Kétszáz éve, 1821. február 23-án, alig több mint huszonöt évesen halt meg John Keats Rómában. Február 26-án temették el a római városfalon kívül a protestáns temetőben (Cimitero acattolico), Caius Cestius piramis alakú síremléke közelében. Sírjára százszorszépet ültettek, s a sírkövére ‒ állítólag az ő saját kérésére ‒ ezt vésették: Itt nyugszik az, aki vízre írta a nevét.
Ismeretes, hogy Keats nagybetegen, de a gyógyulás reményében jött Rómába három hónappal korábban. Amint Percy Bysshe Shelley hírét vette, hogy Keats Itáliába készül, azonnal írt neki, hogy magához invitálja Pisába, de Keats a meghívást udvariasan elhárította. Függetlenségét még ekkor is féltette, holott sejtenie kellett, hogy szinte biztosan feleslegesen vállalja a szörnyű gyötrelmet, amit a hosszú hajóút, majd a négyhetes karantén jelent, mielőtt egyáltalán eljuthat Rómába. De költői tervei voltak, menyasszonya volt, bátyja, kishúga és barátai ‒ rászánta magát. Bár nem Pisába ment Shelley-hez, végső soron igen közel került hozzá. 1818 novemberében Percy és Mary Shelley már jártak a protestáns temetőben, s Percy így írta le a helyet egy levelében:
„Az angoloknak kijelölt rész a temetőben a falhoz közel van egy lankás részen, Cestius piramis alakú sírja alatt; azt hiszem, ez a legszebb és legünnepélyesebb temető, amelyet valaha is láttam. Ahogy az ember nézi a napot csillogni a fényes füvön, mely mikor mi ott jártunk üde volt az őszi harmattól, és hallja a szél susogását a Cestius sírdombján emelkedő fák lombja közt és a naptól fölmelegedett földben mocorgó neszeket, és elnézi a hantokat, az itt eltemetettek – nagyrészt nők és fiatalok – sírját, úgy érzi, ha meghal, jó lenne úgy aludhatni, mint ahogy látszólag ők alusznak itt.”
1819 júliusában Shelley-ék a római maláriajárványban elpusztult hároméves kisfiukat, Williamet itt temették el, Cestius piramisa alatt. A gyermeke elvesztése felett érzett kimondhatatlan fájdalom ad személyes intenzitást annak az elégiának, melyet Percy Shelley Keats halálhírére kezdett el írni 1821 áprilisában, és június 8-ára fejezett be. A bonyolult hangszerelésű siratóének végén a képzelet túllép a konkrét alkalom jelentéskörén:
"Menj Rómába ‒ mely egyben temető
és Édenkert, város és vad vadon,
hol a rom ködös csúcsként meredő,
s ékül illatos csalit s buja gyom
virágzik a csupasz csontvázakon;
menj, amerre a hely szelleme visz,
addig, ahol egy zöld dombhajlaton,
mint kisded-mosoly, holt Adonais
fölött, körül a fű közt víg virág a dísz."
Egy évvel később,1822 júliusában, miután a tenger hullámai Via Reggio közelében a partra sodorták Percy Shelley elázott testét, barátai a járványügyi ellenőrök jelenlétében a tengerparton elégették, majd a hamvakat Keats sírja közelében temették el.
Olyan sűrűn teleírt lieu de mémoire lett a római protestáns temetőből, hogy Szerb Antal az Utas és holdvilág egyik nagyjelenetét oda helyezte: Ervin Gubinóban azt mondja Mihálynak: „Menj Rómába, Mihály, aztán majd meglátod.” Rómában Mihály eljut a protestáns temetőbe, Keats sírjánál szeme könnyel telik meg, s itt látja meg az angol fiatalembert, akinek révén eljut Évához.
Gondolná az ember, a könnyezés túlzás, de Szerb Antal maga meséli itáliai útjáról 1935-ben Tanay Magdának egy levelében: „Közben sikerült felfedeznem Kerényit, és ma délutántól kezdve ő fog gondoskodni szellemi fejlődésemről, különös tekintettel Bachoferre és az etruszk halál-istennőkre. […] A feketekávé és a bor egészen csodálatos, és ma megnézzük Keats sírját, Kerényi azt mondja, hogy még ő is zokogott ottan.”
Szerb Antalék persze jól tudták, hogy valaha, 1786-ban, már járt ott Goethe is, aki Cestius emlékművét belírta a VII. római elégiába:
"Türj meg, Jupiter, itt s aztán halkan maga Hermés
Cestius emlékén túl vigyen Orcusig el."
