„Fontosnak akartam hangzani, imponálni akartam –
de fogalmam sem volt, hogy hiszem-e egyáltalán, amit mondok.”

(152)

Ocean Vuong neve bizonyára sokaknak semmit sem mond – ahogy másoknak nagyon is sokat. A vietnami származású meleg amerikai költő, író, esszéista már első, Night Sky with Exit Wounds (Éjjeli ég kimeneti sebbel) című verseskötetével jelentős sikereket ért el, többek között 2017-ben elnyerte a T. S. Eliot-díjat, Nagy-Britannia legjelentősebb költészeti elismerését. Néhány verse magyarul is olvasható – például Simon Márton, Tóth Réka Ágnes vagy Závada Péter fordításában, de afelől sem lehet kétségünk, hogy sokan, főleg a költészet iránt érdeklődő huszonévesek eredetiben olvassák. Verseit legegyszerűbben az angolszász nyelvterületen – de legalábbis az USA-ban – dívó identitásirodalom, illetve az ettől nem független traumairodalom címkéi-tendenciái mentén lehet értelmezni. Ennek a poétikailag nehezen, ám tematikailag annál inkább körülhatárolható írásmódnak az amerikaiságot éneklő Walt Whitmantől Langston Hugheson és a Harlem Renaissance művészein át Sylvia Plath vallomásosságáig jelentős és a mai napig élő hagyománya van a tengerentúlon. Voltaképpen az alanyiság e tendenciái számítanak az amerikai költészet fősodrának – ide sorolható Vuong mellett a meleg afroamerikai Saeed Jones és Jericho Brown, a latino származású Ada Limón és Eloisa Amezcua, a magát gendersemlegesként meghatározó afroamerikai Danez Smith, az afroamerikai feminista Morgan Parker, az afroamerikai Terrance Hayes, a Kenyában született, szomáli származású, Los Angelesben élő brit Warsan Shire, a fehér feminista Lotte Mitchell Reford vagy a fehér transzgender torrin a. greathouse, sőt még a kődilettáns világszenzáció, az indiai-kanadai Rupi Kaur is. De kicsit távolabbról ide köthető az ukrán származású amerikai siket költő, Ilya Kaminsky, a fehér feminista Patricia Lockwood, az afroamerikai feminista Claudia Rankine, az USA előző koszorús költője, az afroamerikai Tracy K. Smith, és a jelenlegi, a krík nemzetséghez tartozó, az elismerést első indiánként elnyerő Joy Harjo is, akiknek írásai mélyrétegeikben szintén az identitás problémakörével foglalkoznak, ám érzésem szerint – talán azért is, mert Kaminsky és Lockwood kivételével egy-két generációval idősebbek a fent sorolt költőknél – árnyaltabban, kritikusabban és kifinomultabban. (Hogy olyan szerzőket említsek, akiktől legalább pár szöveg magyarul is olvasható.)

Ezek a szerzők írásaikban mindenekelőtt az identitásukat – a biológiai és/vagy a társadalmi nemüket, a szexualitásukat, az etnikumukat, testi adottságaikat stb. –, illetve ezekhez kapcsolódó traumáikat – a diszkriminációt, a rasszizmust, a sovinizmust, a patriarchális elnyomást, a depressziót stb. – tematizálják. Változatos poétikai eszköztárral – és változatos minőségben. Látványos, hogy a fenti névsorból hiányoznak a fehér heteroszexuális férfiak. Valószínűleg ők is alkotnak, ám kevésbé észrevehetők – nagy gondban lennék, ha most az amerikai költészet ötven évnél fiatalabb fehér heteró férfi alkotóit kellene felsorolnom (nemrég Bob Hicok írt erről egy nagy port kavaró esszét). Érdekes egyébként látni, hogy ebben a tekintetben az anglofón líra alaprétegeiben mindig is politikus, míg a magyar költészetben egyfajta ingajáték látszik működni a sokszor direkt politizálás és az apolitikusság végletei között – aminek persze megvan a történelmi-társadalmi magyarázata.

*

Vuong többnyire a vietnami kultúrából és történelemből, mindenekelőtt a vietnami háborúból merít, amely alapvetően határozta meg felmenőinek, édesanyjának és nagyanyjának a sorsát (erről sokat olvashatunk jelen írás tárgyában, a szerző Röpke pillanat csak földi ragyogásunk címen magyarra fordított memoárjában is) – költészetében ezt a történelmi hátteret hangszereli magánmitológiává. Verseiben emellett az apahiány, illetve a testi disszociáció is hangsúlyos téma. A versek esztétikája a camp: a toposszá vált antik mitologémáktól a kortárs utalásokig, a zavarba ejtően koppanó tőmondatoktól a nyakatekert retorikáig, a kihívó nyerseségtől a már-már túlzó érzékenységig és érzelgősségig, a szinesztetikus érzékiségtől a zavaros giccsig sok minden ott lapul a költői eszköztár tarka kavalkádjában.

