Clarice Lispector: Tanulás avagy A gyönyörök könyve
Fotó: Pixabay / Lumapoche
Clarice Lispector: Tanulás avagy A gyönyörök könyve

A délelőtti, az írónő születését ünneplő Lispector-pályaképünk után most a Pál Ferenc esszéjéből már ismerős regényből olvashatunk részletet.

És ekkor hirtelen, rémület nélkül, hatalmas vágyat érzett rá, hogy odaadja valakinek ezt a titokzatos éjszakát. És ez a valaki Ulisses volt. Erősen kezdett verni a szíve, és úgy érezte, belesápad, ahogy minden vére, érezte, az összes vére lefolyik az arcából, mert hirtelen megérezte Ulisses vágyát és vele együtt a saját vágyát is. Egy pillanatra megállt, csak egy egyensúlyát vesztett pillanatra. A szíve rögtön még hevesebben és hangosabban vert, mert megértette, hogy nem halogathatja tovább, ez lesz az az éjszaka.

A táskájába tette a címet, amit a férfi a szalvétára írt, felkapta az esőkabátját rövid pulóverére, a zsebébe némi pénzt rakott. Smink nélkül, a homlokába és a tarkójára simuló, maradék rövid hajával elindult taxit fogni. Minden olyan gyorsan és átütően történt, hogy eszébe sem jutott levenni a pulóverét vagy kifesteni magát.

Talán, hogy megvédje az épp most született, friss lelket magában és a lányban, megalázkodás nélkül, az önátadás váratlan gesztusával, irgalomért könyörögve, nehogy megsértsék egymást ebben az első megszületésben – talán mindezek miatt térdelt a férfi a lány elé. És ez Lórinak nagyon jó volt. Főleg azért, mert tudta, mennyire jó ez a férfinak – hosszú vándorút után érti meg egy férfi, hogy úgy kell letérdelni egy nő előtt, ahogy az anyja előtt térdelt. És Lórinak ez jó volt, mert a férfi feje így közel került a térdéhez és a kezéhez, és az öléhez, a teste legforróbb pontjához. És ekkor megtehette azt, amit a legjobb volt megtennie: egyszerre reszkető és biztos kézzel megfogta azt a fáradt fejet, közös gyümölcsüket. Az a férfifej ehhez a nőhöz tartozott.

Egyetlen emberi lény sem került még ilyen közel egy másik emberi lényhez. Lórinak az okozott gyönyört, hogy végre megnyitotta a kezét, és minden kicsinyesség nélkül engedte, hogy kicsurogjon belőle az a teljes üresség, amely korábban olyan húsba vágóan fogva tartotta. És az a hirtelen rátörő öröm: rájött, hogy épp megnyitja a kezét és a szívét, és közben semmi veszély nem fenyegeti! Nem veszítek el semmit! Mert odaadom magam, és közben az történik velem, hogy amikor odaadom magam, akkor kapok és kapok. Vigyázat, leselkedhet ránk veszély attól, ha a szívünk szabad?

Megértette, miközben lesimította a férfi sötét haját, megértette, hogy ebben az ő kiteljesedésében benne volt a létezés egyelőre veszélyes gyönyöre. Közben pedig valami furcsa biztonságot is érzett, ami abból a hirtelen támadt bizonyosságból született, hogy neki mindig is volt mit költenie és adnia. Nem fukarkodott hát többé saját teljes ürességével, vagyis a lelkével, hanem egy férfi és egy nő nevében odaadta.

– Álomnak tűnik ez az éjszaka.

– De nem az. A valóság hihetetlen.

– Mi ez a harangzúgás?

– A Glória órája negyed óránként üt, és halálra rémiszti a galambokat.

