Tamás Gáspár Miklós rendhagyó válaszesszéje karácsonyi körkérdésünkre. (Mi volt a legnagyobb világlíra-élményed idén? Mit vagy miket emelnél ki az idei magyar nyelven megjelent világirodalmi prózatermésből? A 2022-ben általad olvasott világirodalmi művek közül melyiket látnád szívesen magyarul is?)
Nemcsak magamnak szoktam könyvet vásárolni vagy rendelni, és magyar nyelvű könyveket igen ritkán. Mostanában régebbi szövegek új fordításait vettem meg barátaimnak.
Megindító, hogy ugyanazok az ízlésalakzatok mutatkoznak, mint gyermekkoromban. Már a nagyapám (székelyudvarhelyi szabómester) lelkes Turgenyev- és Csehov-olvasó volt (őt személyesen nem ismertem, még a második világháború előtt elhunyt). Tőle apám örökölte ezt a preferenciát, a négy kötetes Csehov-válogatás őt mindig minden útjára elkísérte. Turgenyev és Csehov mostani újrafordításai megrendítettek, de nem rendítettek volna meg, ha a magyar ízlés kemény egyformasága és egységes ideakészlete nem emlékeztetett volna édesapámra.
Csehov mint novellista és mint színműíró a magyar irodalmi kultúra szerves része (gondoljunk a kaposvári színházra), de egyáltalán nem gondolunk rá mint „oroszra”, nem úgy, mint Tolsztojra vagy Dosztojevszkijre). Turgenyev és Csehov egyrészt a korukra jellemző nyugat-európai kiábrándultság – a polgári társadalom kialakítására irányuló erőfeszítések szánalmas kudarca – krónikásai, a szkeptikus, istentagadó, a többségi társadalomtól elszakadt orosz doktrinérek, az ún. nihilisták (akiknek hősnek kellett lenniük olyan összefüggések között, amelyek a nyugat-európai megfelelőiket legföljebb avval sújtották, hogy bele kellett nyugodniuk a nyárspolgári unalomba) ironikus csodálói.
Csehov a magyar értelmiségnek azt az érzelmi tendenciáját fejezte ki – azért szeretik őt itt ennyire –, hogy a természetes hit („az van, ami látható”), a hétköznapi, anyagi, erotikus, véletlenszerű élet a művészet anyaga,
minden más, ami efölött húzódnék meg, az „ideológia”, erőszakolt, hiábavaló, pusztán a forradalmi mitológiához tartozó pszeudokeresztyén képzelődés:
egyszóval filozófia, nem irodalom.
Az Etűdök gépzongorára a csehovi tragikomédia mintázatához tartozik, így került bele a magyar színházba és így került budapesti könyvespolcunkra: végtelen szeretettel babusgatjuk a kudarcainkat. Voltaképpen a kudarc ünneplése Csehov sikerének alkalma. A magyar irodalom hősei a kudarc elkövetői és elszenvedői, a kudarc kiélvezői és kinevetői. „Nevetséges emberek”, „fölösleges emberek”, mondja az orosz.
Az új Anna Karenyina és az új Háború és béke is megjelent. Az előbbiről pár nagy műveltségű kortársunknak Dosztojevszkij is az eszébe jutott (Dosztojevszkij a művelődéstörténet egyik legbölcsebb bírálatát írta róla). De odáig nem jutottunk el még, hogy bárki komolyan venné itt a keresztyénséget vagy a fölvilágosodást vagy a szocializmust. Itt csak csalódottak vannak, kiábrándultak, ügyes, rátermett kulturális kisvállalkozók (akik persze melankolikusak), meg aztán a kétségbeesettek, a rommá zuhantak. Csehov mindezeket lelkiismeretesen fölveszi a veszteséglistájára. „Jól megírt” novellái és színjátékai szerint a nőknek nincs kiút, a férfiaknak meg nem is volt.
Mindez azonban nem tragédia, csak tragikomédia, fanyar mosoly, groteszk kalapviselet, könnyű vacsora.
A Csehov-kultuszunk sokat elárul rólunk. Csehovról? Nem biztos.
Érdekes kombináció: egyszerre művészetvallás, prózaiság és derűs közöny.