Nem véletlenül helyeztem negatívumokat a fenti felsorolásba – természetesen tudom, hogy az érzelgősség vagy a giccs igen véleményes kritikai bunkók: habitus és ízlés kérdése, kinél hol van a küszöb. Vuong nálam ezen a határon ingadozik, és gyakran át is lépi azt – sokkal gyakrabban, mint mondjuk a fenti névsorból az általam preferált Saeed Jones, Morgan Parker, Ilya Kaminsky, Patricia Lockwood, Claudia Rankine, Tracy K. Smith vagy Joy Harjo.

*

Ocean Vuong memoárja formailag levélregény, melyet a szerző-narrátor, a családban használatos becenevén Kiskutya (angolul?) írni-olvasni nem tudó anyjának ír. Egyébként családregény, anyaregény, fejlődésregény, queerregény – és persze felsejlik a háttérben egyfajta szociografikus vázlat is a kilencvenes–kétezres évek amerikai kisvárosi életéről. Az első fejezet a gyerekkorra, az anyára és a nagyanyára, első amerikai éveikre, illetve vietnami hátterükre fókuszál, amelyeket rendszerint a nagymama kiszínezett elmesélésében ismerünk meg. A második rész a kamasz főszereplő melegségét és első szerelmét, az abuzív és alkoholista apja által egyedül nevelt drogfüggő, saját melegségét tagadó white trash Trevort helyezi a középpontba, a harmadik pedig a főiskolai évek foglalata. Itt olvashatók nagyobb számban a korábban csak elvétve előforduló önreflexív, metapoétikus gondolatok, ahogy egy-egy ponton jóval direktebben tematizálódnak a bevándorlás-deportálás, a rasszizmus-sovinizmus, a homoszexualitás, a drogfüggőség, a depresszió és a halál egymástól nem független problémái – immár a felnőtt reflexiós szintjén? A kérdés nem költői: bár elvileg a teljes regényben ugyanaz a visszaemlékező felnőtt narrátor beszél, mégis el lehet tűnődni rajta.

Ha pusztán tartalmilag nézem, miről szól a regény – kiváltképp kissé absztrahálva a témákat, s valamelyest ismerve az amerikai társadalmi problémákat (különösen a mostani forrongásokat) –, akkor nem kérdés, hogy fontos és megrázó könyvvel van dolgunk. Közelképet ad olyan kisebbségi, terhelt élethelyzetekről, amelyekről akár a privilegizált amerikai olvasónak sincs fogalma, pláne a magyarnak. (Sőt, kifejezetten érdekes részek is vannak a regényben, amikor ezeknek az élethelyzeteknek a kulturális hátországába nyerünk betekintést. Például amikor az anya értetlenkedik, miért mondják a tévében a profi golfozó Tiger Woodsra, hogy fekete, mikor láthatóan vannak ázsiai felmenői. „Amikor 1990-ben Amerikába érkeztünk […] megváltoztak a színekre vonatkozó szabályok […] Lan nagyit Vietnamban feketének tartották, itt most világosabb színű lett” – [83] Vagy egy másik érdekes kulturális sajátosságot felvillantó részlet: „Sok más vietnami anyához hasonlóan, a női nemi szerveket te is tabutémának tartottad, különösen anya és fia között – ezért amikor a születésről beszéltél, mindig azt mondtad, hogy az anusodból jöttem ki. Játékosan a fejemre ütöttél, és azt mondtad: – Ez a hatalmas golyóbis majdnem szétszakította a segglyukamat!” – [84])

Ha azonban a narrátorra, Kiskutyára figyelünk, kissé mintha fókuszát veszítené a fent vázoltak alapján tudatosan felépített(nek tűnő) regény. Mintha mégsem a nagy szisztematikus társadalmi problémákról és traumákról beszélne ez a memoár, nem azokat példázná a saját családtörténetén keresztül, és utólag mintha az is formaság maradna csupán, hogy a narrátor elvileg mindvégig az anyjához beszél. Úgy látom, a regény elsősorban inkább – meglehetősen önző módon – drogfüggő párja, és csak másodsorban a nagyanya elvesztéséről szól – akinek a haldoklása és halála azonban szintén Trevor halálát juttatja Kiskutya eszébe. Innen nézve pedig, különösen a poentírozott, giccsbe hajló, nyakatekert, aforisztikus, mélynek ható (legalábbis annak szánt) elmélkedések miatt inkább individuális nyünnyögésnek hat a memoár.

