1822 nyarán, hosszas itáliai bolyongásaik után feleségével, Mary Shelley-vel, a Frankenstein szerzőjével a Speziai-öböl partján Lerici közelében egy magányosan álló, a természetbe szinte belevesző házat béreltek, s úgy tűnt, itt kissé megállapodnak.  Súlyos depresszió kínozta őket: két gyermeküket vesztették el egymás után a közelmúltban. Percy Shelley pattanásig feszült idegállapotban, hajszolt munkatempóval próbálta megvalósítani kultúrtörténeti utalásokban hihetetlenül gazdag, nagyszabású költői terveit. Önmaga számára is bizonyítani akarta, hogy képes igazolni a költészet világátalakító erejébe vetett hitét, s képes rábírni az otthoni közvéleményt, hogy a zsarnokság erejének felülkerekedése ellenére ne mondjon le a társadalom felszabadításáról szőtt álmairól.

Eddig verseire semmi pozitív visszajelzést nem kapott;

rágalmak és kárörvendő kíváncsiság követte előkelő származása, radikális gondolkodása és szabad életmódja miatt mindenhová, ahova a konzervatív angol közízlés elől menekült; s az olvasóitól elszigetelten dolgozott. “Képzeld el Démoszthenészt, amint filippikáit az Atalanti óceán dübörgő hullámainak harsogja el”, írta egyik barátjának Angliába. Hogy kikapcsolódjék, rendelt magának egy hajót, egy kétárbocos vitorlást, a neve Don Juan lett Byron iránti tisztelete jeléül. Szinte-szinte először életében mintha csöndes örömöt és megnyugvást talált volna a vitorlás fedélzetén. 1822. június 10-én kelt levelében így írt:

“A vitorlásom gyors és szép; valóságos hajó. […] Mostanában az esti szélben a nyári hold fényénél ki szoktunk hajózni ebből a gyönyörűséges öbölből, s a föld mintha egy másik világ volna. […] Ha ki lehetne törülni a múltat és a jövőt, a jelennel annyira elégedett volnék, hogy szívesen szólnék Fausttal együtt a múló percnek: „Olyan szép vagy! Kérlek, maradj!”[1] 

Pár héttel később, július 1-jén egy barátjával s egy matrózinassal a Don Juan fedélzetén elindult Livornóba, hogy fogadja Leigh Huntot, aki a kor talán legradikálisabban gondolkodó lapkiadója és kritikusa volt s emellett a konzervatív esztétikai hagyományt megkérdőjelező költő. Shelley meghívására azért érkezett Itáliába, hogy Byron anyagi támogatásával s az angliai cenzúrát megkerülve a két emigránssal egy szabadelvű kulturális folyóiratot alapítson. Shelley-ék július 8-án indultak vissza; útban hazafelé a Don Juan viharba keveredett és a mérhetetlen víz elnyelte a hajót a három utasával együtt. Az angol irodalomtörténet legismertebb és egyik legtragikusabb eseménye ez: Shelley mindössze harminc éves volt. Mint ismeretes, a holttesteket csak tíz nappal később sodorták partra a hullámok. Élete utolsó eseményeinek szemtanúja, a kalandor múltú jóbarát, Edward Trelawny – eleget téve a helybeli járványügyi intézkedéseknek – Shelley szétázott tagjait Byron és Leigh Hunt jelenlétében augusztus 14-én Viareggiótól egy kilométerre a tengerparton épített máglyán elégette. A jelenet már a tizenkilencedik század 60-as éveire mitikus dimenziót nyert, s

ma is az egyik leghíresebb romantikus szcénaként él a képzeletben.

Tragikus halála felett érzett őszinte megrendültségükben Shelley barátai, s elviselhetetlen fájdalmában Mary Shelley is versengve magasztalták az angyali szépségű és istenien tehetséges fiatal költőt, aki ily tragikusan korán eltávozott. Leigh Hunt szerint „Shelley olyan volt, mint egy pályájáról kirepült szellem, aki váratlanul egy más világban találta magát. Sokszor mondtam is neki, hogy szerintem a Merkúrról érkezett.” Byron pedig kijelentette, hogy „Shelley-hez mérten minden ember durva állatnak hatott.” Hamarosan az emlékezet „boszorkányos” hatalma segítségével elindították Shelleyt azon az úton, amelynek során a viktoriánus kor végére ikonikus alakká nőtt, szimbóluma lett az elérhetetlen magasságokban szárnyaló éteri, arkangyali tisztaságú lírai költőnek.

