6 perc világhír! Néhány érdekes hír és trend az elmúlt, azazhogy elmúlófélben lévő esztendő cikkeiből. László Ferenc idei utolsó, újrahasznosító jellegű karácsonyi hírszemléjében még a megszokottnál is több irodalomtörténeti anyag lelhető.
Habár alighanem majd csak évek távolából lehet úgy istenigazából eldönteni, hogy mi is volt valójában fontos, jelentős és meghatározó 2023 világirodalmi eseményei, hírei, díjai és megjelenései közül, azért talán mégsem érdektelen már most, az esztendő utolsó napjaiból visszatekintve újra fölemlíteni pár, korábban már e rovatban pertraktált témát. Hiszen az például vitán felül áll, hogy az év egyik sokat és aggodalmasan tárgyalt témája a mesterséges intelligencia mind nagyobb és a jövőre nézve jószerint beláthatatlan mértékűnek ígérkező térnyerése volt. A heti hírcikkekben is sok szó esett erről, ám olykor éppenséggel az AI által kínált üdvös és közhasznú lehetőségeket említve. Mint például februárban, amikor is egy eladdig azonosítatlan szerzőségű dráma a mesterséges intelligencia szövegelemző kapacitásának hála kerülhetett nagy sokára az őt megillető helyre, vagyis be a világirodalom alighanem legterjedelmesebb színműírói életművébe. A Spanyol Nemzeti Könyvtár gyűjteményében őrzött La francesa Laura, vagyis Laura, a francia nő volt ez a XVII. századi dráma, amelyet
immár Lope de Vega művei közé kell sorolnunk.
A spanyol aranykor, a Siglo de Oro sokatíró mestere, akit félelmes alkotói termékenysége okán még maga Cervantes keresztelt el a természet szörnyetegének („monstruo de la naturaleza”), tehát még annál is többet követelhet működésének kései avatott ismerőitől, mint amennyiről 2023-ig tudomásunk volt. Köszi, AI!
*
Ugyancsak gazdagodott, de immár a mesterséges intelligencia közbejötte nélkül, Michel Foucault közkeletűen megismerhető életműve, amint erről májusban adtunk hírt. Az 1984-ben elhunyt francia filozófusnak a Francia Nemzeti Könyvtárban őrzött, 110 doboznyi és mintegy 38 ezer lapnyi hagyatékából ugyanis néhány éve előkerült egy majdnem készre tisztázott, de soha meg nem jelentetett vaskos kézirat. Le Discours philosophique – ez az 1966 júliusa és szeptembere között keletkezett dolgozat címe, amely tavasszal Orazio Irrera és Daniele Lorenzini gondozásában a könyvesboltokba is került. A régi és mégis vadonatúj Foucault-kötet pedig a legmerészebb értelmezésben nem mást kínál fel megismerésre, mint Foucault-t – a filozófiatörténet elemzőjét.
*
Immár nem egyetlen korábbi hírt, hanem sokkal inkább egy egész trendet előhozva, a rovat idei cikkeiben mondhatni rejtett vonulatot alkottak azok az irodalomtörténeti monográfiák és egyéb közlések, amelyek a XIX. és XX. század női alkotóinak újraértékelésére és újrafelfedezésére vállalkoztak. Ezek sorában akadtak már régóta kultikus tiszteletnek örvendő hajdani nőírók, mint George Eliot, akiről Clare Carlisle, vagy Katherine Mansfield, akiről Claire Harman írt legújabban megvilágító erejű életrajzi művet. Másokat, mint például az úttörő érdemű, ám mára jószerint lábjegyzetbe szorított emlékezetű Porter nővéreket, akiknek Devoney Looser szentelt remek biográfiát, viszont csak most próbáljuk az őket megillető polcra elhelyezni, s még nem egykönnyen megállapítható, hogy ez a polc végül az irodalomtörténeti panteonban – vagy inkább a panoptikumban lesz-e. De a trend monográfiák nélküli regisztere is figyelemreméltó, legyen szó akár a 120 éve született Marguerite Yourcenar műveinek kollektív újraolvasásáról, akár annak a becses interjúnak a megismeréséről, amely a vajmi ritkán nyilatkozó brazil Clarice Lispectorral készült még 1976-ban.
*
Végezetül a talán legfárasztóbb és legterméketlenebb trenddel, azazhogy zsákutcával zárva a sort, említtessék az is, hogy idén hány klasszikus alkotó és remekmű vált egyes, ma már nem píszí szavak és fordulatok használata miatt ahistorikus kritikák tárgyává és egyszersmind delfinizálási akciók elszenvedőjévé. Merthogy e témakörben tetemre hívták egyebek közt Mark Twaint és az ő Huckleberry Finnjét, Roald Dahlt meg a Charlie és a csokigyárat (vagy másként a Karcsi és a csokoládégyárat), valamint megint egyszer Agatha Christie bűnügyi regényeit. Igaz, ezen a téren 2023-ban mintha már az angolszász kultúrkörben is mind nagyobb lenne a tiltakozó ellenhatás, és ami ennél sokkalta jobb hír: mindeközben azért
rendre találtatnak olyan tudós irodalomértők is, akik nem az eltörlés és a kiseprűzés szándékával, hanem a történeti megértést szem előtt tartva teszik elemzés tárgyává a valóban problematikus mozzanatokat.
Mint például a tavasszal jelentékeny Shakespeare-monográfiát (The Great White Bard) megjelentető Farah Karim-Cooper, aki könyvében képes volt úgy felmutatni és górcső alá venni a faji közhelyek és az egyéb kényes témák jelenlétét az életműben, illetve a Shakespeare-kultusz alakulástörténetében, hogy mindeközben azért váltig meggyőzően hitet tett a dicsőült Bárd és életműve mellett.