Lóri csak egyetlen dologtól félt: hogy Ulisses, a nagy Ulisses, akinek a fejét a kezében tartotta, csalódást fog okozni neki. Ahogy az apja az ellentmondásosságával nyomasztotta: a lányává és az oltalmazójává tette. És ő gyerekként nézni sem bírta, amikor az apja megörült valaminek, mert az erős, a bölcs férfi ebben az örömben teljesen ártatlanná és védtelenné vált. Ó, Istenem, az apja néhány pillanatra megfeledkezett róla, hogy halandó. És ezzel arra kényszerítette őt, hogy meggörnyedjen a tudás felelősségének súlya alatt, miszerint a legártatlanabb örömeink éppúgy meghalnak, ahogy a legállatiasabbak. Azokban a pillanatokban, amikor az apja elfelejtette, hogy meg fog halni, Fájdalmas Miasszonyunkká, minden emberfia anyjává tette őt, a kislányt.

De Ulissesszel más volt. Ő, aki korábban sosem volt alázatos a szerelemben, most káprázatos módon alázatossá vált. A lány nem is értette, hogyan történt, hogy a padlón térdeplő férfi maga elé térdeltette, és hogy ő ettől nem jött zavarba. És amikor már mindketten térdepeltek, végre megcsókolta.

A férfi hosszan csókolta, míg végre szét tudtak válni, és szégyenkezés nélkül egymás szemébe néztek. Mindketten tudták, hogy túl messzire mentek. És még érezték annak a veszélyét, ha teljesen átadják magukat egymásnak. Nem szólaltak meg. Ott, a padlón olyan mélyen szerették egymást, hogy félni kezdtek saját nagyságuktól.

– Lassan, Lóri, lassan, miénk az egész éjszaka, lassan.

Úgy tűnt, tudják, ha túl nagy a szerelem, és ha két ember nem tud egymás nélkül élni, az a szerelem többé semmire sem jó: még a szeretett lény sem képes ennyit befogadni. Lóri rádöbbent, hogy még a szerelemben is szükség van józan észre és mértékletességre. Az egyik pillanatban, mintha előre megbeszélték volna, a férfi megcsókolta a kezét, és ettől a mozdulattól emberivé vált. Mert közben fennállt annak a veszélye, hogy, úgymond, belehaljanak a szerelembe.

És ahogy elmúlt a veszély, a férfi félelem nélkül újra megcsókolta.

– Te hogy voltál eddig a testi szerelemmel?

– Ez volt az egyetlen dolog – felelte –, amivel rendben voltam.

– Megéreztem – válaszolt a férfi, és puszta féltékenységből megbántotta a lányt: – amikor először megláttalak az utcán, rögtön láttam, hogy jó lehetsz az ágyban.

A parasztlányok életereje mentette meg Lórit a túlságosan finom érzelmek világától. Tudta, hogy a férfi féltékenységből bántotta meg. És azt felelte neki:

– De nekem ez az első éjszakám.

A férfi úgy bánt vele az elején, olyan gyöngéden és akkora türelemmel, mintha a lány még szűz volna. Ám Lóri étvágya hamarosan elfeledtette Ulissesszel a gyöngédséget, és másodjára már örömtelen telhetetlenséggel szerették egymást. És mert még ez sem volt elég, hisz oly sokat vártak rá, szinte rögtön újra teljesen birtokba vették egymást, ám most szigorú, csöndes örömmel. A lány úgy érezte, a teste teljes súlyát elveszíti, pont mint egy Chagall-figura.

Aztán elnyugodva, kéz a kézben feküdtek egymás mellett. A lány egy pillanatra elhúzta a kezét, cigarettára gyújtott, átadta a férfinak, majd magának is meggyújtott egyet – aztán újra megfogta a férfi kezét. Ulisses elnyomta a csikket. Sötét volt, ahogy a lány akarta, ők pedig hallgattak. Sosem tudtam még ennyire magamról, mint most, érezte Lóri. Ezt a tudást nem kísérte kegyesség, öröm vagy vádaskodás, egy megállapítás volt, amelyet nem lehet lefordítani szétszálazott, épp ezért néven sem nevezhető érzésekre. Szétáradó, nyugalmas érzés volt, "én nem én vagyok", érezte. És ez volt a lehető legkevesebb, mert egyszerre szólt egy makrokozmoszról és egy mikrokozmoszról. Úgy tudom most magam, ahogy a lárva bebábozódik: növényi és állati létezés között létezem. Úgy volt teljes, mint az Isten: csak hogy Benne bölcs és tökéletes közöny lakozott, amely Őt magát vezérelte és a Világmindenséget. Tudni saját magunkat természetfölötti tudás volt. Ám Isten természetes. Lóri ezt át akarta adni Ulissesnek, de nem adattak meg neki hozzá a szavak, nem tudta elmagyarázni, mit érez vagy gondol, ráadásul szinte szavak nélkül gondolkodott.

