Még húszéves sem volt, amikor megírta első regényét, amellyel rögtön irodalmi babérokra tett szert, és nemcsak szűkebb pátriájában, hanem országosan is elismerték tehetségét. Rachel de Queiroz nemcsak írói kvalitásaival tűnt ki, hanem új utakat nyitott témaválasztásával is. A futurizmus jegyében induló brazil Modernizmus újító törekvései az 1920-as évek derekán átadták helyüket az ország felfedezésének és irodalmi megjelenítésének. Ez a szándék fejeződik ki – akkor még talán ösztönösen – a Brazília északkeleti sarkában található Fortaleza-ban született Rachel de Queiroz O Quinze (’A tizenötös év’) című regényében. Ebben az írónő az 1915-ös esztendő eseményeit írja le, amelyeket kislányként maga is átélt, hiszen 

családjával együtt menekülnie kellett a Ceará államot sújtó nagy szárazság elől.

A dél-amerikai ország északi vidékeit időről-időre sújtó végzetes aszályok és az azok nyomán kialakuló társadalmi feszültségek, egy sajátos létforma kialakulása, az egykori nagybirtokok és a patriarchális életmód hanyatlása, vallási szekták és legendássá váló szegénylegények megjelenése meg a hatalmas tömegeket megmozgató exodusok mind-mind irodalmi alapanyagként szolgáltak a Modernizmus második nemzedékéhez tartozó íróknak (Graciliano Ramos, José Lins do Rego, Jorge Amado), akik Rachel de Queiroz nyomán haladva megteremtették az ún. „északkeleti regényt.”

A később Rio de Janeiro-ba költöző és újságíróként dolgozó Rachel de Queiroz – aki maradandót alkotott a népszerű félfikciós brazil műfaj, a krónika területén is – mindvégig megőrizte kapcsolatát szűkebb pátriájával, amely háttérként akkor is ott kísértett műveiben, amikor 

későbbi korszakának regényeiben egyre inkább az öntudatra ébredő, saját útjukat járó nők sorsát írja meg.

Az 1937-ben megjelent O Caminho das Pedras (’A köves út’) hőse, központi alakja egy fiatal nő, aki kilép a brazil viszonyok között megállapodottnak tekinthető házasságából, amelyben teljesen alárendelt szerepet játszik akarnok, bár alapjában véve jóindulatú férje mellett, akihez nem kötik mélyebb érzelmek, csak a megszokás és a társadalmi elvárások. Noémira érett nőként talál rá a szerelem, amelyet vállalva, elhagyja férjét, és a saját útját járja, bármennyire is buktatókkal és megpróbáltatásokkal is jár ez a brazil viszonyok között. Hasonlóképpen küzdenek még a 20. század derekának Brazíliájában is uralkodó patriarchális viszonyok ellen a portugál nyelvű világban már emblematikusnak számító című, As Três Marias (’A három Mária’) apácák vezette bentlakásos iskolában tanuló kamaszlányai. Az egyikük, Maria Augusta szavaival elevenedik meg lassú önmagukra találásuk története. Ugyancsak egy női főszereplő elbeszélése és önreflexiói által tárul az olvasó elé az írónő egyik legsikeresebb regénye, a Dôra Doralina címszereplőjének élete. Zsarnoki anyja felügyelete és a rákényszerített házasság jármából kiszakadó, majd Brazíliát vándorszínészekkel bejárva a szabadságot megízlelő, s végül egy hajóút során megismert érett férfi, a Kapitány mellett az igaz szerelemre rátaláló öntudatos és szabad nővé felnövő lány története:

„SENHORA. Néha egy hónap, másfél – vagy akár több hónap is eltelik anélkül, hogy bárki is beszélne róla, ó, akár évek is eltelhetnek anélkül, hogy eszembe jutna a Senhora. De volt idő, mikor mindez fájt nekem, felsebzett és belém nyilallt, mint egy késszúrás.

Senhora. Apránként, szinte akaratlanul, megszoktam, hogy így nevezzem őt, anyámat, ahogy mindenki más nevezte; meg is próbáltam, és ő sem kényszerített rá; mégis, ha még élne, és igazán megerőltetném magam, akkor sem hagyná el ez a szó a számat. Az a macskaszerű szeme, amely nem volt se kék, se zöld, a tejfehér bőre, a kipirult arca, az egyenes tartása, a vastag lába és a határozott járása. Olyan fiatal volt még, és ha nem lett volna a keze, amelyen már látszottak az öregedés jelei, a kék erek, melyek behálózták; és nemcsak a keze: a nyakán is megjelentek a bőrét metsző, keresztező mélyedések, ráncok. De a hangja tisztán csengett, mint egy harang, a fogai hófehérek voltak. Azt hiszem, azokkal a fehér fogakkal halt meg, anélkül, hogy egyet is elveszített volna közülük.

