6 perc világhír! Egy hírhedten problematikus regényalak új esélye, egy sztár- és botrányíró roppant előnytelen arcmása és az interjú, amely majd’ fél évszázad múltán átrajzolhatja a brazil irodalom legendás írónőjének portréját. Új nézőpontok heti hírcikkünkben.

Úgy tűnik, hiába számít megannyi olvasógeneráció egyik legkedvesebb könyvének, a Huckleberry Finn kalandjaival mintha csak a baj lenne. Méghozzá a kezdetektől fogva, hiszen Mark Twain regénye jószerint a megjelenése (1884/85) óta kiváltja sokak zajos és indulatos ellenérzését. Igaz, eredetileg a heves kritika, sőt az olykori tiltás annak szólt, hogy Huck és Tom kalandjai nélkülözik a jólneveltséget, a történet humora és nyelve pedig nyers és közönséges. Vagyis a Huckleberry Finn nem való serdületlen és serdülő olvasók kezébe, amit egyébként egykorú, csodásan ironikus reakciójában maga a szerző is készséggel elismert. Később és legújabban azután a könyvet és

annak nyelvhasználatát érintő kifogások nagyobbára egyetlen szóra, vagyis az „N-word” visszatérő alkalmazására korlátozódtak,

éspedig olyannyira, hogy Amerika-szerte hol a tananyagból, hol meg az iskolai könyvtárakból próbálták – több-kevesebb sikerrel – kiseprűzni e népszerű klasszikust. Vagy legalább utólag megtisztítani annak időközben felettébb aggályossá vált szóhasználatát. Paradox módon dacára annak, hogy a cselekmény (egyik) középpontjában éppenséggel a szökött rabszolga Jim ki- és megszabadítására irányuló törekvések állnak, s hogy a regény a rabszolgatartás ellen foglal állást. (Hogy a woke indulatok aspektusvaksága korántsem csupán e könyvet sújtja, azt jól illusztrálja a tény, hogy a „nigger” szó használata miatt kárhoztatott másik amerikai alapmű nem más, mint Harper Lee könyve, a Ne bántsátok a feketerigót!)

Ám bármennyire is szeressük Mark Twain regényét, azt minden további nélkül elismerhetjük, hogy Jim ábrázolása nem nélkülözi sem a sztereotíp jegyeket, sem a szerzői leereszkedést. Így hát méltányolható, ha egyesek úgy ítélik meg: Jim karakterének kijárna némi jóvátétel. Valami ilyesmire vállalkozott most a számos díjjal elismert, tavaly a The Trees szerzőjeként a Booker Prize döntősei közé is bejutott amerikai író, Percival Everett. Ő ugyanis a sorban huszonnegyedik regényét annak szenteli, hogy újramesélje a Huckleberry történetét – Jim eddig mellőzött szemszögéből. James – már a cím is jelzi a megváltozott pozíciót, miközben Everett azért nemcsak – sőt, nem is elsősorban – igazságtételt, hanem megrázó és mulatságos újratalálkozást ígér gyermekkorunk egyik irodalmi alapsztorijával. Mint olvassuk, a mű megjelentetési joga már jó áron el is kelt: a Doubleday fogja megjelentetni, előreláthatólag jövő márciusban.

*

Amíg Amerikában egy fiktív karakter most új esélyt kapott, addig Franciaországban egy író karaktergyilkosságra panaszkodhat. Múlt hétfőn ugyanis a Libération terjedelmes, igen alapos és a legkevésbé sem előnyös írást jelentetett meg Michel Houellebecq-ről. A cikk (Michel Houellebecq, histoire d’une dérive) egyrészt rég tudott dolgokat tár az olvasók elé, amikor imponáló részletességgel áttekinti az író provokatív és reakciós megnyilvánulásait – beillesztve azokat Houellebecq írói és érvényesülési stratégiáinak keretei közé. Ahogy alkalmasint az sem okoz feltétlenül frappírozó meglepetést, ha tételesen bizonyítva találjuk, hogy

a könyveiben megszólaló ellenszenves, embergyűlölő, viszolyogtató és perverz hang magára a szerzőre vall.

(Aki egyébként e hetekben épp egy olyan film megjelenésére vár – illetve olyan film megjelenését igyekszik meggátolni, amelyben őt egy amszterdami prostituálttal közös ágyjelenetben mutatják.) Másrészt viszont a Libération ízekre szedi és analizálja Houellebecq önéletrajzi konstrukcióját, különösen annak családi és gyermekkori szakaszát, s benne az anyjára kiosztott démoni szerepet is.

*

A XX. századi brazil irodalomnak kevés oly egyértelműen korszakos és egyszersmind kultikus alakja van, mint amilyen Clarice Lispector (1920-1977). Az írónő, akinek jelentőségét születési centenáriumán kongeniális fordítója, Pál Ferenc méltatta esszében az 1749 oldalán, nem tartozott a sokat és szívesen nyilatkozó literátorok sorába. Ha minden igaz, tévéinterjú is mindössze egyetlenegy készült vele: a halála előtt pár hónappal, s akkor is csupán a posztumusz bemutatás céljára. Így hát valóságos szenzációt jelent, hogy a The New Yorker jóvoltából megismerkedhetünk egy másik, 1976-ban készült, s jóval oldottabb hangulatú interjújával, amely most az első számú angolszász Lispector-specialista, Benjamin Moser fordításában jelent meg – a 46 évvel ezelőtti beszélgetés portugál hangfelvételének kíséretében. Az interjú igazán szerteágazó, s az ukrajnai születéstől a gyermekkoron át az írói és újságírói működés megannyi mozzanatára kitér. Például arra is, hogy mely pályaelőd gyakorolta a legnagyobb befolyást Lispectorra, s e kérdésre az oly karakterisztikus bájjal raccsoló brazil írónő elsőre Katherine Mansfieldet nevezte meg, de utóbb kevéssé meglepő módon persze Franz Kafka is említésre került.