6 perc világhír! Plágiumvád és hamis értékelés, elmarasztaló ítélet és rehabilitálási kísérlet jut az olvasó elé László Ferenc e heti hírcikkében, amelyet egy váratlan helyről előkerült és felette meglepő szerzőségű költemény említése zár majd.
A múlt héten Jon Fosse (és Márai Sándor) véleményét idézve a kritikusok és ítéleteik megbízhatatlanságáról esett szó e rovatban, s ez akaratlanul is azt a hamis látszatot kelthette, hogy az írók legkíméletlenebb ostorozói a hivatásos műbírálók.
Nos, egy fittyfenét, lévén az irodalmi teljesítményeknek legkevesebb két, náluknál sokkalta kegyetlenebb kritikusa akad: a pályatárs meg a név- és arctalan internetező.
Olykor pedig e két halmaz közös halmazmetszetére is rálelni, amint arról egy egészen friss botrány kínálhat érzékletes és pikáns bizonyságot. A múlt héten történt ugyanis, hogy a feltörekvő fantasy-írónő, Cait Corrain, akinek Crown of Starlight című debütáló regényét jövőre tervezte megjelentetni a szakirányú Del Rey kiadó, kénytelen volt beismerni, miszerint hamis profilok sorát létrehozva ő helyezett el egy csomó negatív olvasói értékelést a Goodreads felületén. Méghozzá kritikai bombázásának (lásd: review bomb) célpontjai gyanánt olyan szerzők szolgáltak, akiknek ugyancsak jövőre fog majd megjelenni hasonló zsánerű kötete. Corrain a botrány kipattanását követően előbb egy Lily nevű állítólagos barátra hárította a felelősséget, és ennek bizonyságául még beismerő jellegű internetes párbeszédek képernyőfotóit is mellékelte, csakhogy ezek fabrikált jellegét a hozzáértők azonmód leleplezték. Ezt követte azután a töredelmes beismerő vallomás, amelyben az írónő a súlyos depresszióját, valamint az alkohol- és drogproblémáit hozta fel magyarázat- és mentségképpen. A kiadó mindenesetre visszalépett a Crown of Starlight megjelentetésétől, és Corrainnel megszakította az együttműködést eddigi irodalmi ügynöke is. A botrány kapcsán messzebbre tekintők pedig már inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy
az internetes értékelések fegyverként való alkalmazása mind elterjedtebbé válik a könyves szcénában is,
s ez fokozza a szerzők kiszolgáltatottságát, egyúttal igencsak megkérdőjelezheti a Goodreads és a hozzá hasonló felületek hasznos/informatív jellegét.
*
Miközben az amerikai írónő (közel)jövőjét beárnyékolta a tetteit elmarasztaló népítélet, egy 2017-ben elhunyt afrikai író számára talán épp mostanában érkezett el a rehabilitáció pillanata. Mali szülötte, Yambo Ouologuem ez a literátor, aki francia nyelven alkotott és 1968-ban Franciaországban vált irodalmi sztárrá Le devoir de violence (Az erőszak mint kötelesség) című regénye révén. Ez a képzeletbeli afrikai birodalomban, Nakemben játszódó mű, amely roppant éles kritikával tárgyalta a kolonializáció és a dekolonializáció, egyszersmind az új afrikai nacionalizmus megannyi mozzanatát, a megjelenését követően elnyerte a Prix Renaudot-t, az akkor 28 esztendős Ouologuemet pedig úgy méltatták a francia kritikusok, mint „egyikét azoknak a nemzetközi látókörű entellektüeleknek, akiket fekete Afrika adott a világnak”. Csakhogy amint e regény 1971-ben Nagy Britanniában is megjelent, Ouologuem világirodalmi pozíciója drasztikusan megrendült. Merthogy a Times Literary Supplement egy névtelen írása arra hívta fel a figyelmet, hogy az afrikai szerző Graham Greene 1934-es regényét (It’s a Battlefield) plagizálta, majd utóbb az is kiderült, hogy a francia író André Schwartz-Bart egyik művét (Le Dernier des Justes, 1959) is hosszasan idézi Ouologuem – idézőjelek nélkül. Graham Greene ráadásul – Schwartz-Barttal ellentétben –
zajosan zokon is vette ezt a szövegkölcsönzést, az ennek nyomán támadt botrány pedig, amely nem nélkülözte a lekicsinylő-lekezelő mozzanatokat, nagyjából véget vetett a fiatal afrikai író világkarrierjének és nyilvános működésének.
Legújabban azonban, korántsem függetlenül a nagyobb trendektől, már jócskán észlelhető az újraértékelés szándéka, amelynek első bizonysága a szenegáli Mohamed Mbougar Sarr 2021-es, Goncourt-díjjal jutalmazott regénye, Az emberek legtitkosabb emlékezete (La plus secrète mémoire des hommes) volt, amelyet szerzője nem csupán a pár évvel korábban elhunyt Ouologuemnek ajánlott, de amelynek történetébe jószerint a néhai pályaelőd alakját is (lásd: T. C. Elimane) beleírta. Most pedig a mali író első és leghíresebb-hírhedtebb regénye az Egyesült Államokban és Nagy Britanniában is újra megjelent, vagyis ott, ahol fél évszázada Ouologuem presztízse oly végzetes csapást szenvedett. Ám most mindkét országban olyan recenziók jelennek meg, amelyek nem csupán rehabilitáló irályúak, hanem valósággal radikálisan más keretben helyezik el a szövegkölcsönzés megoldását csakúgy, mint a regény és az úttörő érdemű írói működés egészét.
*
Végezetül essen szó egy – a feltételezések szerint – 1955-ben íródott versről: a címe Requiem, eddig még nem jelent meg, s most Oxfordban, a csodálatos gazdagságú Bodleian könyvtárban leltek rá. A vers ilyesformán a The Strand Magazine múlt heti számában látott nyomdafestéket a legelső alkalommal, és hogy miért épp e krimi tematikájú orgánumban, az rögtön érthetővé válik, amint megnevezzük a poétát. A Requiem című vers költője ugyanis nem más, mint Raymond Chandler volt. A büszke szövegközlő, Andrew Gulli érett ítélete szerint Chandler nem sokkal azután vetette papírra egyetlen felnőttkori költői próbálkozását, hogy felesége, életének szerelme, Cissy meghalt. A nagy krimiíró, aki megözvegyültét követően súlyos depresszióba süllyedt és öngyilkosságot is megkísérelt, nyilvánvalóan gyászmunka gyanánt írta ezt a verset, amely e két sorral indul:
“There is a moment after death when the face is beautiful
When the soft, tired eyes are closed and the pain is over.”