Észrevette, hogy a férfi már majdnem elaludt, ezért lassan kihúzta a kezét a kezéből. Ulisses rögtön megérezte az érintés hiányát, ezért álom és ébrenlét között azt mondta:

– Mert szeretlek.

Amire a lány halkan, nehogy teljesen felébressze, életében először azt mondta:

– Mert szeretlek.

Nagy békesség szállt rá, ahogy ezt kimondta. Nem félt, hogy felébreszti, ahogy attól sem félt, hogy mit fog neki válaszolni, ezért megkérdezte:

– Fogsz még engem akarni?

– Jobban, mint bármikor – felelte a férfi nyugodt, visszafogott hangon. – Az az igazság, Lóri, hogy én valójában egész életemben a szentség bódulatát kerestem. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd a test szentségére fogok rátalálni.

A lány viszont egész életében ábrándképek ellen harcolt, sosem engedte, hogy teljesen magukkal sodorják. Ám az erőfeszítés, amellyel az édes áradat ellen úszott, felemésztette életerejének egy részét. Most viszont közös csöndjükben kitárta a kapuit, megpihentette a lelkét és a testét, és azt sem tudta, mennyi idő telt el, mert átadta magát egy mély és vak ábrándnak, amit még a Glória órája sem szakított félbe.

A férfi megmozdult az ágyban. A lány beszélni kezdett:

– Azt mondtad nekem, ha megkérdezik a nevem, ne azt feleljem, hogy Lórinak hívnak, hanem mondjam azt, hogy „Én”. De én csak most hívom magam „Én”-nek. És azt mondom, ez az „Én” szerelmes a te énedbe.

Így hát mi vagyunk, ami van. Ulisses, a mi az eredetünk.

Egyre sötétebb lett az éjszaka, és zuhogott az eső. Nem látta a férfit, de légzésének ritmusából rájött, hogy elaludt. Tágra nyílt szemmel feküdt a sötétben, és ez a sötét egyre inkább úgy jelent meg előtte, mint valami sűrű és tömör gyönyörűség, amelyet nem is lehet gyönyörnek betudni azzal összehasonlítva, amit Ulissesszel élt át. Ahogy ott aludt mellette, egy időre egyedül hagyta, meghagyta őt saját magának. A lány semmi mást nem akart, mint ami akkor történt: hogy egy nő legyen egy sötétben alvó férfi oldalán. Egy pillanatra átfutott a fején, vajon a halál beleártja-e magát az élet nehéz gyönyörébe. És erre az volt a válasz, hogy még a halál gondolata sem lenne képes megzavarni azt a határtalan, sötét teret, amelyben minden vaskosan, nehezen és boldogan lüktetett. A halál elveszítette dicső voltát.

Arra gondolt, milyen volt ő a jelen pillanatot megelőző időben. Egy nő volt, aki a dolgok mikéntjét és formáját keresi. És most ott volt neki valami sokkal tökéletesebb: a dolgok mikéntje és formája nélkül megélt nagy szabadság.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Clarice Lispector: Uma Aprendizagem ou O Livro dos Prazeres. Rio de Janeiro: Rocco, 1998. 

A cikk szerzőjéről
Clarice Lispector (1920-1977)

Ukrán származású brazil író. Legutóbbi kötete magyarul: A csillag órája (Magvető, 2019)

A fordítóról
Bense Mónika (1972)

Luzitanista, műfordító, nyelvtanár. Legutóbbi fordítása: Clarice Lispector: A csillag órája (Magvető, 2019)

Kapcsolódó
Clarice Lispector (1920 – 1977)
Pál Ferenc (1949) | 2020.12.10.
A Copacabana csótányai – Clarice Lispector bestiáriuma
Urbán Bálint (1984) | 2021.03.13.