Kicsoda az a Clarice Lispector? Jogos a kérdés. Mert még ha nem is tudjuk, ki ő, már pusztán e fantasztikus névnek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy úton-útfélen belebotoljunk. 

Megmagyarázhatatlannak tűnik tehát, hogy azok, akik hallottak már róla, nem állandóan ezt a két bűvös szót ismételgetik: Clarice Lispector.

Na, de komolyan, ki az a Clarice Lispector? Clarice Lispector a 20. századi brazil irodalom megkerülhetetlen alakja. Sőt, nem is csak a brazilé, hanem a világirodalomé. Magyarul eddig mindössze két, ma már nehezen beszerezhető könyv jelent meg tőle, több mint negyven évvel 1977-es halála után.[1] De már ezekből is elég pontos képet lehet arról alkotni, miféle író volt.

Röviden: nem egyszerű. A modernizmus hagyományait folytató kísérleti prózája, amely valahol a tudatfolyam, az álomleírás, a miszticizmus és a filozófia határán egyensúlyoz, nem kifejezetten olyasmi, ami hatalmas tömegeket mozgatna meg. Repetitív, bonyolult szerkezetű, elvont mondatai úgy kacskaringóznak, tekeregnek, mintha minden tőlük telhetőt megtennének azért, hogy se történések, se jellemek, se hétköznapi életre emlékeztető dolgok ne férkőzhessenek be közéjük. A potenciális olvasóközönség elidegenítésének ez a bombabiztos receptje azonban ezúttal meglepő eredményt hozott. Lispector neve hazájában már irodalmi bemutatkozása pillanatában, 1943-ban fogalommá vált. Olvasni, ezt hozzá kell tenni, valószínűleg csak egy igen szűk réteg olvasta, de egycsapásra elismert író lett belőle. Első regényét később nyolc másik követte, elbeszélései, publicisztikái, gyerekkönyvei és levelei pedig további kéttucat kötetet tesznek ki.

Az átütő kritikai sikerhez minden bizonnyal hozzájárult a szerző imázsa, a részben saját maga által szőtt mitológia.

Legalábbis ezt gyanítják azok, akik azt tekintik feladatuknak, hogy keresztülharcolják magukat a látszatok e sűrű és fülledt dzsungelén, hogy aztán eljussanak arra a tisztásra, ahol megáll az irodalmon kívüli vegetáció burjánzása, és előbukkan belőle, a maga pőre valóságában, a szövegek Eldorádója. Ennek az expedíciónak a szempontjából bármi, amire ráakaszkodnak a szerző énjének erős indái, mellékes, mi több, hátráltató tényező, amely az eligazodást nehezíti. A valódi munka csak ezután kezdődik: amikor valamilyen módon meg kell állapítani, vajon minden arany-e, ami fénylik.

Ez eddig rendben is van. Nagyon helyes, hogy az irodalomtudomány a talált tárgy megtisztításán fáradozzék, hogy eltávolítsa a szerző ujjnyomait a műről. Ebben az esetben azonban mintha kissé célt tévesztene a szakmai buzgalom. Aki ugyanis úgy próbál Lispectort olvasni, hogy közben szemet huny a szerző valós vagy költött élete és a könyvek közti diffúz kapcsolat fölött, az nem látja a fától az erdőt.

De ki is volt Clarice Lispector, hogy ilyen speciális elbánásban részesüljön? Lispector a mai Ukrajna területén született, zsidó szülők gyerekeként, 1920-ban. A család az akkoriban fellángoló antiszemitizmus és a megszaporodó pogromok elől Romániába, majd onnan Brazíliába menekült. Megérkezésükkor Lispector alig múlt egyéves. Kezdetben Maceióban, aztán huzamosabb ideig Recife-ben éltek, mielőtt Rio de Janeiróba mentek volna, ahol Lispector jogi tanulmányokat folytatott. Az egyetemen ismerkedett meg leendő férjével, akihez állítólag kevesebb, mint két hét ismertség után ment hozzá, és akit aztán külföldre is követett diplomáciai kiküldetésein. Évekig éltek az Egyesült Államokban, Washingtonban, és a svájci Bernben. Két fiuk született, akikkel a válása után Lispector visszaköltözött Rio egyik előkelő negyedébe, ahol aztán hátralévő életét töltötte – ha csak tehette, mindenhová taxival járt. Ötvenhetedik születésnapja előestjén halt meg, petefészekrákban.

