Talán különösen hangzó, a spanyol helyesírást idéző – igazából galegó gyökerű – neve miatt siklott át Nélida Piñon alakján és munkásságán a brazil irodalom iránt érdeklődő honfitársaink figyelme – olyannyira, hogy még az egykor Brazíliába szakadt Rónai Pál közreműködésével készült Világirodalmi Lexikonból is hiányzik egy szócikk róla, és a neve Magyarországon csak néhány rövid tanulmányban tűnik föl – hivatkozás formájában. Pedig az idestova három hónapja elhunyt írónő a tavaly márciusban életének 104. évében eltávozott Lygia Fagundes Tellessel és a viszonylag korán meghalt Clarice Lispectorral együtt a jelenkori brazil irodalom világirodalmi mértékkel mérve is legismertebb írói közé tartozott, olyan női alkotó-háromságot alkotva, amelyet még a hagyományosan férfiközpontú dél-amerikai országban is elismerés övezett. Nem véletlen, hogy a Rachel de Queiroz (1977), Dinas Silveira de Queiroz (1980), Lygia Fagundes Telles (1985) után negyedikként tagja lehetett a Brazil Irodalmi Akadémiának, és a Machado de Assis által alapított intézmény 100. évében megválasztották az akadémia elnökének is, pedig ahogyan székfoglaló beszédében is hangsúlyozta: 

ő csak amolyan „új keletű brazil” („Sou Brasileira Recente”).

Nélida Piñon két társnőjéhez, és számos más huszadik századi brazil írónőhöz hasonlóan új hangot és új szemléletmódot képviselt, amellyel feszegette az írói kifejezés határait a mélyen katolikus és konzervatív Brazíliában, s olyan témákról írt, amelyekhez még a férfi írók legtöbbje is óvatosan közelített. Műveiből egyrészt bizonyos „realizmusellenesség” olvasható ki – jobban mondva a mimetikus ábrázolással szembemenő, a helyzetek leírása helyett a szereplők belső, lélektani folyamataira irányuló figyelem. Másrészt megjelenik a szexualitás és erotika merész, tabukat döntögető megjelenítése – egy kötöttségektől és eufemizmusoktól mentes, szabad nyelvezeten. És nem utolsósorban minden művének fő vonulatában ott a nők jogaiért és világáért történő határozott kiállás. Ennek egyik legjellegzetesebb – talán metaforikusnak is felfogható – példája található a Colheita (’Aratás’) című elbeszélésében, amelyben a nagyvilágot megjárt férfi évek után hazatérve vidéki házába szeretné elmesélni, mit látott és mit élt át, de a felesége átveszi tőle a szót, és

„… összeszedte az ajándékokat, ahogyan a verseket is, és néhány pillanatra ott hagyott mindent az asztalon, mintha így akarna kapcsolatba kerülni az élettel. De amint szertefoszlott az az erő, amelyről úgy gondolta, hogy ott van ezekben a tárgyakban, kidobta őket a hátsó ajtón. Remélte, hogy erőre kapnak, nehogy ott romoljanak meg az ajtónál. És olyan mélyről jövően kezdett el beszélni a várakozás hosszú éveiről, a mindennapokról, amelyek annyira szenvedélyesen teljesedtek ki mondandójában, hogy a férfi egy pillanatra sem merte félbeszakítani a házat betöltő szóáradatot: olyan volt, mintha gyöngyök, aprócska kutyakölykök és burjánzó fűszálak sorjáztak volna elő az asszony szájából, és úgy tetszett, még a férfi is átélte vele, amit egymaga élt át. És minél jobban belelendült elbeszélésébe az asszony, a férfi egyre inkább úgy érezte, hogy megsértette őt a messzi földekről összeszedett tudásával, és mindaz, amit megtudott ezekről a földekről, végeredményben nem ér semmit. Az asszony sokkal mélyebben és érzékenyebben viszonyult mindenhez, mert rácsok között élt, és tántoríthatatlanabb volt, mert határozottan ellenállt a csábításnak. Azt a hitet, amelyet közömbösen szerteszórt a világban, már nem tudta újra összegyűjteni elerőtlenedett testébe, az asszony viszont képes volt megszilárdítani, belesűríteni az életébe és legerősebb igazságaiba.

Ahogyan az asszony erényei egyre jobban fölébe kerekedtek, győzelmei és tapasztalatai zavaros, bizonytalan masszává alakultak át, amivel már nem tudott mit kezdeni. Már abban is kételkedett, hogy útnak indult-e egyáltalán, s nem csak itt volt errefelé, néhány kilométerre, bezárva valahol, mint az asszony, de képtelenül arra, hogy beszéljen róla.”

