1749: Mi volt a legnagyobb világlíra-élményed idén?

Bakucz Dóra: Hozzám alapvetően kétfajta költészet áll közel, egyrészt a mindennapi tapasztalatokból, egészen prózai helyzetekből, aktuális történésekből, momentumokból építkező, másrészt a nyelviség, a verbalitás határait feszegető és racionálisan épp ezért nehezen megközelíthető szövegek. Maradok most az első kategóriánál, és annál az aktuális történésnél, amely miatt ez a 2022-es év mindenképpen bekerül a történelemkönyvekbe. Két világlíraélményem is ehhez a borzalomhoz kapcsolódik, talán éppen a felfoghatatlansága miatt.

A spanyol követség és a Cervantes Intézet Párbeszédek című programjának tavaszi meghívottja volt Manuel Vilas, akit a magyar verskedvelő olvasók már ismerhetnek a tavaly megjelent Nem beszélek a tengerről című nagyszerű hispán antológiából, amelyben például a McDonald’s vagy az Audi 100 című versei olvashatók; a címek valamelyest jelölik, hogy milyen jellegű szövegekről van szó. Tavaszi budapesti látogatása után küldött még két verset, köztük az akkor még kiadatlan Oroszország lerohanja Ukrajnát címűt. Lisszabonban érte őt a háború híre, a vers a mindennapok jelentéktelen problémáival és boldog, gondtalan, szerelmespárokkal teli tengerparti város élete és a kontinens túlsó felén zajló események brutális és felfoghatatlan kontrasztjára épül, melyet ha is nem felold, de a következőképpen összegez az utolsó néhány sor:

„Rámszakad a történelem, romjai a vállamra omlanak / a zsarnokság egyre közeledik / az új cár az életemre tör / én pedig, mint egy öreg Dosztojevszkij / nem akarok mást, csak szerelmesnek lenni.”

A másik jelentős líraélményem is hasonló: a háború kitörése után a Magyar Irodalomterápiás Társaság a helyzet feldolgozását elősegítendő országszerte ingyenes alkalmakat szervezett, én is csatlakoztam a kezdeményezéshez, és a már említett hispán antológiából vittem Ana Pérez Cañamares Hogyan nyerjünk meg egy vesztes háborút című versét. A kötet ugyan egy évvel korábbi, mégis hadd idézzek belőle, mert ehhez a szöveghez kapcsolódik az a pillanat, amikor olyan kollektív versélményben volt részem, amit biztos, hogy sokáig nem fogok elfelejteni. A versben a szerző négy pontban szedi össze a vesztes (vagyis minden) háború megnyerése érdekében szükséges tennivalókat, ismét csak az utolsó sorokat idézném:

„... de az élet a mi oldalunkon áll: / sírunk, és ünnepeljük, ami marad.” (Izsó Zita fordítása)

1749: Mit vagy miket emelnél ki az idei magyar nyelven megjelent világirodalmi prózatermésből?

BD: A saját nyelvterületemnél maradva két műfajt emelnék ki, és egyik sem a regény (ami állítólag az egyedüli eladható műfaj): a novellát és az esszét. Nagyon örülök Mariana Enríquez Ágyban dohányozni veszélyes című novelláskötetének (Patak Márta fordítása), a szerző igazi sztár nemcsak spanyol, hanem angol nyelvterületen is, horrorisztikus, brutális, sötét, ilyen jelzőkkel szokták illetni, de lehet, hogy ez is az eladhatóság miatt van elsősorban, mert bár olyan is akad bőséggel, hogy képletesen folyik a vér vagy konkrétan a szar, azért ennél sokkal finomabb, olykor fantasztikumba hajló eszközökkel is képes a szerző borzongatni, nem csak ilyen prózai elemekkel. Több novelláját ismertem korábbról, de a teljes kötetet csak most olvastam, és mondhatom, érdemes volt.

És ha novella, akkor még valami: ugyan egyelőre single formában, de végre magyarul is olvasható egy régi nagy kedvencem, Luisa Valenzuela (szintén argentin író) Piroska-parafrázisa („Ha ez itt az élet, én vagyok Piroska a meséből”), mely éppen itt, a 1749.hu lapjain látott napvilágot nem is olyan régen. (És ha minden igaz, jön majd még a folytatás is, ráadásul volt tanítványaim fordításában, ami külön büszkeség.)

Most pedig jöjjön az esszé: tudjuk, tanuljuk, tanítjuk, hogy az esszé milyen fontos és népszerű a latin-amerikai irodalomban, a magyar nyelvű fordításirodalom azonban nem igazán tükrözi ezt, sőt. Szóval két esszékötetet is beemelnék a kiemeltjeim közé: a fiatal, kortárs spanyol-amerikai irodalomra specializálódott Sonora Kiadó legújabb kötetét, a chilei Lina Meruane Vakfolt című esszégyűjteményét (Báder Petra fordítása) és Irene Vallejo spanyol szerző Papirusz – A könyvek története az ókori világban (Boda Benjamin fordítása) című könyvét.