A magyar fogadtatást is meghatározta ez a viktoriánus kép Shelley-ről. Igaz, hogy már Petőfi fordította (“Szökevények”), vagyis Shelley volt az első angol romantikus, aki megjelent a magyar publikum előtt. Petőfit feltehetően elsősorban a szabadságszeretete, a zsarnokság elleni lázadás motívuma érdekelte. Alaposabb kritikai mérlegelés tárgyául Babits választotta először, majd utána pár évvel Szerb Antal. Ők a viktoriánus megközelítés szerint látták Shelley-t, a modern líra egyik legnagyobb alakjának tekintették, akinek zeneisége és képzeletének intenzitása senkiéhez nem mérhető. Szerb Antal külön hangsúlyt adott Shelley zeneiségének azzal, hogy Babitsot idézte saját Világtörténetében: “Shelley olyan szárnyalást produkál, amilyen emberi nyelven egyáltalán lehetséges. Ez csupa éteriség. A szavak elvesztik súlyukat és anyagi salakjukat. A metrumok gazdagsága s melodikus komplikáltsága kifogyhatatlan. Gazdagság, ami nem volt a görög idők óta.” Majd kijelentette – s értékrendjét ismerve tudhatjuk, ennél többet aligha mondhatott volna: “Földietlen tisztaságában – és költői nagyságában is – Hölderlin rokona.”

A legkülönösebb azonban az, hogy

ezt az “éteri tisztaságú” költőt a 19. század közepén a radikális politikai mozgalmak, például a chartisták szószólójuknak tekintették,

a 20. században Gandhi egy nagygyűlésen idézte A zűrzavar farsangja (The Mask of Anarchy) című, a korabeli politikai eseményekhez szorosan kötődő, a radikalizálódó tömegekhez írt versének néhány versszakát (a verset lapunk új fordításban közölte - a szerk.), amelyben Shelley a passzív ellenállás politikai mozgalmát hirdette meg, és Marx nyomán a marxista vagy marxista kiindulópontú kritika, például az új historizmus a legelsők közé helyezte, a brit Munkáspárt 2017. évi manifesztuma pedig A zűrzavar farsangja című vers egyik refrénjét idézte: „Ye are many, they are few: Let’s build a Britain that works for the many, not the few.”

Mind a két arc igen jellemző. A platonikus eszmék világa épp úgy meghatározta Shelley költészetét, mint a meggyőződése a költészet társadalmi szerepéről. Hitt az olyan spirituális értékek magasabb rendű valóságában, mint a Szerelem, mint a Szép, mint a morális értelemben tételezett Igaz. “Mindenben, amit látok, én valami létezőn túlit keresek”, – írta egy levelében. De tudjuk, hogy a Nyugati Szél világfelforgató erejéről szóló, gazdag hangszerelésű zenei kompozícióként megfogalmazott kozmikus látomásában azt is kimondta, hogy a költő e forradalmi energia hárfájának hivatott lenni: “Legyek hárfád, mint hárfád a vadon… Ajkam szavából prófétás varázs kürtöljön az alvóknak!...”[2] (Lapunk ezt a verset is új fordításban közölte - a szerk.) 

Ez a költőnek tulajdonított kétféle, nehezen összeegyeztethető szerep az oka talán, hogy Shelley költészetében egyre nagyobb szerephez jutott az elhallgatás, a csönd, ahogy ment előre pályáján. Ahogy a képzelet a végső belátás felé igyekszik, a nyelv egyre problematikusabbá válik. A megszabadított Prométheus c. verses dráma egyik legszebb dalában az egyik főhősnő, Asia elbűvölt hajónak nevezi lelkét –  „A lelkem elbűvölt hajó, / mint alvó hattyú suhanó / édes zengés ezüst hullámcsapásán; / tiéd miként angyal lebeg / a kormányrúdnál és vezet, / amíg dallam csendül szellő futásán…” –  s dala szerint lelkének hajója a “bölcsőn, síron túl” az utazás végén eljut valami platonikus Édenbe, “a csend örökzöld ősvadonába”, ahol fényes formák táncolnak, “dalolva szüntelen”.[3] Ebben a vadonban szavak már nincsenek, zene van és harmonikus mozgás. A rejtélyes Epipsychidion című rapszódiájában a belátás és az azzal egybeeső szerelmi eksztázis pillanatában eltűnik a nyelv – az élmény nem verbalizálható:                                                   

A lángoló szók, mik megostromolnák
a szerelem mindenségének ormát,                                                                                                     
leláncolják lángröptű lelkemet…[4]

„Nincs szó, a mély igazság kép nélkül való”, mondja a Prométheusban. 

Sokszor gondoljuk Shelley-t olvasván, hogy zenei megformáltságuk és szinte túlburjánzó képeik elfednek minden olyan mozzanatot, amelyből bármiféle általánosan elfogadható értelmezés következhetne. Ő maga mondta a “magas költészetről” Dante és Milton kapcsán: “Egymás után ránthatjuk le lepleit, de jelentésének legbenső, mezítelen szépségét sosem tárhatjuk fel.”[5]