Ez lenne tehát Clarice Lispector? Ez a néhány sornyi élet? Kizárt dolog. Aki csak egy kicsit is ismeri a vele foglalkozó irodalmat, annak mindjárt protestálnia kell, mondván, e száraz tények semmit sem ragadnak meg e végtelenül összetett és rejtélyes szerző alakjából, akinek az 

élete csak úgy hemzseg a szimbolikus jelentőségű, jobb szó híján sorsszerűnek tűnő eseményekben.

Róla olvasva az az érzés keríti hatalmába az embert, hogy Lispectorral kivételt tett az élet. Pontosabban fordítva: benne volt valami, ami maga köré hajlította a valóságot, teljesen átlispectorosítva azt.

Egy ilyen sorsfordító pillanat csinált 1966-ban újságírót belőle.[2] Történt ugyanis egyszer, hogy miután bevette az esti altatóit, Lispectort égő cigarettával a kezében nyomta el az álom, amivel magára gyújtotta a lakását. A tüzet túlélte, ám olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy napokig élet és halál között lebegett, a teljes felépülés pedig hónapokig tartott. Ezután kapott felkérést a neves Jornal do Brasil napilaptól egy saját rovatra. Hagyományosnak éppen nem nevezhető cikkei az elkövetkezendő nyolc évben a lap szombati kulturális mellékletében, a Caderno B-ben jelentek meg.

A megbízás crônicák rendszeres szállítására szólt, ami egy nem sokkal korábban kitalált, helyi publicisztikai műfaj volt. Amolyan tárcaszerűség, amely mind témájában és hangvételében, mind terjedelmében nagyfokú szabadságot adott a „krónikásnak”, aki így a maga képére formálhatta azt. Ám még e kötetlen műfaji keretek ismerete sem készíthette fel a korabeli újságolvasókat arra, amivé a crônica Lispector kezei között vált.[3]

Cikkeinek már a terjedelme is rendkívül változatos. Van, hogy mindössze néhány sorosak, máskor hosszabbak, és három-négy, külön címet viselő, egymástól teljesen független részből állnak. Előfordulnak köztük regényrészletek, novellák, interjúk, író- vagy művészportrék, visszaemlékezések, és a szerző mindennapjaiból vett életképek. Sőt, voltak olyan hetek is, amikor Lispector kizárólag idézeteket közölt, legtöbbször anélkül, hogy ezek forrását megadta volna. A rovat ezen kívül kommunikációs funkciókat is ellátott: nemcsak arra adott módot, hogy Lispector más újságírókkal kezdjen párbeszédet, heti váltásban felelgetve, alkalmasint kesztyűt dobva egy-egy kollégájának, hanem arra is, hogy közvetlenül olvasóit szólítsa meg. Gyakran válaszolt rajongói levelekre az újság hasábjain.

Ami közös ezekben az elegyes írásokban, legalábbis szerzőjük bevallása szerint, hogy egytől egyig ugyanarról szólnak: az életről. Megtudjuk például, Lispector hogyan keresett magának titkárt, hogy ne kelljen a papírjai rendezgetésével pazarolnia az idejét; miért jártak gyerekkorában hajnalban strandolni, amikor még senki más nem volt a tengerben, és hogy utána hogyan száradt rá a só a fürdőzők hajára és bőrére; 

melyik volt életében az a pillanat, amikor első ízben sejtette meg – egy rágógumi révén –, mit is jelent a végtelen és az örökkévalóság;

miféle distinkciót tett a hatéves fia idegesség és meghatottság között, a tévé előtt síró anyját látva. És még ezernyi efféle személyes részletet.

Vagyis a Jornal do Brasil olvasói úgy érezhették, hogy hétről hétre bepillantást nyerhetnek egy híresen titokzatos és magának való író életébe, aki hírhedten nehezen megközelíthető, „hermetikus” regényeket írt. Noha publicisztikái egyszerre naivnak és bölcsnek ható stílusa nem sokban különbözik más műveiétől, valamivel mégiscsak érthetőbb nyelven szólalnak meg, ráadásul az az előnyük is megvan, hogy valóságos életesemények artikulálódnak bennük, felkínálva a belehelyezkedés, az átérzés lehetőségét. Olvasói oldalról ugyanis sokkal könnyebb olyan szövegekhez kapcsolódni, amelyekben valaki önmagáról beszél. Vagy mintha önmagáról beszélne.

