Mit tegyen egy középkorú adóiroda-vezető, ha szürke életét már unni is fárasztó? Ha minden emberi kapcsolata tökéletesen kiüresedett? Hősünk, Bjorn Hansen hajmeresztő lépésre szánja el magát, és szinte hihetetlen eltökéltséggel végre is hajtja az egész életét felforgató illegális vállalkozást. Részlet a norvég szerző hamarosan magyarul is megjelenő regényéből.

Turid volt a természetes középpontja a Kongsbergi Színházi Társaságnak, amely olyan lelkes egyénekből tevődött össze, akik azzal adtak értelmet az életüknek, hogy évi hat előadás erejéig gondosan betanulják és előadják korunk legnépszerűbb operettjeit. Teljesen nyilvánosan. A színpadon. A rivaldafényben. Bjørn Hansen hét éve tartozott e lelkes rajongók közé. Napközben adóiroda-vezető, este lelkes rajongó. Vajon elég ennyi? Lehetne még több? Bjørn Hansen közeledett a negyvenhez, és többért kiáltott. Elkezdte pedzegetni, hogy nem kellene-e megpróbálkozniuk valami igazán naggyal. Nem fordíthatnák-e azt a sok lelkesedést, a színpadi fellépéssel kapcsolatos tapasztalatot, a pontosság és önmaguk kibontakoztatásának örömét többre, mint az operettek előadása, amelyek ugyan mind a színészek, mind a közönség lelkét felvidítják, bugyutaságuk azonban kedveszegetté, sőt egyenesen unottá teheti az embert, miután a lámpákat felkapcsolják a teremben, a közönség hazamegy, ők pedig az öltözőben ülve lemossák magukról a sminket? Mi lenne, ha olyan szintre emelkednének fel, ahol érezni az élet leheletét? Mi lenne, ha Ibsennel próbálkoznának?

Bjørn Hansen két éven át célozgatott rá, hogy próbálkozzanak meg Ibsennel. Nem váltott ki komoly reakciót. Az is rosszul sült el, amikor azzal kísérelte meg felébreszteni bennük a lelkesedést, hogy hangot adott az előadás végén az operettek bugyutasága miatti ürességérzésének. Ezzel támadást intézett mindaz ellen, amiért kiálltak, és ostobaság volt Bjørn Hansen részéről, bár bizonyára ők is érezték ugyanazt a csalódottságot, mint ő, legalábbis egy részük. A Színházi Társaság két tagja azonban melléállt, és nem is akárkik. Az egyik az éneklő fogorvos, Herman Busk volt.

Herman Busk rendkívül szép bariton hanggal volt megáldva, amely sokak szerint megérdemelné, hogy fontosabb színpadokon is megszólaljon, mint a kongsbergi mozié, és ne csak évente hatszor. A férfi a Színházi Társaság hangadó tagjai közé tartozott, és ha nem is ő játszotta a főszerepet, legalább a második legfontosabb szerepet megkapta. Leginkább azonban a próbákon tündökölt, akkor is inkább műsoron kívül. Hányszor pakoltak össze a többiek, indulásra készülve, amikor Herman Busk hirtelen rázendített a dallamra, amelyet egész este gyakorolt. Minden a helyére került. Az aprólékos gyakorlás egyszeriben eredményeket hozott, elbűvölten hallgatták, és mindannyian arra gondoltak: ettől majd mindenkinek tátva marad a szája. Úgy is lett, de talán nem olyan mértékben, mint feltételezték. Talán túl nagyok voltak a várakozások, de Herman Busk a színpadon soha nem ért el az igazán nagy magaslatokba: ahhoz elég ügyesen, elég jól énekelt, hogy továbbra is bravúrosan rászolgáljon „Az éneklő fogorvos” címre, de ahhoz nem elég jól, hogy megfeleljen a szűk próbatermekben, kilincsre tett kézzel, a sötét este és a kihalt utcák felé indulva keltett várakozásoknak. Most viszont felkeltette Herman Busk érdeklődését, hogy a Színházi Társaság Ibsent játsszon, és Bjørn Hansen ötletét többé nem lehetett félresöpörni. E meglepő közös álláspont révén Herman Busk és Bjørn Hansen egyébként jobban össze is ismerkedett, néha órákon át beszélgettek, és közeli barátságba kerültek, sőt Bjørn Hansen később Herman Busköt tartotta a legjobb barátjának.

