Vannak irodalmi héroszok, akiket koronként még úgy is újra felfedeznek, hogy mindaközben egy pillanatra sem voltak elfeledve. Ilyen nagyság például és kiválólag George Gordon, Byron hatodik bárója, a romantika és egyszersmind a Napóleon bukását követő évtized címszereplője, akire ilyesformán idén sem csupán az a kronológiai esetlegesség irányítja a figyelmünket, hogy 200 éve érte a halál a görögországi Meszolóngiban (vagy másként Missolonghiban). Hiszen 

ma talán minden korábbinál fogékonyabban közelíthetünk ehhez a botrányokban gazdag életű, művészként és magánemberként is többszörösen határsértő, fluid szexualitású és fogyatékkal élő irodalomtörténeti alakhoz.

Úgy tetszik, ennek bizonysága az a most megjelent életrajz, amelyben az Amerikai Byron Társaság elnökeként is tevékeny Andrew Stauffer oly szerteágazó és hangját tekintve is oly változatos levelezésén keresztül próbálja megragadni a Byron-jelenséget. Byron: A Life in Ten Letters – ez a címe a Cambridge University Press gondozásában megjelent kötetnek, amelynek fejezetei egy-egy Byron-levélből kiindulva mutatják fel a személyiség és az életút valamely újabb érdekes és érdemi mozzanatát. Már a levelek címzettjei is jelzik a sokszínűséget, merthogy a kamasz Byron énekét zongorán kísérő Elizabeth Bridget Pigot csakúgy ott szerepel ezek sorában, mint a költő olasz szeretője, Guiccioli grófné, vagy a görögök szabadságharcáért ugyancsak lelkesedő barát és útitárs, John Cam Hobhouse és a pályatárs, az ír Anakreón, Thomas Moore. Az egyik fejezet címében pedig ott lelhetjük a gótikus regény szerzőjeként megdicsőülő politikusfeleség, Lady Caroline Lamb Byronra adott, vészesen találó jellemzését: „mad, bad, and dangerous to know”. S habár Byront a mai olvasó könnyen elsőrendű másodosztályú költőnek vélheti, a lord életéből kitetsző zsenialitás a jelek szerint még az így ítélő recenzenseket is lenyűgözheti Stauffer könyve olvastán.

*

Ha a költői nagyságot el-elvitatják is Byrontól, ám a korára és az utókorára gyakorolt hatását igazán nem szokás eldisputálni tőle. Ami a működésével kifejtett hatást illeti, a múlt hétfőn 85 esztendős korában elhunyt Jan Assmann jelentősége is vitán felül áll, s ezt éppenséggel az is bizonyítja, hogy e rovatban megemlékezünk a haláláról. Hiszen Assmann nem volt szépíró, sőt voltaképp még irodalmár sem: 1976-tól a tavalyi visszavonulásáig az egyiptológia professzora volt a heidelbergi egyetemen. Csakhogy termékeny és egyszersmind megtermékenyítő hatású gondolkodó lévén, a vallástörténet, azon belül is a monoteizmus eredetének kutatójaként, de szintúgy mint a kulturális emlékezet elemzője és „az irodalmi kommunikáció archeológusa” is rendkívüli hatást gyakorolt korára – és alkalmasint az utókorára is. Ez még akkor is így lesz, ha egyébiránt épp Assmann emelte egyik alaptételévé a felismerést, miszerint: 

„az ember természetes alaptulajdonságai inkább a felejtés, mintsem az emlékezés jegyeit mutatják,

és hogy igazából az emlékezés, a múlt iránti érdeklődés, valamint a múlt kutatásának és feldolgozásának ténye szorul magyarázatra”. Most mindenesetre társadalomtudósok, irodalmárok és A varázsfuvola színpadra állításának, azazhogy megfejtésének feladatával szembesülő operarendezők búcsúzhatnak megrendüléssel és hálával a német tudóstól.  

*

Az utókor értékelésében persze gyakorta adódnak meglepő, előre korántsem kalkulálható mozzanatok, fel- és leértékelések egyaránt. Vegyük például a jelentős és egyúttal jelentős hatású argentin író, Juan José Saer esetét! Ő még 1968-ban Franciaországba költözött, és ott is halt meg 2005-ben, ám a francia közeg bizony nemigen ismerte fel a jelentőségét, jóllehet Latin-Amerikában úgy tartották és tartják számon mindmáig Saert mint a Borges utáni avantgárd (la vanguardia postborgiana) egyik főalakját. Választott második hazájának szoba-hőmérsékletű reakciója persze még így sem mérhető össze az argentin szerző magyarországi ismeretlenségével, amit jól érzékeltethet a tény, hogy csekély számú hazai folyóiratközlései egyikében (A fikció fogalma, Nagyvilág 2001/5) neve mellett ez áll: spanyol író. Ám visszatérve a franciákhoz, Saer szerény (el)ismertsége egy darabig holtában sem változott, mígnem a Tripode kiadó alapítója, Frédéric Martin jószerint véletlenül, egy fordítói díj kapcsán fel nem fedezte magának az író egyik regényét. Az 1983-as El Entenado című regényt ugyanis még 1987-ben az a Laure Bataillon fordította le franciára, akinek a nevét azóta jelentős elismerés, az idegen nyelvű szerzők és fordítóik számára évről évre odaítélt Prix Laure-Bataillon viseli. A díj körül kiadóként 2014 táján épp érdekelt 

Martin mondhatni rácuppant a valós 16. századi eseményeken alapuló, a dél-amerikai őslakosok és a spanyol hódítók összecsapásának egy különös epizódját továbbmesélő regényre,

és nemcsak újra megjelentette a franciául a L'Ancêtre címet viselő románt, de egész kis Saer-sorozatot indított, amely ma már hat kötetre terjed. A széria most februárban a könyvesboltokba került legújabb darabja, a L’Occasion (spanyol címén: La ocasión) és az ahhoz hasonlóan ugyancsak a 19. századi Argentínában játszódó, immár második kiadásban megjelenő regény, a Les Nuages (spanyol címén: Las nubes) pedig immár valóságos franciaországi Saer-reneszánszot jelez, mely benyomást néhány napja a Libération hétvégi melléklete majd’ három oldalas anyaggal tett csak még markánsabbá.