Azt Lispector is hamar belátta, hogy újságírói minőségében szélesebb rétegekhez jut el a mondanivalója, illetve hogy új olvasói elsősorban rá kíváncsiak. Az ő életére, arra, hogy ő hogyan látja ezt az életet. És bele is ment ebbe a játékba – még ha nagyon sajátos módon is, a nyíltszíni feltárulkozást hol teherként, hol áldásként felfogva. Például 1968. február 24-én ezt írja: „kezdem megtanulni, hogyan védjem a magánéletem. Ami önmagam felfedését illeti, ez valójában elkerülhetetlen nemcsak az ehhez hasonló cikkekben, de a regényeimben is. Utóbbiak távolról sem önéletrajziak, ám később az olvasóim mindig ráébresztenek, hogy valójában felfedtem bennük magamat.”

Négy évvel később már így nyilatkozik: „Fura élmény ezeknek a könnyedebb és szélesebb olvasóközönségnek szánt szösszeneteknek a megírása azután, hogy a »saját dolgaimat« csak keveseknek írtam. Roppant kellemes érzés. Mi több, mostanában sok időt töltök önmagammal, és meglepődve fedeztem fel, hogy egész kibírható önmagamnak lenni, sőt, néha kifejezetten kellemes. De azért nem mindig.”[4]

Van tehát jó meg rossz oldala is annak, ha határidőre dolgozik az ember. Ami egyszer fenyegetően közeledik, az másszor a médiumhoz, illetve a saját magához fűződő viszony felülvizsgálatára sarkallja. Az ilyen, az írás, az írói pozíció mibenlétét firtató eszmefuttatások nem elszigetelt esetek Lispector munkásságán belül. 

Tulajdonképpen ez az egyik legállandóbb témája: hogy mit jelent írni, és hogy hogyan ír ő maga.

Ahogy azonban fokról fokra felfedi előttünk mestersége műhelytitkait, úgy válik az egész egyre zavarosabbá, misztikusabbá. Mint kiderül, az írásnak nem egyszerűen mibenléte van: az írás maga a lét. Az egyes mondatok azért olyanok, amilyenek, mondja Lispector, azért kerülnek bennük néha máshová a vesszők, az alá- és mellérendelő szerkezeti elemek, mint ahol a helyük lenne, mert lényéből fakadnak, a légzését utánozzák. Azt képezik le, ahogyan ő, a szerző van. Ennyire természetes aktusról lévén szó, véghezvitele nyilvánvalóan semmiféle erőfeszítést nem igényel. „Látszik azon, amit írok, hogy milyen könnyen jön? Lehet, nincs túl sok értelme, de én élvezem. Különben is, kit érdekel az értelem? Az értelem én vagyok.”[5]

Csakhogy az értelem után kutató olvasó ezzel még nincs sokkal beljebb. Hiszen hogyan tudhatná, ki az a jelentés kulcsát önmagában rejtő „én”, ki az a Clarice Lispector, ha ezt még ő maga, Clarice Lispector sem tudja? „Egy nap, amikor valaki megint azzal fordult hozzám, hogy »csak légy önmagad«, hirtelen összezavarodtam, és tehetetlenség lett úrrá rajtam. Ugyanilyen hirtelen pedig rémisztő kérdések rohantak meg: ki vagyok? mi vagyok? mi leszek? ki vagyok valójában? vagyok-e valójában?”[6]

Mármost ez hajszálpontosan ugyanaz, mint amit több-kevesebb bizonyossággal a regényekből is ki lehet hámozni. Nevezetesen: hogy az ezekre a kérdésekre adott válaszok nemhogy nem közölhetők, de nincsenek is. Az individuum nem azért kimondhatatlan, ahogy egykor tartották, mert valamiféle beszédhibában szenved, hanem mert igazából fogalma sincs arról, hogy egyáltalán mi jöhetne ki a száján. Más szóval:

a legtöbb, amit önmagunkról tudhatunk, hogy vagyunk, akik vagyunk.

