6 perc világhír! Jon Fosse első regényének hajdani és Márai Sándor naplójának friss értékelései, valamint egy itthon inkább színészként ismert irodalmi nagyság elhunyta László Ferenc e heti, kétszeresen is parentáló jellegű hírszemléjében.

A múlt hét a Nobel-díjak ünnepélyes átadásának és az azt megelőző hagyományos előceremóniáknak a jegyében telt. Így csütörtökön a Svéd Akadémia szervezésében az idei irodalmi díjazott, a norvég Jon Fosse Nobel-beszédére is sor került az egykoron a börze otthonául szolgáló XVIII. századi stockholmi palota, a Börshuset dísztermében. Eit taust språk, vagyis egy csendes/szótlan nyelv, ez volt a címe a beszédnek, amelyet Fosse annak felidézésével indított, hogy diákkorában milyen páni félelem fogta el, midőn az osztály előtt hangosan kellett volna felolvasnia. A szónok innen nemcsak az előadói és főként – írói önbizalmának és saját hangjának elnyeréséhez vezető út stációit idézte fel, de egyúttal azt is, hogy mindebben milyen szerep (nem) jutott az örök mumusok és pofozóbábúk, vagyis a kritikusok számára. A beszéd idevágó, mérsékelten eredeti gondolatmenetet felvázoló passzusa így hangzott:

„Az első könyveimet elég kevésre értékelték, de én úgy döntöttem, hogy nem hallgatok a kritikusokra: bíznom kell magamban, és igen, ragaszkodnom az íráshoz. Ha nem így tettem volna, akkor a negyven évvel ezelőtt megjelent első regényem, a Raudt, svart (Vörös, fekete) megjelenését követően felhagyok az írással. Később azután már nagyobbára jó kritikákat kaptam, sőt kezdtek díjakat is odaítélni nekem, de úgy gondoltam, hogy életbevágó ugyanazt a logikát követnem. Vagyis,

ha nem hallgatok a rossz kritikákra, azt sem hagyhatom, hogy most a siker befolyásoljon…”

*

E témára vonatkozóan az Osvátéknak levélben hevesen kifakadó, s utóbb műveiben a kritikusoknak legalább egy tekintélyes hányadát „irodalmi kapcabetyárok” és „világnézeti bárcával sétáló ripőkök” gyanánt emlegető Márai Sándornak is igencsak markáns véleménye volt. Róla, helyesebben Naplóinak franciául nemrég (az Albin Michel cégnél) megjelent utolsó, harmadik kötetéről néhány napja a Libération közölt recenziót, méghozzá figyelemfelhívó, értő és informatív tenorban. A Charlie Hebdo szerkesztősége elleni merényletet túlélő Philippe Lançon ugyanis cikkében nem csupán empatikusan tárgyalja Márai életének utolsó két évtizedét, az emigrációs lét és az öregség oly méltánytalan helyzetét, de egyúttal számos sarkosan megfogalmazott véleményt is idéz a Napló szövegéből, politikai és irodalmi jellegűeket egyaránt. S mindeközben a recenzens alkalmasint helytállóan ismeri fel Márai személyiségének és világlátásának mizantróp jellegét, amelyre mindjárt a cikk címe (Alceste en exil) is utal, eszünkbe idézve Molière vonatkozó darabjának oly megalapozottan embergyűlölő főalakját. Ahogyan a következő recenzensi megállapítást is érdeminek ítélhetjük: “Márai éleslátásának hátterében ott rejlik a keserűség, amelynek íze erősen áthatja megjegyzéseit és jellemzéseit, ám anélkül, hogy eltörölné azok érvényét és pontosságát.”

­*

Végezetül egy gyászhír, amely a brit kulturális életben, de éppígy a Peaky Blinders (Birmingham bandája) című sorozat rajongóinak körében és az Aston Villa szurkolótáborában egyaránt komoly megrendülést váltott ki. Múlt csütörtökön ugyanis 65 esztendős korában agydaganat következtében elhunyt Benjamin Zephaniah, aki jóllehet a 2006-os budapesti könyvfesztiválon megjelent körünkben, ám itthon mégis bizonnyal vajmi kevéssé ismert nagyságnak tekinthető. Ezt ellensúlyozandó, vagyis Zephaniah alakját és jelentőségét hatályosabban ismertetendő, most át is adom a szót Bényei Tamásnak, aki kényszerű rövidséggel, de annál tartalmasabban foglalja össze számunkra a legfontosabb tudnivalókat az elhunyt működéséről:   

„A szülei révén jamaikai és barbadosi származású Benjamin Zephaniah a fekete brit kultúra egyik meghatározó alakja volt. Birminghamben született: lokálpatrióta is volt, az Aston Villa törzsszurkolója, akiről a hétvégi meccsen meg is emlékeztek. Zűrös kamaszkor után

a börtönt is megjárta, hogy pár évtizeddel később a brit egyetemek egymással versengve adományozzanak neki tiszteletbeli doktori címeket.

Zephaniah nemcsak minden irodalmi műfajban alkotott, de zenész is volt (Bob Marley zenekarával, a The Wailerszel rögzítette hét albuma egyikét, az 1982-es Rastát), sőt színészként is sikerrel próbálta ki magát: nálunk elsősorban mint a Peaky Blinders című sorozat állandó szereplője, a prédikátor Jeremiah „Jimmy” Jesus szerepének megformálója ismert. Nincs semmi meglepő abban, hogy Magyarországon nem ismerik: Zephaniah fő műfaja a karibi és nyugat-afrikai brit diaszpóra legsajátabb irodalmi kifejezésmódja, a szóbeliség hagyományát felelevenítő, a sztenderd angoltól elszakadó, általában zenekísérettel előadott dub költészet, amely lényegéből adódóan nem igazán fordítható. Mindazonáltall felnőtt és ifjúsági regények szerzőjeként is komoly elismerést szerzett. A díjnyertes Refugee Boy (‘Menekült fiú’, 2001) főszereplője, a 14 éves etióp-eritreai Alem sorsán keresztül fest megrázó képet a menekültek sorsáról, a Gangsta Rap (2004) egy hiphopzenekar felemelkedéséről szól, míg a Terror Kid (2014) kamaszhőse informatikai tehetsége miatt, szándékán kívül keveredik bele egy terrorakcióba. Zephaniah olyan írói identitást testesített meg, amely mifelénk nem divatos: írói tevékenysége elválaszthatatlanul összefonódott politikai aktivizmusával. A rasszizmus ellen küzdő szervezetekkel működött együtt, az állati jogok és a veganizmus Anglia-szerte ismert képviselője volt (vegán versei a legnépszerűbb művei közé tartoztak), miközben anarchistaként definiálta magát. 2003-ban azért utasította vissza az OBE (Order of the British Empire) állami kitüntetést, mert a „Brit Birodalom” kifejezés őt inkább ősei szenvedésére emlékeztette.