«Egy másik norvégnak járna» hangzott egy svéd kritikus általános felhördülést kiváltó kommentárja 2023-ban, miután kiderült, hogy Jon Fosse nyerte el az irodalmi Nobel-díjat. A kritikus Dag Solstadra utalt és arra, hogy az akkor már 82. éves norvég szerző, aki évekig szerepelt a jelöltek listáján, végleg elesett attól, hogy megkapja a legnagyobb elismerésnek számító díjat. Solstad 2025. március 14-én elhunyt, és bár a Nobel-díjat már nem nyerheti el, a háború utáni Norvégia leglényegesebb regényírójaként búcsúzik tőle az ország. Nemzetközileg talán kevesebb felhajtás volt körülötte, mint a kortárs norvég szerzők – a már említett Fosse vagy Karl Ove Knausgård, Jostein Gaarder, és nem is beszélve Jo Nesbø körül – holott kivételesen éleslátó elbeszélője volt a nyugati értelmiségi létezésnek.

Solstad legfontosabb művei közül jónéhány magyarul is megjelent, így a hazai közönség is felfedezheti az általános relevanciát amögött, ami első ránézésre a norvég jóléti társadalom kritikájának tűnik. Solstad prózáját az intellektuális töprengés és az asszociációk gazdagsága, a kiábrándultság és a humor keveredése jellemzi. Mindehhez külön nyelvi megformálás járul csuklásszerű mondatritmussal, nehézkes szintaxissal. Solstad főszereplői egytől egyig férfiak, írók, újságírók, építészek, professzorok, tanárok, könyvtárosok és diplomaták, akik intellektuális vákuumban találják magukat. Úgy tűnik, túl jól ismerik a világot ahhoz, hogy részévé váljanak, viszont átformálni sem tudják. A szerző kíváncsisága újra meg újra ezeknek az férfiaknak a félresikló kitörési kísérlete felé fordul.

Solstad 1941-ben született, 1965-ben jelent meg első könyve. Szinte minden lényeges norvég és skandináv díjat elnyert. Írásmódjára többek közt Gombrowicz, Proust és Joyce hatott, de modernizmusa és a regény iránti elkötelezettsége leginkább Thomas Mannhoz, szarkazmusa pedig Thomas Bernhardéhoz fogható. Önmagát még idős korában is kommunistának tartotta, ami egyrészt visszavezethető a 70-es évek harcos baloldali szerepvállalására, másrészt regényeit jellemző kapitalizmus-kritikára. Életművének korai szakaszában ez a politikai elköteleződés sokszor önironikusan kerül elő, az önmagát proletarizáló középosztálybeli értelmiségi főalakok abszurd módon kirekesztve érzik magukat mindkét táborból, így a Solstad által választott politikai címkét is érdemes a távolságtartás formájának tekinteni.

Korai regényei közül az 1982-es Gymnaslærer Pedersens siste beretning om den store politiske vekkelsen som har hjemsøkt vårt land (Pedersen gimnáziumi tanár utolsó beszámolója a hazánkat bejáró nagy politikai ébredésről) szokták mérföldkőként emlegetni. A mű politikai szatíra a helyét kereső fiatalember maoizmus irányába tett politikai kalandjáról, az értelmiség munkásságból való kiábrándulásáról szól. Az 1984-es Forsøk på å beskrive det ugjennomtrengelige (Próbálkozás az áthatolhatatlan leírására) a mostani középkorú irodalmi nemzedék számára alapmű. A regény főszereplője egy modern, közösségi tereket létrehozó lakótelep építésze, aki vágyott egyszerűséget keresve maga is beköltözik egy panellakásba. Ebben a regényben azonban nemcsak az önmagát proletarizáló középosztály leleplezése zajlik, hanem Solstad látnoki erővel mutatja meg, hogy az emberi kapcsolatokat a képernyőfüggés teszi tönkre. Hiába minden igyekezet, hogy élhető közösségi terek alakuljanak ki a városrészben, az utcák, parkok üresek, az épületek ablakaiból kékes fény szűrődik ki. És még csak nem is az állami tévécsatornák, népnevelő szándékú műsora vonzza a képernyő elé az embereket, hanem a videónézés, ami a hagyományos tévézést mára leváltó streaming szórakozást prognosztizálja. Ez Solstad elemzésében a butító tendencia többek közt a munkásosztály erős jobboldalra tolódását eredményezi.