Kétségbeesésre azonban semmi ok. Így is elég jól el lehet lenni – mind a hétköznapi életben, mind az irodalomban. Megvannak ugyanis a társalgásnak azok az olajozottan működő formái – az a jól begyakorolt táncrendje –, amelyek lehetővé teszik az egymáshoz való közlekedést. „Ha megengedik ezt a klisét – szabadkozik kajánul Lispector –, önmagam előtt is rejtély vagyok. És e rejtélyhez az is hozzátartozik, hogy nagyon keveset olvasok.”[7]

Ha már itt tartunk, a crônicákban tényleg meglehetősen kevés szó esik könyvekről vagy írókról. Lispector a legtöbbet korának brazil szerzőit emlegeti, emellett pedig hivatkozik például Ernest Hemingwayre, Albert Camus-re és Mary McCarthyra is, Katherine Mansfieldnek, akinek az elbeszélései mély benyomást tettek rá fiatalkorában, ugyanakkor mindössze egy bekezdést szentel.

Más a helyzet ugyanakkor Fernando Pessoával, a portugál irodalom nagy alakváltójával, aki a 20. század elején egész kórusnyi szerzői alteregót ötlött ki, hogy rajtuk keresztül több szólamban énekelhesse ugyanazt a régi nótát az én megfejthetetlen talányosságáról. Vele kapcsolatban a következőket írja Lispector: „Az vigasztal, amit egyszer Fernando Pessoa mondott, és amit valahol olvastam: »A beszéd a legegyszerűbb módja annak, hogy kiismerhetetlenné tegyük önmagunkat.«”[8]

E kifacsart logika szerint 

minél többet osztunk meg magunkból, valójában annál kevesebbet adunk.

Fohász, vallomás, pletykálkodás vagy fecsegés – mind egyre megy. Egyik sem visz közelebb az individuum nagy titkához, ami viszont ettől még ugyanolyan delejes erővel bír. Ezért írja Lispector, voltaképpen feleslegesen, hogy a „stílus – még az ember saját stílusa is – legyőzendő akadály. Nem úgy akartam mondani, ahogy én mondanám. Csak mondani akartam. Édes Istenem, csak ennyit akartam – mondani.”[9]

Azt persze mindenki tudja, hogy „csak úgy mondani” nem lehetséges. Így pedig két opció marad: vagy a hallgatás, aminek szirénéneke Lispectort is sokszor megkísérti,[10] vagy valamiféle kerülőút. És minthogy az írásnak Lispector számára ugyanolyan vitális funkciója van, mint a levegővételnek, nem kérdés, hogy melyik lehetőség mellett dönt.

A kerülőút persze korántsem egyenlő a mellébeszéléssel. A regényeiben Lispector kitartóan, gyönyörűen és súlyosan hömpölygő mondatokban beszél arról, amit nem lehet kimondani. Az énről ír. És arról, hogy minden egyes én rejtvényként áll önmaga előtt, ennélfogva pedig az egyetlen dolog, ami hidat képezhet az egyik és egy másik én között, az e rejtvény voltuk folyamatos körüljárása, elismétlése.[11] Végső soron Lispectornál a beszéd, akárcsak az írás, az én kiismerésére, egyszersmind annak meghaladására, az abból való kitörésre tett kísérlet.[12]

Fontos azonban, hogy nem hiábavaló próbálkozásról van szó. Noha a rejtvény megfejtését sosem kaparinthatjuk meg, valamivel – úgyszólván a titok bizonyosságával – mégis gazdagabbak leszünk. „Néha az a benyomásom, hogy merő kíváncsiságból írok. Mert mikor írok, a legváratlanabb meglepetésekkel örvendeztetem meg magam. És gyakran írás közben jövök rá olyan dolgokra, amikről korábban, tudatlanságom állapotában nem tudtam, hogy már tudom őket.”[13]

Lispector talán ezért állt kicsit értetlenül azok előtt a kritikák előtt, amelyek szerint írásai hermetikusak és nehezen befogadhatóak – hiszen ő mindig ugyanarról írt. És ha ez maga az elképzelhető legnagyobb misztérium is volt, abban, ahogy ezt letapogatta, semmi szándékos homályosítással nem élt – legalábbis saját fogalmai szerint.

