6 perc világhír! Nagy írók nyilatkoznak, a spanyolok arany évszázadából pedig valahára most juthat majd el hozzánk a világirodalom tán legtermékenyebb alkotójának „legújabb” színdarabja.
„Mindig úgy gondoltam, hogy a könyveim érdekesebbek, mint az életem. A világ, úgy tűnik, nem ért egyet velem.” Ezzel a fanyarnak és keserűnek egyként értelmezhető idézettel indul annak a cikknek a főszövege, amelyet a The New Yorker az interneten február 6-án (nyomtatásban pedig február 13-án) publikált, s amelyben Salman Rushdie a tavaly nyári merénylet óta először szólalt meg. David Remnick vezető anyaga túl azon, hogy jószerint minden korábbi sajtóbeszámolónál részletesebb leírását adja az augusztus 12-én a Chautauqua Intézetben lezajlott drámai eseményeknek,
teljes áttekintést kínál az író pályafutását évtizedek óta kísérő halálos fenyegetésekről.
A legfontosabb hozzáadott értéknek mégis bizonnyal az tekinthető, hogy itt magától az idős írótól értesülhetünk az állapotáról: a fizikai és a mentális állapotáról egyaránt. „Figyelembe véve a történteket, nem vagyok rossz állapotban. Amint látja, a nagyobb sérülések lényegében begyógyultak” – fogalmazott elöljáróban Rushdie, ám egyáltalán nem titkolta, hogy a támadás ténye, az azt követő poszttraumás stressz, de már pusztán a hosszú kórházi tartózkodás is erősen megviselte. Mindez az alkotói működésére is befolyást gyakorol, az írással való foglalatoskodását ugyanis egyelőre nehéznek és terméketlennek találja: „még tényleg nem sikerült kikeverednem a sűrűjéből”. Mindazonáltal az író, aki mindeddig következetesen kerülte az áldozatszerep felvállalását, most sem merül el az önsajnálatban, jóllehet azt fontolgatja, hogy az őt ért merényletről írjon valamit. Méghozzá nem távolságtartó elbeszélőként, mert „amikor kést szúrnak beléd, az egyes szám első személyű történet számodra. Ez egy „én”-történet.”
*
Összehasonlíthatatlanul kellemesebb apropó késztette nyilatkozatra az elmúlt napokban a 86 esztendős Mario Vargas Llosát, hiszen őt múlt csütörtökön iktatták be ünnepélyesen a Francia Akadémia halhatatlanjainak sorába. A Nobel-díjas perui író, aki azt a – 18-as számú – széket foglalhatta el az illusztris testületben, amely korábban többek közt Alexis de Tocqueville, vagy épp Foch és Petain marsallok helyéül szolgált, az első olyan literátor itt, aki nem francia nyelven alkot. Igaz, nagyon is szorosan kötődik a francia irodalomhoz és kultúrához, amint erről abban a hosszú és szerteágazó interjúban is beszélt, amelyet február elején a spanyol El Mundónak, pontosabban e megaorgánum kulturális magazinjának, a La Lecturának adott. A derűs hangvételű beszélgetés során egészen limai ifjúkoráig és az akkori francia nyelvtanulásának kezdeteiig visszatekintve idézte meg szellemi önéletrajzának gall vonatkozásait. Így például és kiválólag azt az életepizódot is, midőn 1958-ban, 22 esztendős korában egy novellaíró-verseny díjazottjaként először jutott el Párizsba, ahol is rögtön megvásárolta Flaubert Bovarynéját. Mint mondja: „…azonmód megszállott flaubertiánussá váltam. Azután ott, Franciaországban határoztam el, hogy író leszek. Flaubert példája megerősítette bennem a meggyőződést, hogy az irodalom – életforma.
S miközben az interjú során
Vargas Llosa számot ad intellektuális eszmélkedésének – azóta részben ledöntött – francia bálványairól, így Sartre-ról,
de éppígy a szónokként is csodált Malraux-ról vagy a jó ideig csak titokban és restelkedve olvasott liberális Raymond Aronról is, szavai utóbb hangsúlyosan visszatalálnak az irodalom céljának és értelmének nagy témájához. Mint megfogalmazza: „Az irodalom védekezés a halál ellen. Ott, a regény lapjain megtalálható az örökkévalóság, amely ugyan fiktív, de mégis lehetővé teszi számunkra, hogy megoltalmazzuk magunkat a legnagyobb félelmektől, s különösen idős korunkban – a halál közelségétől.” S minthogy annyi minden más mellett (latin-amerikai politikától a madridi társasági életben való átmeneti bulvártündökléséig) az idős író majdnem tragikussá vált Covid-tapasztalatáról is szót ejtett e beszélgetésben, az irodalom féleleműző szerepéről mondottakat bizonnyal tekinthetjük élményalapú önvallomásnak.
*
Végezetül ismét madridi anyag – némi kis francia vonatkozással. A Spanyol Nemzeti Könyvtár gyűjteményéből ugyanis legújabban egy eddig anonim szerzőségű mű nagy sokára meglelte az alkotóját, méghozzá a mesterséges intelligencia szövegelemző képességének jóvoltából. La francesa Laura, vagyis Laura, a francia nő – ez a XVII. századi színdarab címe, amelyet a jelek szerint innentől kezdve Lope de Vega (1562-1635) művei közé fogunk sorolni. Pedig tudjuk, a Siglo de Oro, vagyis a spanyol aranykor sokatíró mestere, akit még Cervantes keresztelt el a természet szörnyetegének („monstruo de la naturaleza”), literátori termékenysége révén már eddig is méltán beillett a Guiness-féle rekordok könyvébe és Ráth Végh István múltbogarászi gyűjtésébe. Igaz, sokszáz színpadi műve közül mi, magyarok jobbára csak kettőt, A kertész kutyáját és A hős falut ismerjük, s e kettőt is inkább csak címről. Pedig annyi, de annyi más mellett Lope de Vega még egy Magyarországi fenevadat (El animal de Hungría) is a színpadra szabadított annak idején, benne Primislao magyar királlyal és az ő feleségével, Teodosiával. Így hát már csak olvasnunk és játszanunk kellene a spanyol mester darabjait, mert ezen a téren egyelőre még nem válthat ki minket a mesterséges intelligencia.