Solstad következő regénye a Roman 1987 elnyerte az Északi Tanács irodalmi díját és 2020-ban Szilágyi Orsolya fordításában magyarul is megjelent. A Regény 1987 egy intellektuális kívülálló belső monológja, amelyben a 70-es évek generációjának politikai lázadását és saját elidegenített helyzetét, proletár éveinek fájdalmas tapasztalatait értelmezi.

A Genanse og verdighet (1994) magyarul is megjelent A mellékszereplő pillanata címmel, Kertész Judit fordításában 2003-ban. A Könyvfesztiválon tartott bemutatón a szerző is jelen volt. A regény középpontjában egy kiábrándult középkorú gimnáziumi irodalomtanár áll, akit a diákok érdektelensége és egy banális epizód – az iskolaudvaron nem tudja kinyitni az esernyőjét – annyira felhergel, hogy egész életével számot vetve belátja, mindent, amit maga körül tapasztal a kulturális hanyatlás jellemez. Solstad több regényében, így ebben is, intertextuális párbeszédet folytat Ibsennel, különösen a Vadkacsából ismert élethazugság témájával. Solstadnál az élethazugság szerepjátékká alakul, amely gyenge védekezés a létezés ellen, és sosem felel meg a főszereplő legmélyebb vágyainak.

A kitörés kiindulópontjaként használt elsőre jelentéktelennek tűnő esemény vagy egy narratív impulzus jellemzi a 90-es évek többi regényét is, így az 1992-es Ellevte roman, bok atten (Tizenegyedik regény, tizennyolcadik könyv) című regényt is. A Bjørn Hansenről szóló trilógia első kötete 2024-ben jelent meg magyarul Patat Bence fordításában. Az életmű egyik csúcspontjaként számontartott regény főhőse a kitörés eddigieknél abszurdabb módját választja és bénaságot tettetve kerekesszékbe ül. A regény Solstad alaptémáit, kompromisszumok nélküli világlátását sűríti. Szinte megbocsáthatatlan az a kegyetlenség, ahogy a fiát elítéli, és az a kiábrándultság, ahogy egykor vonzó élettársa hervadó szépségét ábrázolja. A második rész, 17. regény címmel már olvasható magyarul szintén Patat Bence fordításában. A kritikusok által folyton magasztalt szerzőt nemcsak amiatt érte elmarasztalás, hogy a trilógia következő két darabjának irodalmi színvonala nem mérhető az első részhez, hanem a női alakok ábrázolása miatt is. Regényei mindig a férfiak nézőpontjából mutatják a világot, és bár látunk tragikus női sorsokat és olvasunk szarkasztikus női monológokat, Solstadot a férfi magánya, tehetetlensége foglalkoztatja.

Solstad témája a modern egzisztencializmus, kifejezőeszköze a regény, amelyet azonban újra és újra megújít. 2002-ben az író születésnapját címként viselő regénnyel, a 16.07.41 című művel az autofikciós hullámhoz csatlakozik. Ennek a regénynek egyik témája, hogy a főszereplőt és a szerzőt mint magánembert, ezt a hajlotthátú, bozontos hajú különös alakot, egyszerre köti az élete két nagyvároshoz, Oslóhoz és Berlinhez. Csakúgy, mint hazájának számos neves alkotója – Ibsentől Fosséig, Munchtól Knausgårdig – önkéntes száműzetésbe vonult külföldre, de tekintetét mindig Norvégia felé fordította.

Az életmű tartalmaz néhány különös kanyart is. Solstad híresen rajongott a fociért, ezért írt futball világbajnokságok történetéről; később írt egy regényt egy gyár történetéről – heves vitát kiváltó módon – jópénzért felkérésre; írt egy családtörténetet, amely a történelem áthatolhatatlanságát a családfa végtelenhosszú felsorolásával érzékelteti. Halála előtt néhány héttel megjelent könyve pedig a norvég lóversenyek, amelyekért Solstad szintén rajongott, szelektív emlékezetből visszaadott kusza története.

Dag Solstad regénycímei elidegenítő módon gyakran a mű helyét jelzik az életműben, mégis valahogy mindig összefüggenek a történettel. A már említett fordításokon kívül remélhetőleg a korai Solstad-regények, és elsősorban a mind formai, mind tartalmi szempontból gyöngyszemnek mondható Armand V. Fotnoter til en uutgravd roman (2007, Armand V. Lábjegyzetek egy feltáratlan regényhez) című mű is megjelenik magyarul a Polár Kiadó gondozásában. Solstad halálával a kortárs norvég irodalom hosszú, hatvanéves szakasza válik irodalomtörténetté. Más lesz nélküle a folytatás.