S az Utazás Itáliában naplójegyzetszerű megfogalmazása szerint aznap, amikor elment megnézni Cestius piramisát, megszilárdult benne az elhatározás: „nagy dolgokra akarok törekedni, tanulni akarok, képezni akarom magamat, mielőtt negyvenedik évemet betöltöm”. Mert akkoriban óriási jelentőséget tulajdonítottak a versnek, a művészetnek. Milyen emlékezetes Hölderlin, aki a párkáktól csak egy nyarat és egy őszt kért, hogy sikerüljön megírni, „ami szent”, a verset, s akkor nyugodtan indul Orcusba, az örök Árnyékvilágba. Így számítgatta Keats is, mennyi ideje van hátra, hogy megérjen benne a tehetség, vagy ahogy ő nevezte egyik levelében, az erő, mely „ha teremteni képes, meg kell hogy teremtse önmagát” előbb. Álom és költészet című versében ő „realisztikusabb”, tíz évet kér:
"Ó, csak tíz évre merülhessek el
a költészetben és én megteszem,
mit saját lelkem szabott ki nekem."
Hölderlinnek, mint tudjuk, a Halhatatlanok túladagolták az éveket: még ötven évig élt, ebből negyvenegy évet (!) a „toronyban”. Keatsnek viszont csak öt éve volt hátra, s a legnagyobb művek tizenkét hónap alatt születtek, 1818 ősze és 1819 ősze között. Az 1819 szeptemberében írt óda Az Őszhöz az ódaciklus befejező darabja, és szeptemberben tette félre befejezetlenül a Hyperion bukása című elbeszélő költeményt (amelyet olvasva Szerb Antal szerint a horror sacri fogja el az olvasót), ezt követően drámákkal kísérletezett, de túl beteg volt már ahhoz, hogy olyan intenzitással összpontosítsa a figyelmét, amennyire az annus mirabilis alatt képes volt.
Gazdagító élmény különböző életkorokban vissza-visszatérni Keatshez. Kezdő tanárként, mikor először beszéltem és írtam Keatsről, leginkább az izgatott, hogyan teszi Keats magáévá a nyelvben rejlő lehetőségeket, azt, ahogy a nyelv a nagy elődök hangján felvette sajátos ritmusát, lejtését, tempóját, karakterét. Keats tulajdonképpen végig imitatív maradt: Chapman archaizáló Homérosz-fordításától kezdve Shakespeare-en, Spenseren, Miltonon át egészen Dantéig minden nagy vers mögött felsejlik egy nyelvi mintázat, és „zsenialitása abban rejlik, ahogy ezt a kapott anyagot az ő saját nagyon komplex egyéniségével át tudja itatni, s a hagyománynak és ennek az egyéniségnek a kapcsolata adja műveinek modern intenzitását” – írtam akkor. Ez persze ma is érdekes, de az elmúlt tíz-tizenöt évben recepciótörténettel foglalkoztam, azzal a folyamattal, amelynek során jelenlétével, hatásában Keats a költészet egyetemes történetének részévé vált. Mai szóhasználattal, a korabeli megítélés szerint indulásakor „kisebbségi” figura volt, egy cockney költőcske, akinek hiányzott a műveltsége ahhoz (nem volt egyetemi diplomája, nem tudta Homéroszt eredetiben olvasni, nem tudta a görög istenek nevét szabályos metrikai rend szerint elhelyezni, mert nem volt tisztában a kiejtésükkel stb.), hogy komoly helyre tarthasson igényt a korabeli irodalmi kánonban. Hihetetlen sebességgel jutott el oda, hogy szonettjeivel, balladájával, ódáival, eposztöredékeivel az európai költészet csúcsain látjuk az alakját. A hihetetlen tempójú beérés titka talán a saját kiemelkedő tehetségébe vetett kikezdhetetlen hite volt. Mikor az első Hyperiont befejezte, s mikor éppen megjelentek a lesújtó kritikai vélemények 1817-es kötetéről, azt írta egyik levelében: „Az angol költők között leszek halálom után.” A kijelentésben az a döbbenetes, hogy mindenki más azt mondta volna, holnapután, vagy amint a következő kötetem kijön. Halála után körülbelül harminc évvel valóban közéjük került, a preraffaeliták és a cambridge-i Apostolok nevű titkos diáktársaságnak a szimbolizmus felé mutató irodalmi ízlése jóvoltából.