Előbbi a szó szerint vett és a metaforikus vakság, világtalanság, látás fogalmakon keresztül, ezek által összefűzve érint különböző politikai, társadalmi problémákat, de van irodalmi vonatkozása is, és segít a Latin-Amerikában igen hangsúlyos és jelentős feminista látásmódba is bepillantást nyerni (ami talán kicsit árnyalja azt a sokszor igencsak fekete-fehér feminizmusképet, ami nálunk dominál). Lina Meruane egyébként ismertségét és elismertségét leginkább regényeinek köszönheti, melyeket szakmai konferenciákon az úgynevezett „szomatoirodalom” vagy „szomatikus irodalom” kategóriájába szoktak sorolni. Magyarul nem hoz rá találatot a Google, de azért kitalálható, hogy az emberi test változásaival, elváltozásaival, betegségeivel kapcsolatos (ebben az esetben fikciós) irodalomról van szó. Ezeket a regényeket is nagyon jó lenne magyarul olvasni, de most nem ez a kérdés.

Irene Vallejo könyvét a címe alapján ugyan nem hiszem, hogy sokan levennék a polcról, sajnos, pedig maga a szöveg viszonylag széles közönség számára is abszolút izgalmas lehet, Spanyolországban legalább fél évig vezette az eladási listát. Igaz, hogy a könyv valóban a könyv történetéről szól, de abszolút a jelen felől értelmezve és színes, pontos sztorikon keresztül. Akárcsak a Vakfolt, a Papirusz is nagyon jó példa arra, hogy az esszé mint műfaj nemcsak bölcsészhallgatók kínzására szolgáló kötelező olvasmány, hanem a huszonegyedik században is megújulni képes műfaj, amely olyan izgalmas is tud lenni, mint egy regény. Szerintem.

1749: A 2022-ben általad olvasott világirodalmi művek közül melyiket látnád szívesen magyarul is?

BD: Mivel ebben a kérdésben véletlenül (vagy nem véletlenül) mű szerepel, és nem próza, meg nem is regény vagy narratíva, a lírát pedig már kipipáltuk, kihasználom a lehetőséget, hogy színházi szöveget is említsek… De kezdem a regénnyel, mert sejtem, hogy leginkább arra vonatkozik a kérdés és mert hátha tényleg mindenki csak regényt olvas.

Ugyan nem idei, de ebben az évben került a kezembe az argentin Camila Sosa Villada ”Las malas” („Rossz lányok”) című önéletrajzi ihletésű regénye, mely nagyrészt egy prostitúcióból élő transzvesztita közösségről szól, de a főszereplő és egyben narrátor életét is megismerhetjük gyerekkorától kezdve, megtudhatjuk, hogyan lesz bizonytalan, bántalmazott, félénk kisfiúból önmagáért és másokért is kiállni képes, ugyanakkor rengeteg megaláztatásban részesülő transzvesztitává, transz nővé. A regény mind a közönség, mind a kritika körében hatalmas sikert aratott Argentínában, aztán az elmúlt két évben több mint tíz nyelvre lefordították, többek között horvátra is (nem tudom, miben különbözik a fordításpolitikájuk, de mindig irigykedve nézem a különböző stílusokra és műfajokra specializálódott fesztiváljaikat), magyar fordítás tervéről nem tudok.

És akkor befejezésképpen az utóbbi pár hónap szakmailag egyik meghatározó eseményéhez kapcsolódó szövegélményemről: szeptemberben meghívtak egy drámafesztiválra Mallorcára, hogy fordítóként megismerjem az ottani drámaírókat, és bár Barcelonában is mindig rácsodálkozom, mennyire széles a katalán színházi paletta, Palmában is leesett az állam.

Van például egy „Tanatologia” („Tanatológia”, a halál tudománya) című darab, Xavier Uriz a szerző, a közeljövőben játszódik, és arról szól, hogy mivel a különböző válságok hatására egyre többekben jelenik meg erős szuicid késztetés, létrehoznak egy hivatalt, és innentől kezdve csak az lehet öngyilkos, aki be tudja bizonyítani, hogy szabad akaratából és mindenféle érzelmi és pszichés hatástól mentesen hozta meg a döntést. Csak ebben az esetben kaphat engedélyt, hogy véget vessen az életének, ha viszont ez megvan, hatalmas ünnepség kíséretében búcsúzhat a földi világtól. A hivatal vezetője egy borzasztóan profi nő, ő kapja a legnehezebb eseteket, és sosem téved, egészen addig, amíg a saját lánya beadványa nem kerül az asztalára. Maga a történet nagyon izgalmas, de a forma is, ahogy felteszi az örök kérdéseket: hol kezdődik, és meddig tart az értelmes élet, mikor veszítjük el végleg a motivációt, mi visz tovább, és – visszatérve a már idézett vers idézett sorához – vajon mettől és meddig akarjuk „ünnepelni, ami marad”.