Clarice Lispector (1920 – 1977)
Fotó: Maureen Bisilliat / Instituto Moreira Salles
Clarice Lispector (1920 – 1977)

Ma száz éve született a brazil irodalom állócsillaga, Clarice Lispector. Délelőtt Pál Ferenc mutatja be, délután egy regényrészlettel jövünk! 

Száz éve született, és több mint negyven éve halt meg Clarice Lispector, akinek varázsát az elmúlt csaknem ötödfél évtized sem fakította meg. Csodálói, olvasói és kritikusan egyként arról vallanak, hogy boszorkányos bűverejével elvarázsolta őket, pedig ez a szegény ukrán menekült családból származó fiatal leány és asszony félszegségével, visszahúzódó természetével leginkább háziasszony és két fiát nevelő anya volt, ahogy erről nem egy elbeszélésében olvashatni. De írásaiból, kilenc regényéből, tucatnyi elbeszéléséből, krónikáiból és egyéb írásaiból olyan mágikus erő sugárzik, amely mindenkit megigéz.

Pedig első pillantásra igen egyszerűnek tűnik Clarice Lispector világa, hősei főként nők, leányok és asszonyok, akik a férfiak uralta világban próbálnak túlélni, megtalálni a nyugalmat és a boldogságot, amely ha csak pillanatokra is, de bearanyozza az életüket, mint „első történeteinek” egyikében, „A diadal”-ban, amelynek faképnél hagyott hősnője egy szép, napsütéses reggelen a kerti csapból folyó jéghideg vízben megmártózva döbben rá erejére, és tudatosul benne, hogy vissza fogja kapni az őt elhagyó, szeretett férfit. A víz éltető ereje, és a hirtelen döbbenetben született ráeszmélések – amiket a kritika szívesen emleget valamiféle epifániaként, mivel megváltoztatják a hősnők életét, vagy éppen segítenek nekik tovább élni – újra meg újra visszatérő elemei Lispector írásainak. A víz, tenger vize, amelybe kétségbeesett hősei gyakorta belegázolnak, ugyanazt az őserőt, azt homályos, tudatalatti animális létet jelentik, mint az állatok, amelyek ugyancsak gyakori szereplők írásaiban, és most itt nemcsak a „Szűkszavú tanulmány…” démoni lovaira gondolunk, vagy a „Hol voltál az éjszaka” lycantropikus pandemoniumára, amikor az éjfélkor felhangzó kakasszót meghallva férfiak és nők homályos, tudatalatti késztetéseiknek engedve csapatostul kivonulnak a kopár hegytetőre, hogy ott, levetve a társadalmi korlátaikat, szabadon kiéljék az ösztöneiket. Hanem azokra az állatokra, amelyek jelen vannak a családjáért élő háziasszony-írónő mindennapjaiban. A gyerekeknek vett kiscsibére, amelyet az írónő kissé szétszórt életébe a maga szigorú rendszeretetével betörő indiai kislány csupa szeretetből megöl, a kismajomra, aki éltető közegéből, az őserdőből kiszakítva elsenyved bánatában, hiába gondoskodnak róla, vagy a vasárnapi ebédnek vett tyúkra, aki szabadságának utolsó maradékával elszökik a konyhából, majd amikor hosszú üldözés után megint a kés alá kerülne, egy tojást tojik, és ez annyira elbűvöli a családot, hogy anya voltában szinte királynőként tisztelik, és amíg ugyanolyan buta tyúkfeje nem lesz, „mint amilyet az idők kezdetén megrajzolt valaki”, nem vágják le. A tojás nemcsak az anyaság, és az élet jelképeként jelenik meg, hanem valamiféle őserőként is. A tyúk reggelihez előkészített tojásának látványa képes kiszakítani a családanyát a rutinos köznapiságból, hogy egy hosszú pillanatra elvonatkoztasson a tojás felszínének képétől, és az ijedt, bizonytalan tyúk lelkének tételezze, amely megtestesíti az állat végtelen álmodását. A feltört és a serpenyőben szétterülő tojás elhozza a kilépést a mindennapokból, amikor az anya „valóságérzését nélkülözve kiált a gyermekei után”, miközben megmosolyogtatja a titka, „hogy csak félig-meddig” van jelen, és a „legcsúfondárosabb szabadságban” van része. A rádöbbenésnek ezt a felszabadító erejét éli meg a „Szerelem” hazafelé igyekvő háziasszonya is, amikor a villamoson hazafelé döcögve meglátja a járműre felszálló, rágógumit rágó vak férfit. A látvány annyira megdöbbenti, hogy mindenről elfeledkezve utazik tovább, egészen a Botanikus Kertig, amelyben hosszú órákat tölt, magafeledten átadva magát a buja természetnek. Csak akkor ocsúdik fel, amikor leszáll a nap; sietve hazaindul, és a családját megvacsoráztatva, a megszokott szavakat hallva döbben rá, hogy  megélte a maradéktalan szerelem érzését, annak minden poklával együtt,  és csak lefekvéskor ocsúdik fel belőle, amikor „mintha egy gyertyát fújt volna el, úgy fújta el a nap apró lángját”.

