Jövő hétfőn lesz kerek kétszáz éve annak, hogy Londonban megszületett Wilkie Collins (1824-1889), aki nem csupán Dickens hasznos barátja és termékeny pályatársa volt, de néhány műve, így kiváltképp A holdgyémánt (The Moonstone, 1868) révén a detektívregény zsánerének egyik alapító atyja is. Olyan férfiút tisztelhetünk tehát személyében, akiről alkalmasint egy hosszabb bekezdés szólna e rovat hasábjain, ha 2024 legelső napjaiban járván nem kínálkozna oly csábítóan a lehetőség, hogy előszámláljuk az esztendő legjelentősebb évfordulós nagyságait. Annál is inkább, mivel orgánumunk érdeklődését és gyakorlatát ismerve e jubileumok tekintélyes hányada remek megemlékező írások megszületéséhez kínál majd alkalmat. Hiszen áprilisban (19-én) lesz 200 éve annak, hogy Missolonghiban végzett a mocsárláz George Byronnal – és mi élénken emlékezhetünk arra, hogy a romantikus angol triász másik két tagja, vagyis, Keats majd Shelley halálozási bicentenáriumára milyen nagyszerű Péter Ágnes-szövegek jutottak elénk az 1749 felületén. Az angolszászoknál maradva: most januárban (25-én) lesz 150 éve, hogy világra jött Somerset Maugham, augusztus 6-án James Baldwin lehetne 100 esztendős, szeptember legutolsó napján pedig elérkezünk majd Truman Capote születési centenáriumához is. S minthogy több írásunkban, de éppígy hétindító intróban is említtetett a neve és idéztettek sorai, hát jegyezzük le ide azt is, hogy márciusban (9-én) lesz 30 éve annak, hogy meghalt Charles Bukowski. (Ugyancsak márciusban és szintúgy 30. halálozási évforduló kapcsán tömjénezhetünk majd Eugène Ionesco emlékezetének oltárán is.)

De vissza a kerekebb jubileumokhoz, elvégre június 3-án lesz 100 annak, hogy elhunyt Franz Kafka. Az ő túlbecsülhetetlen világirodalmi jelentőségét pedig akár azzal is illusztrálhatnánk, hogy említéseinek listája 15 oldalra terjed az 1749 archívumában. Júliusban (27-én) azután az ifjabb Alexandre Dumas bicentenáriumát ülhetjük majd meg, hogy azután októberben (29-én) Zbigniew Herbert 100. születési évfordulójáról emlékezzünk meg. S hogy ne csak alkotók, de művek jubileumai is szóba kerüljenek, hát novemberben lesz 100 éve annak, hogy az S. Fischer Verlag kiadta A varázshegy két kötetét, vagyis a korszakos Thomas Mann-regényt, amely bő fél éve Simon Bettina meggondolkodtató esszéjének témájául szolgált.

*

Úgy száz éve, az idő tájt, amikor A varázshegy megjelent, Nyugat-Európa egyik legünnepeltebb literátora, sőt planetáris írója („écrivain planétaire”) Paul Morand (1888-1976) volt. Regényei – Gyergyai Albert egykorú ítélete szerint – telítve voltak „a húszas évek könnyű mámorával, kozmopolita színeivel és pattogó ritmusával”. Csakhogy Morand idővel hangot és világszemléletet váltott, s szinte csodálatosképpen nemcsak termékeny alkotó maradt oly hosszú élete legvégéig, de időről időre lelkes hívek és követők újabb nemzedékeire is szert tett. S jóllehet, szépírói modora ma már olykor fárasztóan mesterkéltnek tetszik, irodalmi reputációja jelenleg is imponálónak tekinthető – dacára az életrajz igencsak problematikus mozzanatainak. Problematikus mozzanatokról írni valójában persze vaskos eufemizmus, hiszen a civilben karrierdiplomata Morand nem csupán jobboldali volt egész a reakciósságig, de egyszersmind megingathatatlan antiszemita és a kollaboráns Vichy-kormányzat elkötelezett munkatársa, majd holtáig Pétain marsall rendszerének apologétája is.

Mindezen tényezők feszélyezően érdekessé és pikánssá teszik azoknak a hátrahagyott szövegeknek, naplóknak és levelezéseknek az elolvasását, amelyek Morand rendelkezésének értelmében az ezredforduló óta váltak, illetve válnak megismerhetővé. Legutóbb második világháborús naplóinak második kötete jelent meg a Gallimard kiadásában az 1943 és 1945 közé eső életszakasz feljegyzéseivel, midőn az író-nagykövet Bukarestben, majd Bernben képviselte Pétain bábkormányát. (Utóbb a semleges Svájcból jó ideig bölcs elővigyázatosságból nem is tért vissza hazájába.) A francia recenzensek (itt és itt) pedig most elmerülhetnek Morand részint harcosan önigazoló, részint váltig remek megfigyelésekben gazdag és egyúttal oly finnyásan dendis szövegében. Merthogy a naplókötetben annál azért jóval árnyaltabb és érvényesebb megfogalmazások is lelhetők, mint például az a kitétel, mely szerint egyszer majd mindenki számára világossá lesz, hogy a gaulleisták százszorta közelebb állnak Hitlerhez és a diktatúrához, mint a Vichy-rendszer valaha is.

*

S végezetül egy friss hír, amelynek olvastán az ádáz múltat, fájdalom, minden undokságával együtt fenyegetően jelenvalónak érezhetjük. Az óév utolsó napjaiban vált ismertté ugyanis az az orosz bírósági ítélet, amely két költőre mért súlyos börtönbüntetést. A december 28-án hét évi börtönre ítélt Artyom Kamardin és az öt és fél évi szabadságvesztéssel sújtott Jegor Stovba bűne az volt, hogy még 2022 szeptemberében szót emelt a moszkvai Triumfalnaja (vagyis Diadal, azelőtt Majakovszkij) téren megtartott gyűlésen az Ukrajna ellen indított háború ellen. Letartóztatásukra már az eseményt követő napon sor került, a híradások szerint pedig ezt követően brutális és megalázó elbánásban volt részük, most pedig az orosz jogállamiság nagyobb dicsőségére gyűlöletkeltés és az állambiztonságot veszélyeztető tevékenységekre való felhívás vádjában találta bűnösnek a két fiatalembert a moszkvai bíróság.