A helyzeten az sem igazán segít, hogy a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk fordítása csapnivaló. Vuong poentírozó, sok helyen absztrakt angolját bizonyára nehéz megszólaltatni magyarul – kiváltképp abban a rohamtempóban, amelyben gyaníthatóan Varga Zsuzsanna fordító dolgozott, nem kivitelezhető megfelelő minőségben. (A regény Amerikában 2019 nyarán jelent meg, a magyar fordítás alig több mint fél évvel utána.) Számtalan hiba következik ebből: egy részük csak bosszantó körülményeskedés („A tizennegyedik évem betöltését követő nyáron” [130], látom például ahelyett, hogy „A nyáron, amikor betöltöttem a tizennégyet”) vagy felesleges archaizálás („a Franklin Avenue-n vásároltunk a sarki fűszeresnél” [17, kiemelés tőlem – M. B.] olvasom „kisbolt” helyett), máshol azonban komolyabb ügyetlenségekbe is botolhatunk. Erre a legjobb példa az „azt írta, kérlek, és nem azt, hogy krl-k” (238) rész – számomra nehezen érthető, miképpen jött létre a részben kurzivált, kötőjeles „krl-k” alak, mikor a please / pls párosra magyarul sem túl bonyolult megoldás a légy szíves / lécci. Becsúsztak félrefordítások is: a már említett „sarki fűszeres” padlóján például mindenütt „használt élelmiszerjegyek hevertek” (17) blokkok helyett. És az is eléggé félremegy, mikor a magatehetetlen nagymamának a lányai a hátáról szedik le a saját székletét, miközben az eredeti („removed the feces from your mother’s body”) akár azt is megengedné, hogy szimplán letisztítsák azt a(z al)testéről (!) (288) – a profán és undort keltő (félre)fordítás nem tükrözi a családi törődést.

Koncepcionális problémák is előfordulnak, ezekben pedig a szerkesztő Gaborják Ádámnak is megvan a felelőssége. Az egyik ilyen a helynevek heterogén magyarítása: ennek leglátványosabb példája, hogy a Grand Central állomásról induló vonat végül a Union Stationre fut be, Hartford Main Streetje pedig időnként Fő utcaként szerepel – ezt nem ártott volna egységesíteni. Hasonlóan egyértelmű, hogy a legrosszabb, ami egy rapszöveggel tehető, ha rímtelenül fordítják le: így történt ez a regényben többször visszatérő Many Men (Wish Death) című 50 Cent-dal szövegrészletével is, ami magyarul így néz ki: „Árultam a cuccot a tömb körül […] Voltam már megalázva, penge is villant, ha kellett, gyere elő, megmutatom, mit tud a fegyverem” – ennél talán még az eredeti meghagyása is jobb megoldás lett volna. Másutt szórendi, szóválasztási korrekciókkal könnyen javítani lehetett volna a szövegminőségen (például nem mindegy, hogy valamit az eszünkbe vagy az agyunkba vésünk satöbbi). A hibák – amelyekhez hasonlók számos másik magyar világirodalmi kiadvány típushibái, és amelyek nagy része létre se jött vagy könnyen javítható lett volna, ha a fordítók nem rohamtempóban dolgoznának a megélhetésért, és ha megfelelő lektorálás zajlana a kiadókban – sajnos valóban hosszan lennének sorolhatók. Ám nem hallgathatom el azt sem, hogy néhány költői vagy szójátékos szöveghelyet kifejezetten jól oldott meg a fordító. Kiemelkedő például a slaughter/laughter (’mészárlás’/’nevetés’) szójáték kiváltása: „Nem fair, hogy a felejtés szóba be van zárva az elejtés” (263).

*

Az mindenesetre a moly.hu hozzászólásait elnézve egyértelmű, hogy idehaza is sokakat megérintett Vuong regénye. Ez az én nézőpontomból nehezen érthető. Ám talán könnyebben gyűrtem volna le a kritikusi nyünnyögésem, ha e fontos és érdekes témákat is érintő könyv magyar kiadása magasabb színvonalon lett volna kivitelezve.

Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk. Fordította Varga Zsuzsanna. Budapest, Európa, 2020.