Dylan Thomas (1914-1953), a daltermő Wales zseniális szülötte

hazájában mindmáig népi hősnek és a kollektív büszkeség tárgyának számít.

Tengerparti szülővárosában, a kies Swansea-ban szobra áll (pontosabban ül), de ugyanitt színház és kulturális központ is viseli a nevét. Korántsem meglepő tehát, hogy a Swansea University, ahová pedig Thomas nem járt kölyökkutya korában, szintén őróla nevezte el azt a díjat, amelyet először kétévente, majd 2010 óta immár évente osztanak ki olyan, 39 évesnél nem idősebb literátorok között, akik angol nyelvű művekkel gazdagítják a szépirodalmat, legyenek bár ezek a művek költemények, regények, novellák vagy éppen drámák. Az idei Dylan Thomas Prize rövid jelöltlistáját múlt csütörtökön hozták nyilvánosságra, s ezúttal három regény, két elbeszéléskötet és egy verseskönyv került be a válogatásba. Fiatal szerzőik közül az 1749 olvasói eddig talán csak a Nairobiban született, szomáli származású, jelenleg Los Angelesben élő brit Warsan Shire költőnő nevével találkozhattak már, méghozzá Mohácsi Balázs 2020-as cikkében. A zsűri szerint szellemességet és bölcsességet, örömet és fájdalmat, s persze a világ és benne az emberi kapcsolatok élesszemű megfigyelését kínáló művek alkotói között lelhetünk még két elsőkönyves szerzőt (a legifjabb jelölt, a 28 esztendős nigériai Arinze Ifeakandu és a londoni Sheena Patel személyében), de még egy olyat is, név szerint Robbie Arnottot, aki a távoli Tasmániából verseng a 30 ezer fonttal kistafírozott díjért, amelynek kihirdetésére és átadási ceremóniájára május 11-én kerül majd sor.

*

A Dylan Thomas Prize shortlistjével egyidőben, ugyancsak március 23-án jelent meg Clare Carlisle George Eliot-életrajza (The Marriage Question – George Eliot’s Double Life), amelynek középpontjában a címnek megfelelően az a téma áll, hogy miként tusakodott a házasság témájával az életében és az írásaiban a Middlemarch szerzője. Merthogy George Eliot (eredeti polgári nevén Marian – vagy Mary Ann – Evans) mindkét terepen érdekfeszítő és példázatos módon mutatta fel a házasság intézménye körül előforduló konfliktusokat.

A viktoriánus Nagy-Britanniában ugyanis felvállalta, hogy házasságkötés nélkül, de magát feleségnek tekintve éljen a filozófus George Lewes oldalán,

s a „hunyd be a szemed, és gondolj Angliára” anyai-királynői iránymutatásának korában több regényében is ábrázolta, hogy milyen nehéz sors várhat a nőkre a nász(éjszaka) pillanatától kezdve. A téma igazán kurrensnek tekinthető, s a feminista filozófus, a londoni King’s College professzora, Clare Carlisle – a házasságra önmagát alkalmatlannak ítélő Søren Kierkegaard életrajzának megírása után – most módszeres alapossággal tárja fel mindazt a társadalmi nyomást, civil és alkotói bátorságot, az érzelmek őszinte felvállalását és a házasság (jog)intézménye körül felmerülő és regényekben kifejezhető kényszereket, amelyek George Eliot életét, művét és korát meghatározták. Az első kritikák mindenesetre kalapot emelnek az elokvens biográfus témaérzékenysége és egész teljesítménye előtt.

*

Végezetül, mint mostanában mindahány keddi hírcikkben, egy halálozási és gyászhír: múlt vasárnap 86 esztendős korában elhunyt María Kodama, Jorge Luis Borges özvegye. Kodama 1975-től volt az ekkor már vak, ámde világtalannak a legkevésbé sem nevezhető argentin író titkára, kísérője és jobbkeze, majd Borges 1986 áprilisában, alig másfél hónappal a halála előtt feleségül is vette munka- és alkotótársát. A hölgy, aki a kései Borges-interjúk állandó mellékalakja volt („María Kodama van vele, meleg, figyelmes jelenség”, „María Kodama gyöngéd és szelíden energikus társaságában” stb.), jogörökösként talán kevésbé szelíden, de annál energikusabban járt el, így célratörő működését viták és bírálatok, de még perek is kísérték. Borges „Antigonéja és írnoka” évtizedeken át volt a Nemzetközi Jorge Luis Borges Alapítvány elnöke és egyszersmind néhai férje ügyének utazó nagykövete. E minőségében az íróözvegy Budapesten is megfordult, s a Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott 2016-os emlékesten többek közt ekképp idézte fel kapcsolatuk genezisét: „A férjem mindent tudott, de én szerettem tanulni, gyorsan olvastam. Amikor középiskolás koromban találkoztam vele, megkérdezte, nem akarok-e óangolul tanulni. Shakespeare-re gondol? - kérdeztem. Óh, dehogy, valami korábbira, a kilencedik századi angol irodalomra, felelte. Végül elmondta, ő sem tud még, éppen ezért tanultuk meg együtt.”