Ugyanennek a Senhora-nak, akiről azt gondoltam, hogy magamban fogom hordozni, személye mindörökre belém fog vésődni, még csak meg sem kellett halnia, mert minden egyes nap egy kicsit meghalt számomra, és amikor híre jött, hogy valóban meghalt, szinte megkönnyebbülten fellélegeztem, most már minden rendben, kiegyenlítettük a számlát.

A fájdalmat, vagy talán a lelkiismeretfurdalást, ami megmaradt, mind eltemettem. Volt idő, amikor úgy gondoltam, hogy a halálakor, mintha egy nagy, százkilós követ gördítettek volna le rólam, de érdekes, a kő elkopott, anélkül, hogy éreztem volna; talán nem is egy kő volt valójában, ki tudja, talán egy jégtömb volt, amit az idő megolvasztott és csak hideg víz maradt utána. Jéghideg víz.

És Laurindo. Már akkor keveset beszéltem róla, és alig gondoltam rá. De egy napon a Kapitány hirtelen, talán féltékenységből, Laurindóról kérdezett. Utáltam, ha valaki róla kérdezett, de már a Kapitány is kezdte rosszul érezni magát. Rögtön kibuggyant belőlem az ingerült válasz:

–  Ki? A néhai Laurindo? – Vagy: – Ki, Laurindo, a férjem? – Vagy: Ki, Laurindo, az unokatestvérem?

Ez mind ő volt, néhai, férj és unokatestvér. Megérdemelte ezt, a felejtést és az ingerlékenységet. Aki azonban nem érdemelte ezt meg, az a Kapitány volt, ezért befelé nyeltem azt a keserűséget, ami Laurindo nevének hallatán tört fel a torkomból és szétáradt a számban.

Mi – a Kapitány és én – a Niteróiba tartó hajón utaztunk, és amikor a korlát fölé hajolva lenéztem a kék és barna színben játszó tengerre, amely úgy emelkedett és süllyedt, mintha egy élő állat lenne, majd beszívtam a sós tengeri levegőt, próbálva eltüntetni a rossz szájízt, feléje fordultam, mert mögöttem állt, és a kezem a szeretet jeleként a karjára tettem:

– Laurindo? Laurindo úgy tűnik ma nekem, mintha csak egy név lenne egy másvalaki által mesélt történetből.”

Bár Rachel de Queiroz a O Quinze-t követő regényeiben elsősorban alakjainak lelki folyamataival, belső világával foglalkozik, ahogy ezt a 1932-ben megjelent João Miguelben is láthatjuk, ahol egy szerelmi bűntény miatt bebörtönzött férfi reflexióit, és önmagára találását beszéli el, vissza-visszatér szűkebb pátriájának világához, jellegzetes alakjaihoz, mint az 1950-es években megszületett műveiben, a brazil északkeleti vidékek híres útonállójáról (Lampião, 1953) és egy szabadságáért, önállóságáért testét árúba bocsájtó vallásos asszonyról (A Beata Maria do Egito, [’Egyiptomi Szent Mária’], 1958) szóló  színdarabjában, és ez a vidék a háttere az 1992-ben megírt Memorial de Maria Moura-nak (’Maria Moura emlékezései’) is. A 19. században, még a császárság idejében játszódó regény ugyancsak egy erős akaratú nőről szól, aki, miután édesanyja meghalt és mostohaapja megerőszakolta, a saját kezébe veszi sorsát, és kemény kézzel intézi a rá maradt birtok ügyeit

Rachel de Queirozt páratlan elbeszélői tehetsége és regényeinek témája a 20. század egyik legjelentősebb írójává avatta. Ennek volt köszönhető a már régen várt áttörés: ő volt az első nő, akit 1977-ben az addig a női tagok elfogadásának keményen ellenálló Brazil Irodalmi Akadémia – amely 1930-ban még határozottan elutasította Amélia Beviláqua felvételi kérelmét – a tagjai közé fogadott. Az írónő akadémiai székfoglalása nem nélkülözte a mulatságos elemeket sem. 

Mivel az akadémikusok díszruháját férfiaknak tervezték, Rachel de Queiroznak magának kellett megterveznie ennek női változatát:

nemcsak a szabását, hanem az arany paszományok és díszítések helyét is a zöld öltözeten. Ez a sietve megtervezett és viszonylag puritánra sikerült ruha azonban nem nyerte el a későbbi női akadémikusok tetszését, ezért Dinah Silveira Queiroz és Lygia Fagundes Telles saját ízlésüknek megfelelően díszesebbé, nőiesebbé alakították.

Rachel de Queiroz nemcsak akadémiai tagságával büszkélkedhetett, hanem azzal is, hogy 1993-ban, két évvel az akkor már Nobel-díj várományos José Saramago előtt megkapta a portugál nyelvű irodalmak legnagyobb elismerését, a Camões-díjat.

*

Az írónő Dôra Doralina című regényének részletét Demeter Mária Magdolna fordította.