A másik támogatója Turid Lammers volt. Ez meglepte, mivel Turid-nek nem igazán volt szoros kapcsolata Ibsennel. Persze szép szavakkal beszélt róla, és úgy kezelte, mint egy klasszikust, de a darabjaival nemigen foglalkozott. Bjørn Hansen tudta róla ezt, mivel többször is jártak a fővárosban, hogy Ibsen-előadásokat nézzenek meg a Nemzeti Színházban, de Turid rendesen unatkozott. Bjørn Hansen tehát nem gondolta volna, hogy Turid tevékenyen dolgozik majd azért, hogy a számára oly kedves Színházi Társaság színpadra állítsa A vadkacsát. Turid-t nézőként igazából az operettek sem érdekelték. Túl elcsépeltnek találta őket, igaz, lelkesen utazott Oslóba, amikor a Norvég Színház előadta az évenkénti musicalek valamelyikét, de csak azért, hogy ellessen néhány trükköt. Mégis az operettek álltak hozzá a legközelebb. Eredetileg azt hitte, hogy az avantgárd színház az ő terepe, még akkor, amikor Bjørn a nős szeretője volt Oslóban, amikor azonban visszatért Kongsbergbe és a színházi társasághoz, soha többé nem beszélt az avantgárd színházról, csak az operettekről, ugyanakkor úgy találta, hogy az avantgárd színházban és az operettekben egyvalami közös: hogy a tartalom nem jelent semmit, az álarcosbál viszont annál inkább. Az avantgárd színházban semmi más nem nyűgözte le, csak a maszkok. Nem lett közös gyerekük. Turid Lammers nem lett anya, előfordult, hogy azzal próbált feltűnést kelteni, hogy nem született gyereke, és ezt élete legnagyobb tragédiájának nevezte. Pedig Turid Lammers tulajdonképpen nem vágyott gyerekre, nem volt rá felkészülve. Most. Ha született volna gyereke, annak az első férjétől, Franciaországban kellett volna születnie, az 1960-as években, és Bjørn Hansen el tudta képzelni, hogy Turid nagy sietve távozik Franciaországból, kis gyermekével a karján, a Gare du Nord-ról, és éppen azt várja, hogy betolják a Koppenhágába (majd onnan tovább Oslóba) tartó éjszakai vonatot. Ám Turid a Párizsban töltött hét év után gyermektelenül tért vissza Oslóba. Magányos, szabad, nyughatatlan nőként, aki szeretőre tett szert, és azzal később összekötötte az életét, majd gyermekkorának városába visszaköltözve magával vitte. Turid Lammers gyermektelen volt, és az is akart maradni, legbelül az akart lenni. Az operettek kiváló alkalmat kínáltak neki arra, hogy megvalósítsa, ami Turid Lammers számára a színházat jelenti: a jelmezeket, a maszkokat, a parókákat, a gyors váltásokat, a tempót, a tempót. Most azonban támogatta élettársa ötletét, hogy a Kongsbergi Színházi Társaság állítsa színpadra Henrik Ibsen Vadkacsáját, méghozzá igen lelkesen. Vajon a hűségét akarta kimutatni? Bjørn és a többiek iránt? Vajon Bjørn Hansen lojális élettársaként akarta megmutatni magát, aki kész harcolni azért, hogy Bjørn megvalósíthassa tervét, amelyért úgy lelkesedik, és amelyért már Turid is lelkesedett, mivel Bjørn tervéről volt szó, noha mindenki tudta, hogy valójában rohadtul leszarná, ha épp nem az élettársa volna az, aki annyira lelkesedik azért, hogy a Kongsbergi Színházi Társaság olyasmit adjon elő, ami mindannyiuk színvonalát emeli, Henrik Ibsen Vadkacsáját.

Turid Lammers támogatása tehát szép döntés volt, a kör középpontja jóindulatának kinyilvánítása meglehetősen névtelen élettársa iránt, ha már egyszer szüksége volt rá. A Turid Lammers iránti megbecsülés csak nőtt, de Henrik Ibsen Vadkacsájának előadása melletti érvként a várttal ellentétes hatást váltott ki. Azért mindennek van határa. Csak azért, mert Turid Lammers élettársa a fejébe vette, hogy fogjanak valami nagyba, nem fognak olyan darabot játszani, amelynek az előadásához nincsenek meg a feltételek. Így morogtak magukban, de miután olyan hangadó egyének, mint Herman Busk is támogatták az elképzelést, és mások is, akik szintén érezték azt az ürességet, amit egy sikeres operett-előadás borít az emberek kedélyére a függöny lehullása után, és akik szintén el tudták képzelni, hogy most az egyszer megpróbáljanak a lehetetlen felé közelíteni, az a döntés született, hogy a Kongsbergi Színházi Társaság legközelebb Henrik Ibsen Vadkacsáját állítja színpadra.

