Egy éve, 2022 áprilisában távozott el az élők sorából a brazil irodalom nagyasszonya, Lygia Fagundes Telles. Írhatnánk, hogy több mint egy évszázadon keresztül átívelő élet után, ha nem bizonytalanítanának el azok a hivatkozások, amelyek 1918 helyett 1923-ra teszik születésének időpontját. Ugyanez a tétovázás tapasztalható az 1977-ig csak férfiakat soraiba fogadó Brazil Irodalmi Akadémiába való felvételének évével kapcsolatban, hiszen az 1985-ös esztendő mellett több helyen megjelenik az 1983-as, illetve az 1987-es év is. Az viszont egészen biztos, hogy az 1950-es évek óta a tagságra érdemes Rachel de Queiroz és Dinah Silveira de Queiroz után harmadik nőként őt fogadta be a Machado de Assis által alapított jeles intézmény, amelybe korábban arra hivatkozva nem vették fel a „gyengébb nem” vagy ebben az esetben inkább úgy kellene fogalmaznunk, hogy a „nyelvtani nőnem” képviselőit, mert a statútumokban mindenütt a hímnemű brasileiro melléknév szerepel.

Lygia Fagundes Telles a brazil modernizmus harmadik nemzedékéhez tartozik. Így már

nem az avantgárdtól örökölt erőteljes színekkel ábrázolja az ország valóságát, hanem visszafogottabb, bensőséges hangon szólal meg, és műveiben a színes külvilág helyett mintegy pasztellszínekkel mutatja meg szereplőinek belső világát.

Sokszor él a monológ, a meg-megszakadó tudatfolyam eszközeivel, és az árnyalt lélekelemzéssel. Műveinek szereplői elsősorban nők, olyan, a társadalmi viszonyoknak, családi konfliktusoknak kiszolgáltatott, nehéz helyzetben lévő asszonyok és lányok, akiket az élet önreflexióra vagy folytonos számvetésre késztetett. A Fagundes Telles által elbeszélt történetekben nincsenek megrázó események, az írónő a tragédiákat csak finom rezdülésekkel érzékelteti, mint a magyarul is olvasható „Gyere, nézzük meg a naplementét” című elbeszélésében (Boszorkányszombat, Európa, 1986), amelyben a csalódott férfi elcsalja, majd egy elhagyott kriptába zárja a szerelmét, magára hagyva őt a néptelen temetőben.  

Ha irodalmi munkásságának hangsúlyait nézzük, Fagundes Tellest inkább novellistának tekinthetnénk, de valóban nagy sikert mégis a regényeivel aratott. Az igazi elismerést az 1954-ben megjelent Ciranda de Pedra (’Körtánc’) hozta el számára. Főszereplője, egy fiatal lány vívódva, elhagyatott helyzetével újra meg újra szembesülve éli meg szülei válását. Egy hasonlóképpen gyötrődő lélek, az alkoholizmusa démonjaival küzdő öregedő színésznő önreflexióit, fel-felszakadó vallomását olvashatjuk az Horas nuas-ban is (’Csupasz órák’). 

Fagundes Telles finom rezdülésekre figyelő, nemegyszer a mágikus realizmusba és a fantasztikumba hajló prózájának szövetében azonban nemegyszer felsejlenek a társadalmi problémák, az aktuális politikai helyzetre való utalás,

ahogy a katonai diktatúra éveiben született, és pályája egyik csúcspontjának tekinthető As Meninas (’A lányok’) című regényben is. A regény egy egyetemi sztrájk idején egy kolostorban szállást találó három barátnő sorsát villantja fel önreflexív, egymásba fonódó monológjaik során. A földbirtokos családból származó, művelt és kifinomult Lorena reménytelenül őrzi szüzességét M. N.-nek, a nős orvosnak, akivel csak egyszer találkozott, és hiába vár a telefonhívására; a Bahia-ból származó, kissé darabos Lia (Lião) lázadó alkat, aki a földalatti mozgalomban tevékenykedő kedvesét várja, hogy kivándoroljanak Algériába; míg a szép Ana Clara ifjúkori megaláztatásainak, prostituálódásának emlékeitől menekülve, szerelme, egy díler révén menthetetlenül a kábítószer rabja lesz. A lányok megnyilatkozásaiban olyan kérdések is előkerülnek, amelyekről nem illett vagy nem szabadott beszélni a katonai diktatúra katolikus Brazíliájában, különösen egy nő nem tehette volna meg: a nők jogai, a női vágyak, a szerelem szabadsága, a testi szerelem jelenetei és az önkielégítés; de olvasható egy kínvallatásról szóló szabatos beszámoló is, amely miatt csak azért nem tiltották be a regényt, mert az ártatlan cím, és a korabeli kiadás rózsaszínű címlapja megtévesztette a cenzort. Az alábbiakban Lorena egyik monológjából idézünk, hogy érzékeltessük a regény hangulatát:

