„Annyira titokzatos vagyok, hogy még én sem tudom megérteni magam”

– írta 1968-ban Clarice Lispector, aki ugyan nem jutott el az akadémiai tagságig, mint társnői, Nélida Piñon és Lygia Fagundes Telles, varázslatos tehetségével mégis bűvkörébe vont mindenkit, és a huszadik század közepének legismertebb brazil irodalmi személyisége volt. Talán nem is vágyott az akadémiai tagságra, ahogyan tehetségének pénzre váltására sem, mert az irodalmat rejtőzködésre használta, kiteljesítve azt a Fernando Pessoa-i gondolatot, miszerint „a beszéd a legegyszerűbb módja annak, hogy kiismerhetetlenné tegyük magunkat”. Egyszerre volt rejtelmes asszony, csodált író és gyermekeit nevelő egyszerű háziasszony, akit anyagi gondjai mellett is elborzasztott az a gondolat, hogy pénzért írjon.

Lispector a modernizmus harmadik nemzedékéhez tartozott, akárcsak a keményen férfiközpontú társadalom korlátait áttörő két kortársa, ezért a felszín megmutatása helyett alakjainak – főleg elnyomott helyzetbe kényszerült, és onnan kitörni nem mindig képes leányoknak és asszonyoknak – belső világára, a női lélek apró rezdüléseire figyelt. 

Műveinek többségében szinte nincs is cselekmény, csak egy alaphelyzet, ahonnan kiindul „a dolog keresése”,

amely éppolyan meghatározó motívuma írásainak, mint a középkori lovagregények quête-je, a megfoghatatlan Grál felkutatása.

Lispector műveiben a szabadon csapongó tudatfolyamok, a megszokott nyelvi megnyilatkozás szabályait folyamatosan felforgató belső monológok dominálnak, amelyek révén írásainak szereplői, a magányos elmélkedésre kényszerült nők hangja egy másik dimenzióból szólal meg, ahol nem érvényes sem a logika, sem a racionális érvelés. Ebben a szokványos gondolkodás mögött rejtőzködő világban a legegyszerűbb tapasztalások fogalmazódnak meg: az élet és a halál kettős szorításában váratlanul megjelenő szavakkal el nem mondható szorongás, majd a felszabadító ráismerés. Ezért is kísérti Clarice Lispectort első regényétől, a Perto do Coração Selvagem-től (’A vad szív közelében’) fogva az animális lét, az állatok egydimenziós létezése, amely ott rejtőzik a lélek mélyén. Ahogy a regény főszereplője, az elárvult, majd szigorú nagynénjétől zárt nevelőintézetbe került, folytonosan tépelődő Joana kimondva-kimondatlanul is érzékeli:

„Igen, legbelül ott érzett egy puszta állatot. Viszolygott attól, hogy egy nap szabadjára engedje ezt az állatot. Talán félelemből, talán esztétikai meggondolásokból. Vagy valami kinyilatkoztatásról tartva… Nem, nem – ismételgette magában – nem kell félnem attól, hogy kieresszem. Lénye legmélyén mégis iszonyodott az állattól, mert még szeretett volna kedvére tenni valakinek, és érezni a szeretetét egy olyan hatalmas lénynek, mint meghalt nagynénje.”

Clarice Lispector írásaiban ezért is kísértenek az állatok:[1]

az emberek kénye-kedvének kiszolgáltatott, eleve pusztulásra ítélt kis majom, a szó szoros értelmében agyondédelgetett kiscsirke és egyik legszebb elbeszélésében a tyúk és a tojás – ami által ösztönösen egész bonyolult gondolati rendszert sejt meg a reggelit készítő háziasszony –, vagy a lovak. Az állatok ugyanakkor valami megfoghatatlan őserőt jelentenek: felszabadíthatják az emberek tudatmélyi világát, ahogy ez a „Hol jártál az éjszaka?” című elbeszélésben megtörténik. Az éjszaka közepén felharsanó kakasszóra férfiak és nők csapatai indulnak meg a város határában álló hegyre, a „dolog keresésére”, hogy azután a megjelenő hatalmas Hímnő szavára különleges „érzésekben legyen részük”, amely kiszakítja őket mindennapi rutinjukból, akárhol is álljanak a társadalmi ranglétrán. Ahogy ez az A paixão segundo G. H. (’G. H. Passiója’) hősnőjével is történik, aki a szekrény ajtajával agyonnyomott csótányt megeszi, hogy valami olyan élményben legyen része, amely megtöri kisszerű létezését.

Clarice Lispector történetei furcsa szóválasztásaikkal, különös szintaxisukkal szinte mágikus erővel hatnak, mert az írónő megszokott szóhasználat és nyelvtan – másképpen szólva, a mimetikus ábrázolás – iránti érdektelensége olyan mondatokat, mondattöredékeket eredményez, amelyek valamiféle elvont nyelvi konstrukció, absztrakció felé mutatnak. Ebben a mélyről feltörő stílustalanságra törekvő stílusban feloldódnak a szavak, és nem az értelmükkel, hanem „elkülönböződésükkel” fogják meg az olvasót. 

