban általad olvasott világirodalmi művek közül melyiket látnád szívesen magyarul is?

Örökké hálás leszek annak a mesterképzéses hallgatónknak, aki Fanny Burnley Ceciliájából írta a szakdolgozatát, hiszen ha a dolgozat hivatalból kirendelt másodolvasójaként nem érzem úgy, hogy kötelességem legalább belelapozni a könyvbe, valószínűleg soha nem olvastam volna el ezt a riasztóan hosszú (kilencszáz oldalas) 18. századi regényt. Amely nemcsak meglepően olvasmányos, de meglepően friss is. Miközben vannak igazán 18. századi vonásai és pillanatai – például az elképesztően izgalmas maszkabál, ahol a szereplők többsége valamely ismert figura bőrébe bújva szemlélteti az ősi igazságot, miszerint a maszk, amely mögé rejtőzünk, rengeteget elárul rólunk –, Jane Austent idéző kádenciákat, szellemes párbeszédeket is tucatjával találunk, nem beszélve az etikettregénynek (novel of manners) és a rémregénynek A klastrom titkát idéző műfaji keveredéséről. Valójában a regény kiindulópontja is austeni (miközben Burney Austennél is politikusabb, vagyis erőteljesebb kritikával szemléli a nyelvhasználat patriarchális leuralását, illetve felismeri, hogy a nyelvhasználat, a nyelv és a beszédhelyzetek fölötti uralom nemcsak leképezi a hatalmi viszonyokat, de folyamatosan újra is termeli azokat. Emellett dickensi pillanatoknak is örülhetünk: a nyelvhasználatuk által jellemzett, nyelvükben élő mellékszereplők gyakran szinte karneváli nyelvi világot hoznak létre. A regény alapkérdése és cselekményének alapja egyszerű: mihez kezd a világban egy olyan fiatal nő, aki nemcsak szép, érzékeny és okos (Cecilia alakja ezzel kipipálja a Jane Austen-hősnők vonásait), de gazdag is, ráadásul vagyonát tudatosan fontos, helyes és emberséges dolgokra szeretné költeni? A válasz akkor sem volt egyszerű, és talán most sem az.