„Lião mintha kővé dermedt volna. Ana Clara is fásultan ült, de ha nem szedi a nyugtatókat, újra rátör a csillapíthatatlan mozgásvágy. A legkisebb gátlás nélkül beletúrt a papírzsebkendőim közé, és több mint a felét elvitte, tömérdek zsebkendőt elhasznál minden szerelmeskedés után. Pedig jobb volna, ha lefürödne, nincs logikusabb, higiénikusabb és költőibb, mint amúgy meztelenül odafutni a zuhanyhoz. Vidéken meg odaállni a zuhogó alá, huuuúúú! De ő olyan sietősen tisztálkodik, mint egy rajtakapott cseléd. Olyanok a mozdulatai és a megnyilatkozásai is – szegény Ana Clara. Ezekben az apróságokban minden ott van: származás, hit, boldogság. Isten. Leginkább a származás. „Semmit nem tudok az őseimről”, mondta egyszer, miután alaposan belőtte magát. „Nem is akarok tudni.” Akár az amott lent sarjadó margaréta is mondhatta volna, hogy semmit nem tudok a gyökereimről. De ő? Sem apja, sem anyja. Sehol egy unokatestvére. Ahogy elnézem, Lião rokonságban áll egész Bahiával, de Ana Clara mintha család nélkül, egyszál maga volna a világon. Még egy nénikéje sincs, aki megtanítaná arra, mennyire összhangban kell lennie mindennek, amit a szerelmeskedés előtt és után tesz. Gusztustalan dolog maszturbálni? Valójában nem gusztustalan, inkább szomorú. Akkoriban, amikor Lião egymás után készítette a felméréseket, egy alkalommal kikérdezte az egyetemen tanuló lányokat: hányan maszturbálnak? Hihetetlen eredményre jutott a még érintetlen lányok között. Hihetetlenre. „Végre magunk mögött hagyjuk a középkort”, mondta, amikor összegezte az eredményeket. „Anyáink és nagyanyáink örökségét, érted?” A kamaszkori szokásokkal együtt jutunk erre az ijesztő eredményre. „Te is maszturbálsz?” – kérdezte, rám szegezve fekete szemének fürkésző pillantását.

Két szőke, szeretnivaló, mézet gyűjtögető méhecske száll a lábamra, előbb az egyik, majd a másik. Szelíden elhessentem mind a kettőt, lassú mozdulattal, hogy ne bántsam meg őket, világos, M.N.? Ha nem szeretsz, neked is ezt kell tenned velem, menj, kis méhecske, menj. A nagyobbik, mielőtt felrepült volna, egymáshoz dörzsölte két mellső lábacskáját, mintha csak kezet mosna, azután pedig hátsó lábával hosszan végigsimogatta sárga csíkozású potroha alját. Nem lehetett látni, meddig jutott el a lábacska, de ha Lião kikérdezte volna a méheket is, Tu quoque, bestiola?? Bestiola rovart jelent. És a méhecske? Nos, megkérdezte tőlem, és csak azért nem adtam neki egyértelmű választ, mert soha nem tudtam megmagyarázni magamnak azt a réges-régi délutánt. Maszturbálás? Az? Tizenhárom éves voltam, egy zongoraórán. The happy farmer. Annyira átjárt az öröm, hogy a zongoraszéken előre-hátra csúszkáltam, miközben a ritmus gyorsult, gyorsult. A lelkemet eltöltötte a vágy, az ágyékom ugyanolyan szenvedéllyel préselődött a párnához, ahogyan az ujjaimmal ütöttem a billentyűket, pontosan és tétovázás nélkül. Még soha nem zongoráztam olyan jól, mint aznap délután, ami máig érthetetlen számomra. Úgy szálltam le a zongoraszékről, mintha egy ló hátáról csúsznék le. Vacsoránál az anyám teljesen elérzékenyülve csókolt meg: »Miközben a guajávalekvárt készítettem, hallottam, ahogy zongorázol, csodálatosan játszottál.« Somolyogtam magamban, a tekintetemet a tányérra szegezve: ez volt az első titok az életemben. Rômulo megdobott egy kenyérgalacsinnal, Remo pedig egy cserebogarat dugott a hajamba, de amikor kimentünk a verandára, úgy ragyogtam, mint egy csillag. És ha Rômulo nem ijesztett volna rám egy lepedővel, még két percen át lebegtem volna a föld fölött. A második alkalom is kint esett meg a tanyán, miközben fürödtem. Most is véletlenül történt. Belefeküdtem az üres kádba, elnyúltam az alján, és megnyitottam a csapot. A meleg vízsugár olyan erővel csapódott a mellemnek, hogy odább csúsztam, és a hasamat tartottam alá. A hasamra záporozó víz elérte az ágyékomat, és amikor széttártam a két lábam, úgy hatolt belém, hogy megrettenve éreztem azt a régi művészi lelkesültséget, de most zongora nélkül. Lehunytam a szemem, miközben Felipe vörös játékmotorját ide-oda húzta a testemen, a fekete inges Felipe és az ő motorja. Két kezemmel eltakartam az arcom, és menekülni szerettem volna, de valami odaszegezett a fürdőkád aljára, miközben a víz egyre nőtt, már-már elborított, a buborékok ott játszadoztak az állam körül, de csak nem nyitottam ki a lefolyót, hogy leeresszem. Szomjasan, kielégületlenül egyre többre vágyott (ő vagy én): a számra. Belém nyomakodott, hullámokat vetett, betöltötte az orromat, vége, meghalok!, vágott belém hirtelen a felismerés. Fejvesztve menekültem. A szerelem volt? A halál? Csak az egyik lehetett, ahogy megírtam egy versben. Akkoriban sok verset írtam.”  

Fagundes Telles első elbeszéléskötete már 1938-ban megjelent (igaz, még szülői segítséggel), s ezután folyamatosan és sikerrel publikált, sorra megkapva a legjelentősebb irodalmi díjakat, a többször is odaítélt Jabuti-, majd a Guimarães Rosa-díjtól egészen a portugál világ legjelentősebb irodalmi elismeréség, a 2005-ös Camões-díjig – mégis aktívan dolgozott jogászként, különböző intézmények vezetőjeként, olykor aktív politikai szereplést is vállalva. 1977-ben egyike volt azoknak az íróknak, akik átadták a katonai diktatúra igazságügyi miniszterének az Értelmiségiek Nyilatkozatát (Manifesto dos Intelectuais), amelyben több mint ezer értelmiségi tiltakozott aláírásával a cenzúra ellen.