Clarice Lispector elbeszéléseiben és regényeiben látszólag köznapi esetekkel találkozhatunk, de ezek nem valóságban megtörtént helyzetek mimetikus megjelenítései, hanem legtöbbször elvont, filozófiai, metafizikai magaslatokba emelkedő példázatok. Elvontságukat még inkább felerősítik az írónő sajátos írói eszközei, amelyekkel a nyelv elsődleges, érzéki jelentésétől eltávolodva, sajátos világokat alkot a szavakból. Ez az olykor meghökkentő, kísérletező szándék formai megoldásokban is tetten érhető. A csillag órájában [melyről a 1749-en is olvasható kritika - a szerk.] például az autóbalesetet szenvedő vidéki lány holttestének leírásáról a regény végén váratlanul az írónő önreflexióira vált az elbeszélő. Még meglepőbb az Uma aprendizagem ou o Livro dos Prazeres (’Tanulás, avagy a gyönyörök könyve’), amely egy gondolatjellel kezdődik, mintha hirtelen belépnénk egy történetbe, és egy kettősponttal ér véget, mintha az éppen szólni készülő szereplő szavai következnének: nincs kezdete és nincs lezárása a történetnek, egy darabja csupán a szereplők által megélt tapasztalásnak. [A regényből délután részletet közlünk - a Szerk.]

A történet középponti alakja ebben a regényben is, akárcsak a már említett A csillag órájában, vagy az írónő leghíresebb művében, az A paixão segundo G. H.-ban (’G. H. szenvedélye’), egy fiatal leány, akinek legbensőbb gondolatai, finom lelki rezdülései tárulnak fel a könyv lapjain, miközben egy véletlen találkozás során megismert férfival hosszas várakozás és felkészülés után eljut a teljes odaadást és feloldódást elhozó szerelmes egyesülésig.

Lóri, a regény központi alakja, édesanyja halála után elhagyja Camposban élő családját, és Rio de Janeiro-ba megy, hogy tanítónőként dolgozzon. Megélhetését módos édesapja havi összegekkel támogatja. A lány éretlen személyiség, akinek több futó kapcsolata is van mindaddig, amíg egyszer föl nem veszi autójába Ulisses, aki filozófiát tanít az egyetemen. Ettől fogva a két ember élete összekapcsolódik, mert Ulisses, aki a görög hőshöz hasonlóan vállalja, hogy meghallgatja a szirén énekét, végzetesen beleszeret Lóriba, de feltételül szabja, hogy csak akkor lehetnek egymáséi, ha a lány tisztába jön önmagával, és képes lesz arra, hogy maradéktalanul átadja magát a szerelemnek és szerelmesének. A regény „cselekménye” mindössze ennyi: Lóri – különös írói megoldással – egyes szám harmadik személyben elbeszélt tudatfolyam-szerű belső monológjai során Loreley-jé érik, a nimfává, aki már méltó arra, hogy „elcsábítsa” a férfit, ami meg is történik egy éjszakán, amikor a lány váratlan ötlettől vezérelve elmegy a férfi lakására, és feltétel nélkül átadja magát szerelmének.

Az Uma aprendizagem ou o Livro dos Prazeres a maga ludikus jellegével – a női és a férfi megnyilatkozás formáit kissé Virginia Woolf Orlandójához hasonlatosan kezelve – kiválik az írónő munkásságából, ahol hasonló játékosságot talán csak A test keresztútja című elbeszéléskötet felkérésre készült groteszk történeteiben találunk, amelyeket értetlenkedve, sőt fanyalogva fogadott a korabeli kritika, mivel megszokta, hogy Clarice Lispector írásaiban a lélek és a tudat mélységeit tárja fel, pedig ez a regény és a kissé komikusan visszás helyzeteket megjelenítő elbeszélések – ha más perspektívából is – de ugyanannak az írói világnak a kivetülései.

Az esszé szerzőjéről
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Clarice Lispector: Tanulás avagy A gyönyörök könyve
A Copacabana csótányai – Clarice Lispector bestiáriuma
Urbán Bálint (1984) | 2021.03.13.