De a hitét is, hogy a történelemben valami spirituális jelenlét jeleit látja – hogy a Szépség és Szabadság eszméje meg tud jelenni az emberi valóságban – újra és újra kikezdték az események a Szent Szövetség Európájában. Állandó szkepszissel párosuló lelkesültsége, skizofrén reakciója a „vallásos” élményként megragadott világmindenségről a mo­dernség felé mutat. Költészetét állandó szélsőségek szelik át, kedélye eksztatikus öröm és bénító csüggedés között ingadozik: kétely és vala­mi­fajta örökkévalóságba vetett remény között ingadozik az életmű. A történelemről és a természetről va­­ló élményeiben újra és újra eljut egy örökkévaló szellemi jelenlét sejtelméig. Lelki­­alkatának és gondolkodásmódjának megfelelően azonban ez a jelenlét újra és újra megkérdőjeleződik. A Költészet védelmében című esszéjében kijelenti: „A költészet fellebbenti a fátylat a világ rejtett szépségéről”, ugyanakkor írt egy szonettet arról, hogy „ne lebbentsd fel a festett fátylat” (Lift not the painted veil), mert úgy járhatsz, mint egy szerencsétlen fiatalember: nem talált mögötte semmit.

Az intézményesült kereszténység Istenében nem hitt. Romantikus ateizmusát vagy ateista idealizmusát legtisztábban a Mont Blanc című himnuszában foglalja össze. A vershelyzet szerint a Chamonix-völ­gyből az Arve folyó szakadékán átívelő hídról néz fel a költő a Mont Blanc felhőktől eltakart csúcsa felé, és leírja, amit lát vagy amire következtet a látvány érzelmi súlya alatt. A már-már mitikus tájat egy rejtélyes Hatalom (Power) uralja, s ennek a Hatalomnak a természetét tárja fel és egyben rejti el a táj. Ez a Hatalom közömbös az ember iránt, hatásának leírásában nagyobb hangsúlyt kap a pusztító, mint a megtermékenyítő mozzanat, az ember erkölcsi terminusaiban a természete megragadhatatlan. A Hatalom ¾ talán a lé­te­zés fundamentuma ¾ a Mont Blanc ködbe-jégbe vesző csúcsán lakozik, közvetlenül nem megtapasztalható. A költemény egy igen jellegzetes, a Hatalomhoz intézett kérdésre fut ki:

S te mi volnál, s mi a csillag, a tenger,
A föld, ha ember-álmú képzeletnek
Csak űr nyílna a ma­gányban s a csendben?[6]

Az ember ki van szolgáltatva ennek a természetétől idegen Hatalomnak, de a képzelete révén képes fölébe kerekedni azáltal, hogy jelentést tud ad­­ni neki. Ez a természetfeletti Hatalom hol hiányában, hol az em­­­­­ber iránti közönyében, hol az emberi szellem magasztos fenségének garanciájaként nyilvánul meg. Ami viszont soha nem változik Shelley filozófiájában, az a konok hit az embernek mint gondolkodó lénynek és az embernek mint morális lénynek a függetlenségében, autonómiájában az Örök­ké­valóval szemben.

Az Aiszkhülosz Prométheusz-trilógiájának elveszett, harmadik darabját rekonstruáló A megszabadított Prometheus című verses drámájában Shelley hihetetlen invencióval megszólaltatott vég nélküli modulációkban mutatja be a nyugati világ történetét, s a Szép és Jó esélyeit ebben a mi világunkban. A zsarnoki hagyományok felszámolásának, a türelemnek és a szeretetnek legszebb megnyilvánulásait Prométheusz és Jézus egymásba át- meg átváltozó alakján keresztül fogalmazza meg, s végülis minden illúziótól mentes, szomorúságában is felemelő útmutatást ad a kortársainak és az utódoknak. Ezt idézném visszagondolván végtelenül összetett, tragikus és fényes alakjára halálának évfordulója alkalmából:

Reménytelen csapást kiállani;                                                                                                          
sötét sérelmet megbocsátani;                                                                                                                       
öröknek látszó zsarnokkal dacolni;                                                                                                        
remélni, míg a Remény önroncsából                                                                                                     
a veszett ügy helyén sikert kovácsol…

Az utolsó hetekben Shelley egy dantei, látomásos költeményen dolgozott. Az Élet diadalmenete (The Triumph of Life) címet adta a kéziratnak, az elrendezetlenül fennmaradt 172 tercinának. Az újra és újra reményteli mozzanatok által megszakított ijesztő látomás értelmét Rousseau magyarázza meg a költőnek. A versben ide-oda rohangáló, légyrajként nyüzsgő embertömegen áthajt diadalszekerén az Élet. A szekérhez rabok ezrei vannak kötve, nagy történelmi alakok, kiket az Élet maga alá gyűrt. A történelemformáló gondolkodók és politikusok közül csak kettő nincs köztük, Szókratész és Jézus. A szekérhajtó szeme be van kötve: nem látja a célt, maga sem tudja, merre tart a szekér. A fennmaradt töredék egy kérdésben végződik: “Mi hát az Élet?” Mielőtt Shelley a választ megfogalmazta volna, elindult vitorlásán Livornóba.

*

Jegyzetek:

[1] Márton László fordítása.

[2] Tóth Árpád fordítása.

[3] Weöres Sándor fordítása.

[4] Kálnoky László fordítása.

[5] Fejérvári Boldizsár fordítása.

[6] Orbán Ottó fordítása.