Úgy érzem, már majdnem elértem a szabadságot. Azt, hogy nem kell többé írnom. Ha tehetném, üresen hagynám a nekem szánt helyet ezen az oldalon: a legnagyobb csönd telepedne rá. És bárki nézne erre az üres térre, a saját vágyaival töltené meg.

Mondjuk ki az igazságot: ez nem egy tárcanovella. Ez csak úgy van. Nem vesz föl semmilyen műfaji formát. Engem már nem érdekelnek a műfajok. A titok érdekel. Kell, hogy legyen valamiféle rituálém a titokhoz? Azt hiszem, igen. Hogy hozzákapcsolódjak a dolgok matematikájához. Közben viszont bizonyos szempontból földhöz ragadtam: a természet lánya vagyok: fogni, érezni, érinteni, lenni akarok. És mindez már egy egésznek, egy titoknak a része. Én egy vagyok. Régebben volt köztem és az írás között különbség (vagy nem volt?, nem tudom). Most már nincs. Egy létező vagyok. És engedem, hogy maga is az legyen. Ez megijeszti? Elhiszem. De megéri. Még akkor is, ha fáj. Csak a legelején fáj.

Most olyan igazságokról fogok beszélni, amelyek megleptek. Az állatokról.

Egy ismerősöm azt mondta, ha a tarisznyarákot az egyik lábánál fogják meg, akkor az leválik, hogy ne tudja az egész testét foglyul ejteni az ember. És hogy ennek a levált lábnak a helyén kinő egy új.

Egy másik ismerősöm, amikor egyszer megszállt valakinél, kinyitotta a hűtőt, hogy igyon egy kis vizet.

És akkor meglátta.

Fehér volt, nagyon fehér. És ott zihált fej nélkül. Mint egy tüdő. Pont így: le, föl, le, föl. Az ismerősöm gyorsan becsukta a hűtőt. Aztán ott állt hevesen dobogó szívvel.

Később megtudta, mi volt az. A lakás tulajdonosa mélytengeri halászattal foglalkozott, kutató volt. És kifogott egy teknőst. És leszedte a páncélját. És levágta a fejét. És betette a hűtőbe, hogy másnap megfőzze, és megegye.

De amíg nem főzte meg, addig ott zihált fej nélkül, lemeztelenítve. Mint egy fújtató.

Beszéltem már itt teknősökről. A következőt írtam: „A lassú és poros teknősről, amelyik a hátán hordja sziklakemény páncélját, én nem akarok beszélni. Ez az állat, mely a harmadkorból, a dinoszauruszok korából (amikor azt írtam, »a dinoszauruszok korából«, nem tudtam, hogy tényleg így volt, csak kitaláltam valamit) maradt ránk, engem nem érdekel: azért nem, mert túlságosan ostoba, nem kötődik senkihez, még saját magához sem. Egy elvont fogalom. Két teknős szerelmi aktusában nem lehet sem melegség, sem élet. Nem vagyok tudós, de veszem magamnak a bátorságot, hogy megjósoljam, ez a faj néhány évezred múlva ki fog halni.”

Elfelejtettem hozzátenni, hogy tökéletesen erkölcstelennek tartom a teknőst.

Valaki aztán kitalálta, hogy a teknősök iránt mutatott nem-érdeklődésem hamis, ezért kölcsönadott róluk egy angol nyelvű könyvecskét. Íme egy részlet a könyvből a fordításomban:

„A teknősök ritka, régi hüllők. Az őseik először úgy 200 millió évvel ezelőtt jelentek meg, még jóval a dinoszauruszok előtt. Ám míg ezek az óriás állatok már rég kihaltak, addig a teknősök, ezek a különös formájú, szépnek nem mondható állatok túléltek mindent, és körülbelül 150 millió éve szinte alig változtak.”

Ott zihált a páncélja és a feje nélkül, föl, le, föl, le. Élt.

Hogyan tudnék megérteni egy teknőst? És Istent?

Ebből kell kiindulni: „Nem tudom.” Ami a teljes megadást jelenti.

És a gép csak ír tovább. Azt fogja írni például: aki az elvontság magas fokára jut, az az őrület határára ér. Mondják csak meg a nagy matematikusok és fizikusok. Ismerek egy nagy, elvont embert, aki fontosnak ttartja, hogy ő is olyan legyen, mint bárki más: eszik, iszik, lefekszik a feleségével, gyerekei vannak. Így menekszik meg attól, hogy egy x vagy egy négyzetgyök váljék belőle. Ha arra gondolok, hogy még egész kislány koromban gimnazistáknak adtam magánórákat matematikából és portugálból, alig akarom elhinni. Mert ma már képtelen lennék négyzetgyököt vonni. Ami pedig a portugált illeti, borzasztóan untam nyelvtani szabályokat magyarázni. Aztán szerencsére el is felejtettem őket. Előbb tudni kell, aztán felejteni. És csak ezután lehet elkezdeni szabadon lélegezni.

A gép most megáll. Viszlát jövő szombaton!