Shelley – az a forradalmártípus, akitől máiglan borzonganak a filiszterek, mert sok nőbe szerelmes, némelyikükbe egyszerre, de nem nőcsábász, nem kéjenc, nem szadista, szexuális szabadságra bátorítja szeretőit, nyughatatlan vándor, pénzügyekben kétbalkezes, közhelyekhez nem ért; nagy barátságok, nagy érzelmek, nagy filozófiák, nagy adósságok; Byron és Petőfi szellemrokona; ugyanakkor olyan dalköltő, akihez Schumann illenék, csak úgy csörgedezik a prozódiai patak – tudomást szerez róla, hogy 1819. augusztus 16-án a hadsereg Manchesterben a (férfiaknak járó) általános szavazati jogot és a gabonavámok eltörlését követelő munkástömegbe lő. Ezt a St Peter’s Fields (ahol a gyáva gyilkosság történt, tucatnyi halott) és a Waterloo szó vegyítésével a peterloo-i mészárlás névvel illeti a brit történelem.

Shelley megmutatta, hogy a politikai szónoklat legveszedelmesebb toposzaiból – undor, gyűlölet és megvetés – hogyan lehet magasztos, tiszta líra.

     An old, mad, blind, despised, and dying King;
     Princes, the dregs of their dull race, who flow
     Through public scorn,—mud from a muddy spring...

Azt csinálja itt az első sorban a sok d hanggal (s tovább), amit politikai szónoklatban voltaképp nem szabad: az ellenfél személyi tulajdonságait gúnyolja, fölhozza a közvélemény utálatát, de még a király előrehaladott korát és betegségét is, az egész királyi család megvetett közös, öröklött tulajdonságait, csupa olyasmit, amiről az illetők nem nagyon tehetnek.

     Rulers who neither see nor feel nor know –

De itt fölbukkannak a dinasztia morális tulajdonságai is („se ész, se együttérzés az urak között”, mondja Lanczkor Gábor magyar fordítása), amelyekről viszont tehetnek. Arról, hogy nem látnak, nem éreznek, nem tudnak. Az esztétikai és morális rondaság (turpitude, mondták volna  abban a korban) a korlátlan kapitalizmus és az abszolút monarchia csúf kombinációjából adódik. A vámokat azért emelik a gabonatörvények (Corn Laws), mert a nagybirtokosok jövedelmének nem szabad csökkennie, a nyomorúságos bérből tengődő, a szabad piacon kenyeret vásárló munkások pedig éhen pusztulnak. Küzdeni meg nem küzdhetnek az iszonyú állapotok ellen, mert nincs képviseletük és szervezetük.

     Religion Christless, Godless—a book sealed;
     A senate, Time’s worst statute, unrepealed—

A krisztustalan, istentelen vallás, a törvénytelen parlament lepecsételt, csukott könyv. Bevégeztetett.

De mindkettő alapeszméje – ha lehántják róluk a hamisításokat, a hazugságokat – a Szabadság Fantomja: mind a keresztyénség, mind a demokrácia (kísértetként) még eleven lehet, bár ma ezek csak néma sírok. De kikelhet belőlük a dicső Fantom és beragyoghatja a viharos napot:

     Are graves from which a glorious Phantom may
     Burst, to illumine our tempestuous day.

A romantikus forradalmiság – mint a romantika mindenben – esztétikai és erkölcsi természetű. A Fantom glóriával fölgyújtja viharos napjainkat (Lanczkor Gábor szerint), és életünk nem lesz többé torz és csúf, igazságtalan és lélektelen, hit nélküli és szabadság nélküli. A szép, varázslatos Fantom neve persze: Lázadó Erőszak.

Az ilyen forradalmiság – amely lecsap a korrupcióra, a hazugságra, a megaláztatásra, a torz csúfságra – ismerős a kelet-európaiaknak is,

hiszen Kelet-Európában mindig az volt a romantikus fölkelések egyik emlékezetes eszméje, hogy vezetőink hülyék. Nemcsak elnyomók, hanem groteszk, egyszerre félelmetes és nevetséges zsarnokok. Ez a benyomásunk olykor indokolt, olykor nem, mindenesetre nem annyira rendszerspecifikus. Annak a meggyőződésnek a kifejezése, hogy a forradalmi nemzetpedagógia eredményes lesz, hogy a szabadság szépségre és jóságra nevel, hogy a Fantom fénye mindent beragyog, hogy a sír – amelybe a gonoszok eltemették a Szentírást és a szabadságot – megnyílik, s kilép belőle az új megváltó, a föltámadott, a megszépült s megnemesbedett Nép.

Shelley huszonkilenc évesen meghalt (még így is három évvel többet élt, mint Petőfi), szerelmes volt, forradalmár volt, költő volt, jobbat még nem találtak ki azóta se.