„Ezeket a verseket Szent Ferenc diktálta le egy háziasszonynak”

– kommentálta Adélia Prado első verseskötetét a brazil költészet fejedelme, Carlos Drummond de Andrade. A brazil Minas Gerais állam eldugott városában, Divinópolisban élő költőnő érett asszonyként, hogy azt ne mondjuk, „gyakorló” háziasszonyként kezdett bele a versírásba. Az 1976-ban, negyvenéves korában megjelent Bagagem (’Csomag’) című kötetének versei csodálatot és megdöbbenést keltettek pályatársaiban és olvasóiban, nemcsak költői hangjának kiérleltsége, hanem témaválasztásai miatt is. Olyan kérdésekre kereste a választ, amelyek eladdig és talán máig is tabunak számítanak Brazíliában. A szülővárosa egyetemén filozófiai és vallástudományi tanulmányokat folytató, majd 

a családanyai szerepbe belefeledkező költőnő mélyen vallásos ihletésű verseit át- meg átjárja a gyakran elemi erővel megnyilatkozó érzéki vágyakozás.

Műveiben a szellemi világ szoros kapcsolatban áll az anyagi világgal; miközben a leghétköznapibb dolgokról ír, érzékeltetve, hogy az emberi tapasztalás egyszerre misztikus és kézzelfoghatóan testi. „A lélek maga is erotikus” vallja. „Olykor kritikusok és más költők is elemzik műveimet, és arra a következtetésre jutnak, hogy bár az írások szövege egészen hétköznapi, köznyelvi, a költészetem és a prózám mégis transzcendens kérdéseket feszeget. Nem tudom, hogy így van-e, én nem magyarázok semmit, csak leírom, ami az eszembe jut. Az tudom, hogyan kell konkrét, közvetlen és hétköznapi dolgokról írni. És ezek a hétköznapi dolgok írás közben feltárják metafizikai természetüket. De hangsúlyozom, hogy a metafizikai, Istennel kapcsolatos kérdéseket csak a konkrét, emberi dolgokon keresztül vagyok képes meglátni.”  

Adélia Prado a mindennapok egyszerű, kézzelfogható dolgaitól az elvontig eljutó költészete és prózája, istenkeresése, ha távolról is, de rokonítható Hilda Hilst Istennel való odi et amo viszonyához és Clarice Lispector azon elbeszéléseihez, amelyben egy köznapi cselekvéstől elvont, filozófiai magasságokba jut, mint A tojás és a tyúk című novellájában. De rokonságuk nemcsak ebben áll. Ezek a múlt század második harmadában jelentkező írónők tudatosan vagy ösztönösen komoly politikai szerepet is játszottak. Ez náluk nem jelentkezik olyan határozottan és jól kimutathatóan, mint Nélida Piñón műveiben, de a hatvanas évektől a nyolcvanas évek derekáig terjedő katonai diktatúra idején már maga a női hang ilyen határozott megszólalása, a női problémák, és főleg a nők testiséghez való viszonyának megjelenítése egyértelmű szembenállást fejezett ki az elnyomó, monolitikus szemlélettel szemben.

Adélia Prado nyolc verses- és hét prózakötetet írt. Prózája a költészet határán jár, rövid írásaiban itt is az emberi gondokról szól, a testi és a testen kívüli életről, a fizikai és lelki létezésről. Szereplői szinte kizárólag nők, mint a 2001-ben megjelent Filandras című prózakötetének elbeszéléseiben. A címet talán ’ökörnyálnak’, vagy ’angyalhajnak’ fordíthatnánk, mert 

a kötetben szereplő történetek is olyanok, mint ezek a tovalibbenő, finom szövedékek, amelyek széthullanak, mint az álmok, amikor meg akarjuk érinteni őket.