Ez az autonóm női személyiség jelenik meg első regényében, az 1961-ben kiadott a Guia-mapa de Gabriel Arcanjo-ban (’Gábriel arkangyal térképkönyve’), ahol egy fiatal lány folytat hosszú párbeszédet az arkangyallal arról, hogy másféleképpen akar élni, kilépve a keresztény hit erkölcsi rendszeréből. Ezt követi néhány év múlva az A casa da paixão (’A szenvedély háza’), amelyben a félárva Marta próbál meg kilépni abból az ördögi körből, amelyben vérfertőző vágyaival küzdő apjával, a család öreg cselédjével és a talán szabadulást jelentő udvarlójával él: a regényben feltárulnak a négy ember legtitkosabb érzelmei, erotikus vágyai és szexualitása. Bár ezért a regényéért megkapta a Mário de Andrade-ról elnevezett irodalmi díjat (1972), a végérvényes irodalmi elismertséget az A república dos sonhos (’Az álmok köztársasága’, 1985) hozta meg számára. Ebben a félig-meddig önéletrajzi regényben az írónő egy galegó bevándorló család történetét beszéli el, az spanyolországi Galiciától Brazíliáig. Nélida Piñon maga is galegó szülők leszármazottja volt, gyermekkorában néhány évet el is töltött szülei szülőföldjén, egy kis galegó faluban, amely később számos elbeszélésének vidéki közegeként jelenik meg.

Az írónő munkáiban folytonosan kísértő testiség pályája delelőjén, különösen vidéki tematikájú elbeszéléseiben és önéletrajzi ihletésű regényének epizódjaiban újabb felhangokkal gazdagodik: a szexualitás mellett megjelenik a konkrét, nemcsak metaforikusan érzékeltetett hús élvezete. Szereplői a legkülönbözőbb ételekkel ajándékozzák meg magukat, kifejezve a test, saját testük iránti érzéki odaadásukat. Az O menino doente-ben (’Beteg kisfiú’) a csokoládé, az A vaca bojuda-ban (’A hasas tehén’) 

a szinte szentté avatott hússzelet ünnepélyes feltálalása és elfogyasztása olyan vallásos áhítattal és odaadással történik, mint a szerelmes testek egymásba olvadása.

Az írónő műveiben folytonosan lappangó erotika és szexualitás kiteljesedése a 2004-ben megjelent Vozes do deserto (’A sivatag hangjai’) című regény. Az Ezeregyéjszakából jól ismert történetet az írónő Seherezádé szemszögéből meséli újra. Az ifjú feleség minden este enged a szultán közeledésének, és hogy oldja a szerelemtelen együttlét feszültségét, újabb és újabb történetekkel szórakoztatja az urát, miközben feltárulnak rejtett gondolatai és vágyai, átéli az elbeszéléseiben szereplő férfiak és nők, karavánjaikkal távoli földeket bejáró kereskedők, az imára hívó müezzin érzéseit, újabb és újabb értelmezési lehetőséget adva a jól ismert történeteknek. A regényben Nélida Piñon az ősi mesegyűjteményt gondolta újra – női történetként, erotikus allegóriaként, és a történetmesélés erejéről szóló meditációként.

A műveiben lévő erotikus töltet ellenére, vagy talán éppen azért Nélida Piñon számára a szerelem a portugál nyelv és az irodalom iránti odaadást jelentette. Család nélkül, folytonosan utazgatva élte életét. Többször megfordult a szülei pátriájában és Portugáliában is: utolsó regénye az Um dia chegarei a Sagres (’Egy nap majd eljutok Sagres-be’) egy korai Alzheimer-kórban szenvedő fiatalember utazása Portugálián keresztül; az írónő hitet tesz benne a portugál nyelv és a portugál föld iránt érzett szeretetéről, amely éppúgy betöltötte az életét, mint az irodalom és az írás. Több interjúban elmondta, hogy mióta az eszét tudja, mindig is író akart lenni, s ezt már gyerekként is büszkén hangoztatta.  A brazil Estadão című lap pedig ezeket a szavait idézte 2021-ben: „Nem tudom, hogyan és miért, tudtam, hogy szeretem a regényes elbeszéléseket. Leginkább a képtelen, sőt a logikának ellentmondó történeteket. Mert a logika hiányától még hatásosabb lesz a történet.”

Felsorolni is sok volna azt a számos irodalmi elismerést (Rosalía de Castro-, Asztúria hercege-, Jabuti-díj stb.), díszdoktori címet (UNAM, Rutgers University, Universidad de Santiago de Compostela stb.), amelyet a 85 éves korában meghalt Nélida Piñon magáénak tudhatott hosszú és termékeny élete során. Csak remélhetjük, hogy az elmúlt évek nagy irodalmi vállalkozása nyomán, amelynek eredményeképpen Clarice Lispector elbeszéléseinek teljes gyűjteménye és egy regénye megjelent, megnyílik a kapu a többi, jelentős brazil írónő előtt is.