Miért szereti annyira Susan Sontag Machado de Assis Memoár a másvilágról című regényét?
Fotó: MTI / CP
Miért szereti annyira Susan Sontag Machado de Assis Memoár a másvilágról című regényét?

Miért nem fedezte fel a világ Machado de Assist, aki nemcsak modernségével, de pszichológiai realizmusával is megelőzte korát? Pál Ferenc válaszkísérlete Susan Sontag segítségével.

Amikor már harmadik kiadásban jelent meg angolul a világ nagy részén jószerével ismeretlen tizenkilencedik századi brazil író, Machado de Assis különös regénye, amelynek hőse, Brás Cubas a síron túli világba átlépve meséli el az életét, Susan Sontag terjedelmes előszót írt az 1990-es amerikai kiadáshoz. Az amerikai írónőt mondhatni személyes kapcsolat is fűzte Machado de Assishoz, mert amikor első regényével, a The Benefactorral jelentkezett a Farrar, Straus and Giroux kiadónál, a szerkesztője megjegyezte, biztos hatott rá a brazil író. Sontag regénye ugyanis egy hatvanas évek elején járó, életével számot vető férfiről szólt, hasonlóképpen Brás Cubashoz, aki hatvannégy évesen,  halálában emlékezik vissza az életére. Hatásról ugyan nem lehetett szó, de az írónőt attól fogva teljesen elvarázsolta a brazil író.

Sontag az ismert memoárokhoz hasonlítja Machado de Assis regényét. Míg ezeknek a legtöbbje olyan fiktív mű, amelyben egy élete végén járó, cselekedeteivel számot vető öregember írja meg visszaemlékezéseit a halálra készülődve, addig Brás Cubas olyan halottként adja közre poszthumusz visszaemlékezés formájában a memoárját, , „aki ír”, nem pedig „halott íróként”, és így a regény különös egyes szám első személyű emlékezéssé válik.

Az önvallomások, akárcsak Montaigne esszéi, Rousseau Vallomásokja, legtöbbször  hosszú és részletes bevezetővel kezdődnek, amelyekben  írójuk megindokolja közreadásukat, megosztja az olvasóval kétségeit, és beszél vállalkozásának buktatóiról; mindezzel Brás Cubas, aki már átlépett egy másik világba, látszólag egyáltalán nem törődik. Narrátorként viszont igencsak odafigyel az olvasójára, újra meg újra megszólítja, beszélget vele, egy pillanatra sem engedi lankadni a figyelmét. Ez az olvasóval való társalkodás, akárcsak az író csapongása, amellyel a mű egy-egy pontján félbehagyva a történet elbeszélését és elkalandozik, megjegyzéseket tesz a szereplőivel, az egyes eseményekkel, az alkotás kérdéseivel kapcsolatban, átrendezi könyve már megírt fejezeteit -- egyértelműen visszautal az egy századévvel korábban élt Sterne-re, akinek Tristram Shandy című regénye nagy hatással volt Machado de Assisra. Nem csak a cselekményt megszakító kitérőket, a figyelmes olvasóra irányuló folytonos hivatkozást tanulta el tőle, hanem a regény szövetének szabad, talán önkényes kezelését is, hiszen a brazil író regényének 160 fejezete között, amelyek ritkán haladják meg a két oldalnyi terjedelmet, találunk egy-két soros fejezeteket, vagy olyanokat, amelyekből sorokat, bekezdéseket emel vagy emelne át más fejezetekbe (mint például a 130. fejezetet, amelynek a végén így ír: „Ezt a fejezetet a 129. fejezet első és a második mondata közé kell áthelyezni”.), meg az olyan grafikus megoldásokat, mint az Ádám és Éva egykori beszélgetését imitáló  55. fejezetet:

Brás Cubas

………?

Virgília

………..

Brás Cubas

………….

Virgília

………?

És így tovább másfél oldalon keresztül, vagy a 149. fejezetet, amely azt a címet viseli: "Miért nem lettem miniszter", és a fejezetcím után hat sort kipontoz:

………………………………………………………..

………………………………………………………….

…………………………………………………………..

……………………………………………………………

……………………………………………………………..

……………………………………………………………

Felidézve ezzel azokat az üresen hagyott oldalakat, amelyeket Sterne azért iktatott bele regényébe, hogy az olvasója megpihenhessen.

De nemcsak  ezt a tizenkilencedik századi regényekből hiányzó játékos megoldásokban, metatextuális és metanarrativ megoldásaiban (megjegyeznénk, hogy Machado de Assisnak ezzel az 1881-ben megjelent regényével kezdődött a brazil realizmus) hajaz ez a regény a Tristram Shandyre, hanem abban is, hogy itt sem a valóságos világ keretei között, testi valóságában jelen lévő valaki az elbeszélő, ahogyan az angol író regényében sem.  Tristram Shandy mintha ellenpólusa volna  Brás Cubasnak: az anyaméhben, fogantatása pillanatától fogva reagál a környező világra és társalog olvasójával.

Machado de Assis természetesen nem rejti el nagy példaképeit, regénye elején nemcsak Laurence Sterne-ről emlékezik meg, hanem Xavier de Maistre-ről, arról a francia arisztokratáról, aki élete jó részét Oroszországban, Szentpétervárott töltötte, és amikor egy párbaj miatt szobafogságra ítélték, megkapó részletességgel írja le 1794-es Utazás a szobám körül című művében  karosszéke, asztala és ágya szűkös háromszögében megélt kalandjait. De Susan Sontag szerint a brazil író regénye részét alkotja annak az első személyű kissé szószátyár, „buffoonery” elbeszélői hagyománynak is, amelyhez utóbb Nacume Szószeki Macska vagyok,  Italo Svevo Zeno tudata, A vénülés évei, Bohumil Hrabal Túl zajos magánya is csatlakozott.

Hogy miért nem fedezte fel a világ ezt a különös brazil írót, aki nemcsak modernségével, a huszadik századi irodalomra jellemző írói megoldásaival előzte meg korát, hanem pszichológiai realizmusával is? Nos, erre a választ az a nyelvi közeg adja meg, amelyben élt és alkotott. Ha orosz, spanyol vagy olasz lett volna, érvel Susan Sontag, már életében megismerik műveit, különösképpen a „Brás Cubas halálon túli visszaemlékezéseit”. De mert portugálul írt és brazil volt, s ezáltal még Latin-Amerikában is eléggé elszigetelt helyzetbe került (Sontag megjegyzi, hogy még Jorge Luis Borges sem ismerte) így sokáig ismeretlen maradt a világban, noha hazájában megérdemelt megbecsülés övezte. Alacsony sorból küzdötte föl magát, és lett a brazil íróakadémia első elnöke, 1941-ben róla nevezték el az egyik legrangosabb irodalmi díjat és Dom Casmurro (’Zsémbes öregúr’) című regényének egyik szereplője, Capitu legendás női alakká vált Brazíliában.

Az esszé szerzőjéről
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Machado de Assis: Memoár a másvilágról
A „canudosi háború” krónikája
Pál Ferenc (1949) | 2021.03.16.
Machado de Assis: Nászi dal