Szereplőik két lábbal a földön álló, mégis álmokat kergető, álmaikban élő egyszerű vidéki nők (és csak nők!), akik egyszerre esendőek, alázatosak, mégis erősek. A könyv „Test” című része például így veszi kezdetét:

„Néhány napja vágtam le a körmömet, és látom, hogy már megint elő kell vennem az ollót. A körmök dolga az, hogy növekedjenek. Rejtelmes módon érteni véljük ezt a törvényt, hogy a köröm és a haj növekszik. Mégis csodálatos dolog, hogy nőnek, és fájdalom nélkül levághatjuk őket. Az, hogy van körmünk, már önmagában bámulatra méltó. Megvédi az ujjak hegyét. Ha nem volna körmünk, akkor az ujjunkat nem védené semmi, de mivel van, és megvédi, nem tudok mást elképzelni, minthogy az ujjvégi körmök az isteni gondviselés ellentmondást nem tűrő megnyilvánulásai. Így van, mert így kell lennie. A földre hullik ez a járulék, ez az agyag istenke, és ahogy a körmeim, az egész testem is kiteljesedik a vágyban, és megszépül; a fiatal test, az egyre öregebb test. A test, a lélek különös vendége. Éhes vagyok, mondja a léleknek, pihenésre van szükségem, kiált a kétségbeesés határán, nem akarok meghalni, ne hagyd, hogy meghaljak, vigyél magaddal, könyörületes lélek. Annyira hasonlít egymáshoz a szád és a feneked, ez a két lármás végpont, Istent értem, de téged nem. Kinek szolgálsz? Ha ennyire idegennek tekintelek, ki vagy? Mit akarsz tudatni velem ennyi fájdalommal? Lényem emberi része elborzad, mert a lélek az első, előrébb való, ó, test, az Isten utáni vágy. „Ez az én testem, egyétek, ez az én vérem, vegyétek.” Ahogy a körmünk nő, úgy azt sem lehet megváltoztatni, ami így van: Isten testbe költözött, és ahogyan a szerelmesünket kérjük, tedd a kezed az enyémre, hogy ne féljek, Ő is megszületik és meghal közöttünk, könyörületet és vizet kérve. „Szomjazom.” A bőröm határ, szőrszálak és foltok nőnek rajta, mégis titkokat és csöndet kérek a harmóniákhoz és a versekhez. Meggyöngül-e a test az időben és a háborúkban? De a lélek megbocsát neki, el akarja vinni őt oda, ahol a szavak születnek. Nagyszerű vagy, mondja hálásan annak, akinek nyelvet és fület adott. Szamár testvérem, hű és jó szolgálóm, talányos ellenlábasom, szeretlek, tiszteletben tartalak, jer. A feltámadt Úron látszott a szögek helye. „Tedd az ujjadat az oldalamon lévő sebre”, mondta hitetlen Tamásnak. Együtt evett velük, aki feltámadt halottaiból, halat evett velük. Ó, Test, ó, Test! Ő a mi urunk, mondták földre vetve magukat. Soha többé nem szeretném fölemelni fejemet a földről, hogy mindig imádhassam őt, akiben ott a vér, a szívdobbanások, a belső szervek, és olyan hangon szól hozzám, amitől, ha csak meghallom, elsötétül előttem a világ: Én vagyok a Te Istened, ne félj, mosd meg és csókold meg a lábam, vonj a kebledre, és mondd nekem azt, amit az ijedt gyermeknek: ne sírj, itt vagyok veled. Apám hajnalban elindult, hogy „imádja a Legszentebbet.” Ujjatlan köpenyükben ő meg a többi imádója egy órán keresztül álltak egy nyitott szentély előtt, dicshimnuszt zengve és áldást kérve. Néha felkiáltottak: „Imádunk Téged, Szentséges Urunk, Jézus Krisztus, és áldunk Téged, mert Szent Keresztfád által megváltottad a világot.” Megváltottad a testet, mondom én, mert most van egy testem, amelyet imádhatok, Isten teste, egy test, amelyről rejtelmes és titokzatos módon tudom, hogy az emberek teste.” 

Amikor Adélia Prado első kötete, a Bagagem megjelent, 

a szent és a sokszor vaskosan profán gondolatok és vágyak közötti „ellentmondást” felfogni és megmagyarázni nem tudó kritikusok és pszichiáterek tömegesen utaztak Divinópolisba, hogy magyarázatot találjanak erre a feloldhatatlannak tetsző kettősségre

a szerző lelkében. A városi legenda szerint a költőnő udvariasan fogadta, kávéval kínálta, majd hazaküldte őket. Brazíliának „ez az igazán szexi, misztikus és katolikus költője”, ahogy egyik kritikusa, Robert Hass írta róla, a „képtelenség megtestesülése” volt, és ma már hazája költészetének egyik legjelentősebb alakja. akinek a munkásságát több díjjal, köztük az 1978-ban odaítélt Jabuti-díjjal, majd 2014-ben Griffin-életműdíjjal ismerték el.