Anélkül, hogy költészete nagyságát immáron bárki is kétségbe vonhatná, mára a pozíciójának megjelölése mégis kissé bonyolultabb lett. A Guardianben múlt nyáron megjelent egy interjú a kortárs angol nyelvű irodalom egyik kiemelkedő költőjével, Grace Nicholsszal, aki Guyanában született 1950-ben, s 1977 óta él Angliában. Többek között azt kérdezték tőle, milyen érzés, hogy érettségi anyag lett néhány verse. Azt válaszolta, örül, hogy miután neki annak idején Shakespeare, Wordsworth és Keats érettségi anyag volt Guyanában, ma ezek mellett a klasszikus értékek mellett a gimnazisták sokféle kulturális hátterű kortársi hangot is hallhatnak. Íme, Keats ott van Shakespeare és Wordsworth mellett, de egyszersmind a neve a birodalmi kultúra hívószavaként hangzik itt: érettségi anyag volt az akkoriban a brit gyarmatbirodalomhoz tartozó Guyanában.
És az elmúlt években a történelem iróniája folytán Keats jól ismert hellenizmusa is bizonyos mértékig kapcsolatba került az angol kultúra koloniális asszociációival. Keats a Parthenon szobortöredékeinek tanulmányozásának során jutott el látásmódja egyik legsajátságosabb mozzanatáig, a dialektikus ábrázolásmódig, ami oly nagy hatással jelenik meg például a Hyperion-töredékek méltóságos, fenséges szépségében és tragikumában, a „fájdalom csodájának” megragadásában, ahogy A Parthenon szobraira című szonettjében ő maga megfogalmazta. Addig a felismerésig, hogy a tragikumával együtt megmutatott szépség a költészet lényege:
"A szépség is csak Bú, mert halni vész,
s ajkához hajló ujjal a Gyönyör
mindegyre búcsút int…"
A British Museumban megtekinthető Parthenon-töredékeket a görög kormányok évtizedek óta visszakövetelik. Először 1982-ben Melina Mercouri, a csodálatos színésznő mint kulturális miniszter tárgyalt a görög kormánnyal ez ügyben.[1] Azóta is újra meg újra elhangzik a görögök vádja, miszerint a diplomata Lord Elgin annak idején jogtalanul szállíttatta Londonba a töredékeket ‒ mellesleg Byron már akkor is „harácsolásnak” minősítette Lord Elginnek a Pheidiasz-fragmentumok „állagának megőrzése” céljából elrendelt intézkedését.
Nálunk a Nyugat költői fordítottak először Keats-verseket. Babits La Belle Dame Sans Merci-fordításának tökéletessége valószínűleg felülmúlhatatlan. A kimeríthetetlen gazdagságú ódákat Tóth Árpád fordításában ismerjük magyarul. Tóth Árpád saját költői karakterének engedelmeskedve és a preraffaeliták Keats-értelmezése alapján a szecesszió felé viszi el a szövegeket, amelyek eredeti alakjukban keményebbek és intellektuálisabbak ‒ provokatívabbak. Varró Dániel és Nádasdy Ádám az elmúlt években újra lefordította az egyik legrejtélyesebb Keats-verset, az Ode on a Grecian Urn című ódát. Varró Dániel a természetes, beszélt nyelvhez való közelítés lehetőségét a végsőkig viszi. A méltán híres sorok, ahol a vers talán túllép „a megismerés határán”, amit Szerb Antal emlegetett ‒Thou, silent form, dost tease us out of thought / As doth eternity. Cold pastoral! ‒ nála így hangzanak: „Az ész határán túl cukkolsz, kihűlt idill, akár az örökkévalóság, Te néma, megdermedt pásztori kép!”
Nádasdy Ádám a Tóth Árpád-fordítás szentimentális karakterét visszafogja, s a könnyebb értelmezés felé mozdítja el a szöveget: „Néma alak! Örökléted előtt elménk megáll: hideg pásztoridill!”
Keats maga viszont immáron kétszáz éve ott van, az öröklét birodalmában. Utolsó levelében Rómából így búcsúzott az egyik barátjától: „Alig tudok Isten hozzádot mondani Neked. Mindig is ügyetlen voltam a meghajlásnál. Isten áldjon!”
Jegyzetek:
[1] https://www.melinamercourifoundation.com/en/the-parthenon-marbles/the-parthenon-marbles/