Ez a műveiből kiáradó, megfoghatatlan bűverő, az említett „Hol jártál az éjszaka?” boszorkányszombatokat idéző hangulata egészen különleges aurával vette körül az egzotikus szépségű Clarice Lispectort, magával ragadva kritikusait és olvasóit. Nem véletlen hát, hogy 1975-ben váratlanul meghívást kapott a Bogotában megrendezett Boszorkánykonferenciára.

A meghívás meglepte, és előadásában – mintegy válaszul arra, hogy boszorkányként vajon misztikus erőkkel volna-e kapcsolatban – hosszan beszélt arról a természetfelettiről, amely önmaga mélységeiből táplálkozik, a csöndből és a meditációból, ahogyan évekkel korábban ezt megfogalmazta „Kegyelmi állapot” című krónikájában:

„Aki már megtapasztalta a kegyelmi állapotot, tudja, miről szeretnék beszélni. Nem az ihletre gondolok, erre a sajátos adományra, amellyel oly sokszor találkoznak azok, akik a művészi kifejezéssel küszködnek.

A kegyelmi állapot, amelyről beszélek, nem jó semmire. Mintha csak arra szolgálna, hogy tudjuk, valóban létezik. Ebben az állapotban az emberekből és dolgokból áradó nyugalmas boldogságon kívül olyan megvilágosodás kerít hatalmába mindent, amelyet csak azért nevezek éterinek, mert a kegyelmi állapotban minden, de minden annyira éteri. Ez annak a valakinek a világossága, aki nem kíváncsi már semmi másra: könnyűszerrel tud. Csak ennyi: tud. Ne kérdezzék, hogy mit, mert gyermeteg módon csak azt mondhatom: könnyűszerrel tudja.

Azután ott van az a boldogság, amely semmihez nem fogható. A test adománnyá válik. Átélhető adománnyá, mert közvetlenül megtapasztalható általa a fizikai létezés kétségtelen adománya.

A kegyelmi állapotban olykor meglátható valaki más korábban föl nem fedezett mélységes szépsége. És mindent szinte kitapintható fénykoszorú övez, amely a dolgok és az emberek szinte matematikai kisugárzásának ragyogásából táplálkozik. Érzékelhetővé válik, hogy minden létező – személy vagy dolog – magába szív, majd kifúj valami végtelenül finom energiacsillámlást. A világ igazsága megfoghatatlan.

Amit megpróbálok érzékeltetni, távolról sem azonos a szentek kegyelmi állapotával. Ezt az állapotot soha nem tapasztaltam meg, és el sem tudom képzelni. Ez csupán egy átlagos emberi lény kegyelmi állapota, amely váratlanul teljesen valóságossá válik, mert köznapi, emberi és felfogható.

Az ebben az állapotban tett felfedezések elmondhatatlanok és átadhatatlanok. Éppen ezért a kegyelmi állapotba jutva nyugodtan és némán ülök. Olyan ez, mint egy angyali üdvözlet. Mivel azonban nem jelentek meg előtte angyalok, ahogy, feltételezem, feltűnnek a szentek kegyelmi állapota előtt, olyan, mintha az élet angyala hozná a hírt a világról.

Azután lassan megtörténik a kilépés. Nem akképpen, ahogy az eksztázis állapotából jön ki valaki – mert szó sincs eksztázisról –, hanem lassan, mintha csak felsóhajtana az, akit átjárt a világ a maga valóságában. De ez egyben vágyakozó sóhaj is. Mert aki megtapasztalta, hogy birtokában volt a testnek és a léleknek és a földnek, mind többet és többet akar. De hiába akarná: váratlanul jön, és akkor, amikor neki tetszik.

Nem tudom miért, de úgy hiszem, hogy az állatok gyakrabban élik át a létezés kegyelmét, mint az emberi lények. Csakhogy ők ezt nem tudják, az emberi lények pedig átérzik. Az emberi lények olyan akadályokkal találkoznak, amelyek az állatok életét nem nehezítik, mint az érvelés, a logika, a megértés. Mert az állatokban ott van a közvetlenség, és a közvetlen létezés fényessége.

Isten tisztában van azzal, hogy mit cselekszik: azt hiszem, jó az, hogy nem kerülünk gyakran kegyelmi állapotba. Ha így történne, talán véglegesen átlépnénk az élet másik oldalára, amely ugyancsak valóságos, de többé már nem értene meg bennünket senki. Elveszítenénk közös nyelvünket.

Az is nagyon jó, hogy nem történik meg velem annyiszor, ahányszor szeretném. Mert hozzászoknék a boldogsághoz – elfelejtettem mondani, hogy a kegyelmi állapot végtelen boldogsággal jár. A boldogság megszokása viszont veszélyekkel jár. Önzőbbek lennénk tőle, mert a boldog emberek önzők, kevésbé érzékenyek az emberi fájdalomra; nem éreznénk a szükségét annak, hogy megpróbáljunk segíteni azokon, akiknek szüksége volna rá – azon egyszerű ok miatt, mert a kegyelemben ott van az élet reménysugara és összefoglalása.”

*

Jegyzet:

[1] Vö. Urbán Bálint: „A Copacabana csótányai – Clarice Lispector bestiáriuma.” 1749.hu, 2021. 03. 13. https://1749.hu/fuggo/essze/a-copacabana-csotanyai-clarice-lispector-bestiariuma.html