Ugyanez mondható el arról, ahogy Lispector önmagát a nyilvánosság előtt prezentálta. A róla készült képekről egy szúrós tekintetű, éles arcélű, rendkívüli stílusérzékkel öltöző, komor nő pillant ránk. Ezeket elnézve mindjárt megértjük, 

miért erőltette rá a szűkebb szakmai és a szélesebb olvasóközönség a végzet sejtelmes asszonyának, a találós kérdésekkel teli szfinxnek a szerepét, ami tökéletesen illett művei körvonalaihoz is.

Sajnos az efféle szerepnek megvan az a nemileg kódolt sajátossága, hogy azokból, akiket eleinte lenyűgöz, rövid úton ellentétes előjelű érzelmeket vált ki. A kiismerhetetlenség kezdeti csábereje hamar az ismeretlentől való félelembe csap át, mintegy a kijózanodó ész atavisztikus reflexének hatására.

A portrékon azonban, függetlenül attól, hogy mikor készültek, mindig ugyanazt a szfinxszerű Lispectort látjuk. Mintha csak játszana a fényképbe gyárilag beszerelt önmegsemmisítő mechanizmussal, mely ugyan elvileg hűen adja vissza a valóságot – ebben az esetben egy ember vonásait –, mégsem árul el róla semmit. Felismerjük Lispectort, ismerni viszont nem ismerjük. Mindig is rejtély marad a számunkra.

Vagyis akárcsak írásaiban, a fényképeken sem véletlenszerű körülmény, díszlet, reklámfogás a titokzatosság, hanem maga a fő attrakció. Ahogy Lispector mondja Egyiptomba tett útja kapcsán: „Láttam a Szfinxet. Nem sikerült megfejtenem. De neki sem engem. Egyenlő felekként néztünk farkasszemet. Ő elfogadott engem, én elfogadtam őt. Ki-ki a másikat, a maga rejtélyével.”[14] Aki pedig mindezt tragikus dologként fogná fel, az emlékezzen rá: a Szfinx arcán örök mosoly játszik.

*

Jegyzetek:

[1] A szerző összegyűjtött novelláit tartalmazó Minden történet 2018-ban, illetve utolsó regénye, A csillag órája 2019-ben jelent meg.

[2] Igaz, elvétve korábban is írt már folyóiratok számára. Például hosszabb ideig egy női rovat közreműködője volt, ahol olyan témákról osztotta meg gondolatait, mint a divat, a szépségápolás vagy a párkeresés. Mindezt egy akkoriban nagy hírnévnek örvendő brazil színésznő neve alatt. A könnyed szerepjátszás előrevetíti azt a nagy és személyes tétekre menő anonimitást, inkognitót, amelynek fontos helye van a gondolatmenetemben.

[3] Összegyűjtött crônicái angol fordításban hozzáférhetők a portugálul nem olvasók számára. Clarice Lispector: Too Much of Life. Complete Chronicles. Transl. Margaret Jull Costa & Robin Patterson. Penguin Classics. 2023. A továbbiakban minden idézet ebből a kiadásból származik, a saját fordításomban.

[4] Uo., 1972. január 15.

[5] Uo., 1969. május 17.

[6] Uo., 1969. március 29.

[7] Uo., 1970. augusztus 22.

[8] Uo., 1968. szeptember 21.

[9] Uo., 1968. október 12.

[10] Vö. Uo., 1968. február 10. „Amúgy sem akarok már írni. Most azért írok, mert kell a pénz. Szívesebben lennék csendben. Vannak dolgok, amiket sosem írtam meg, és anélkül fogok meghalni, hogy megírtam volna őket. És ezeket egész biztosan sosem fizetik ki. Nagy-nagy csend van bennem. És ez a csend a szavaim forrása. És ugyancsak ebből a csendből származik a legértékesebb dolog mind közül: maga a csend.”

[11] Vö. Uo., 1969. október 11. „[...] kedvelem az ismétlést, és az ismétlés, ami adott helyen újra és újra megtörténik, nagyon mélyre ás le...”

[12] Vö. Uo., 1968. május 27. „A vágy, hogy az egyik létező teljesen eggyé váljon egy másikkal, az élet egyik legsürgetőbb érzése.”

[13] Uo., 1972. június 3.

[14] Uo., 1971. június 12.