Amikor pedig Turid Lammers felvetette, hogy maga Bjørn Hansen játssza Hjalmar Ekdal szerepét, senki sem tiltakozott. Bjørn Hansent leszámítva, akiben fel sem merült, hogy magának tartsa fenn a főszerepet, nem ezért javasolta, meg sem fordult a fejében. Amúgy meglehetősen erőtlen ellenkezését félresöpörték, persze, hogy Bjørn Hansen játssza Hjalmar Ekdalt. Sokan éppen azért őt támogatták, hogy a leendő kudarc hozzá kötődjön, a saját bőrén érezze, a színpadon, ahogy megbukik. Értette ezt, ezért vállalta a feladatot. Gregers Werle nagy szerepét Herman Buskre akarták bízni, de az éneklő fogorvos elutasította. Azt állította, túl nagy szerep volna neki. Az öreg Ekdalt viszont eljátszhatja, ha nem találnak nála alkalmasabbat. Ezért Brian Smitht választották Gregers Werlének. A Kongsbergi Fegyvergyár mérnöke tört norvégságával új távlatokat nyit majd az ibseni gondolatvilág nagykereskedőjének kompromisszumképtelen fia előtt. Dr. Relling szerepét dr. Schiøtzre akarták osztani. Ezt is Turid Lammers javasolta, nyilvánvalóan a közönségnek akart volna behízelegni: a kongsbergi kórház orvosa orvost alakít egy színdarabban, ráadásul Henrik Ibsenében. Dr. Schiøtz mint dr. Relling, az iszákos, éleslátású orvos. De dr. Schiøtz tiltakozott. Turid minden báját latba vetette, hogy rábeszélje, de dr. Schiøtz nem állt kötélnek. Hogy kicsoda dr. Schiøtz? Senki sem tudta. A Kongsbergi Színházi Társaságot alkotó Homo Ludensek körének legkomolyabb és legmegközelíthetetlenebb tagjai közé tartozott. Magas, vékony férfi orvosi köpenyben. Érzékeny ujjakkal – zongorista? Tudomásuk szerint nem, de jó sífutó. A téli félévben kora délelőtt a város körüli dombokon lehetett látni, ahogy sífutólécén száguld a fennsíkokon. A színházban mindig statisztaszerepeket játszott, elcserélte a kórházi ügyeleteit, hogy a háttérben, Mr. Nobodyként tűnhessen fel az összes operettben. De Dr. Relling nem akart lenni. A Hedvignek kijelölt lány viszont nem mondott nemet. A huszonegy éves ápolónőtanonc elsősorban kedves és gyermeki arca révén tűnt fel. Turid Lammersnek is jutott szerep. Ő kapta Hjalmar Ekdal feleségét és Hedvig anyját, Gina Ekdalt.

A rendező a fővárosból érkezett, a rendezőket általában onnan hívták, közülük sokan járták az országot, és operetteket és bohózatokat rendeztek a helyi amatőr társulatoknál. Ám efféle utazó Ibsen-rendezőt nem volt egyszerű találni. Végül ráakadtak egy munkanélküli oslói rendezőre. Odautazott, felügyelte a próbákat, sokat ivott, és aligha emlékezett bármire is az egészből. Hjalmar Ekdal, azaz Bjørn Hansen annál inkább.

Hogy ne szaporítsuk tovább a szót: hatalmas bukás lett belőle. Igazán pocsék produkció, a tervezett hat alkalmat négyre csökkentették, és az utolsó, negyedik előadáson tizennyolc fizető néző ült a teremben. Való igaz, hogy egy mindenre alkalmatlan, alkoholista rendezővel dolgoztak, de Bjørn Hansen tudta, hogy nem kenhetik a rendezőre, aki valójában csak azt szemléltette, hogyan mennek arrafelé a dolgok, és hogyan mentek mindig is. Egyszerűen nem tudtak megbirkózni a feladattal.

*

A regény a Polar Könyveknél jelenik meg hamarosan.