Machado de Assis regénye, a Memórias Póstumas de Brás Cubas 1881-ben jelent meg Brazíliában. A kötet és a szerző életében még megjelent négy további mű alapvetően hatott a brazil irodalomra, és bő 80-100 évvel később rácuppantak a nyugati kánon menő irodalmárai, esztétái: foglalkozott vele többek között Hans Ulrich Gumbrecht, David Damorsch és Mariano Siskind, Magyarországon pedig talán Susan Sontag méltatása a legismertebb a kötetről. Magyar nyelven Lukács Laura publikált néhány részletet a szövegből, a teljes corpus azonban csak 2023-ban, Pál Ferenc fordításában jelent meg a Helikon kiadásában. Hitelesítési és népszerűsítési gesztusként az előszót a provokatív szépirodalmi szövegírás kortárs képviselője, Cserna-Szabó András írta, a regény értelmezéséhez és kontextusba helyezéséhez pedig nagyban hozzájárul Milton Hatoum utószava.

Na de miért tartják Susan Sontagék ezt a szöveget a posztmodern előfutárának? Először is, mert szerző elsajátítja és parodizálja a korszakot meghatározó, római-görög alapokon nyugvó európai gyökerű és központú kulturális, irodalmi hagyományt. A Brás Cubas síron túli emlékezéseiben nemcsak az elbeszélő halott: a nyelvhasználatban is megmutatkozik a haldokló hagyomány, a metaforák önmagáért való használata, az invenciózusan használt nyelvképiség kiüresedése, vázszerűsége. „Legyeket fogdostam, mint Domitianus, ha ugyan hihetek Suetoniusnak”. (271)

És ha ez nem lenne elég,

szerzőnk a korszak egyik vezető irodalmi műfajában, a par excellence komoly realista regényben hajtja végre ezt a sokszoros csínytevést.

 Szövege európai szemszögből nézve többszörösen is peremhelyzetben van (ez különösen igaz a regény megjelenésének időszakára, vagyis a 19. század második felére). Portugál nyelven íródott, ami kapásból az irodalmi tér szélére helyezi, ráadásul brazil portugál ez, ami még inkább az egzotikumok közé száműzi a szöveget. Ugyanakkor épp ebből a pozícióból képes arra a szerző, hogy egy lehengerlően gúnyos, a brazil (és az európai) társadalom működésére többszörösen reflektáló, a realista hagyomány eszköztárát egyszerre alkalmazó és parodizáló szövegegyüttest írjon. Ezt a peremhelyzetet pedig még ki is sarkítja a szerző azzal a megoldással, hogy az egész regényt egy halott beszéli (vagy épp hallgatja) el, kifordítva a „halottról vagy jót vagy semmit” frázisát.

De mit mond rólunk és magáról egy halott (illetve egy „mélységesen megbízhatatlan, csapongó autodiegetikus narrátori hang”, ahogy Urbán Bálint fogalmaz^[1]) akin nem lehet számonkérni azt a maró gúnyt, amivel a társadalom működését ostorozza? Nos, 

nemcsak a politika gépezete, a liláskodó filozofálás vagy a gátlástalan hazudozáson alapuló gáláns kalandok szereplői kapják meg a magukét, hanem a szerencsétlen, úton-útfélen kibillentett, megbotránkoztatott olvasó is:

az elbeszélő oldalakon keresztül elmélkedik valami teljesen mellékes apróságon, esszébe kezd, félbehagyja, közben pedig az olvasót izgató eseményeket (egy lány halálesete), vagy a számára kellemetlen történéseket (miért nem lett végül miniszter) kipontozza, átugorja. Ahogy Urbán fogalmaz: „A halott narrátor egy szabad narrátor, akit nem korlátoz semmilyen norma, logikai elvárás vagy konvenció.” 

Brás Cubas társadalmi helyzete és motiváltsága némileg hasonlít Tolsztoj Pierre Bezuhovjához (vagy Flaubert Fréderic Moreau-jához). Machado de Assis tökéletes esszéstílusban megírt baromságai (pl. soha el nem készülő nagy találmánya, a flastrom, Quincas Borba ezoterikus filozofálásai vagy talán a legfrenetikusabb, a Nemzeti Gárda csákójának méretcsökkentéséről írott nagy, politikai beszéd) mintha finoman parodizálnák a mindenről mindent is tudó elbeszélői pozíciót, ami Tolsztojtól sem állt távol.

Ezt érdemes azzal kiegészíteni, hogy az agymenésnek tűnő megoldáskísérletek mélyen benne gyökereznek a brazil társadalomban: csak egyetlen agyafúrt ötlet kell, egy flastrom, ami egy huszárvágással megszünteti a fennálló problémát. 

Ugyanakkor Pierre bárgyúsága és jó szándéka vagy Fréderic szerelmi állhatatossága teljes mértékben hiányzik Brás Cubasból. Azt is mondhatjuk, hogy 

főszereplőnk egy csinos, közepesen értelmes, lusta élősködő:

passzív, gyáva, gúnyos figura, akinek annyi pénze van a családja révén, hogy a kisujját sem kell mozdítania – isteni parti, de sem tanulni, sem nősülni, sem politizálni nem akar. Aztán szülői nyomásra mindegyikkel próbálkozik, de mindenhol felsül. És ezeknek a felsüléseknek nincs is valódi következménye, hiszen társadalmi pozíciója és vagyona a felszínen tartja. 

De nem csak főhősünk antihős, a regény is antiregény – ha lett volna moly.hu a 19. század brazil irodalom olvasói között, valószínűleg alulról karistolta volna a 60%-os népszerűségi rátát. Brás Cubas végtelenül pimasz figura – nála már csak az elbeszélő viselkedik tenyérbemászóbb módon. Mindeközben pedig egy vérbő, egyszerre realista és romantikus regényt olvasunk, amiben van szerelem, karrier, hatalomvágy, féltékenység, hazudozás, s mindez kicsit túlexponált mitológiai utalásrendszerrel fűszerezve. Az elbeszélő úton-útfélen félbeszakítja vagy meghazudtolja magát, megígéri, hogy beszélni fog még valamiről, aztán elfelejti, fejezetre pontosan visszautal valami teljesen lényegtelen információmorzsára, kipontozza a dialógusokat – egyszóval állandóan szívatja a kedves olvasót.

„Az előző fejezetből következik, ha egyáltalán következik belőle valami, hogy a közvélemény az otthonok kiváló kötőanyaga. Nem elképzelhetetlen, hogy még mielőtt befejezem a könyvet, alaposabban kifejtem ezt a gondolatot, de az sem elképzelhetetlen, hogy úgy hagyom, ahogy van.” (268)

A történeten parazitaként sodródó elbeszélő/főszereplő kapásból egy döghúson élősködő kukacnak ajánlja emlékezéseit („Az élettelen testem dermedt húsába elsőként harapó kukacnak ajánlom síron túli emlékezéseim ezen nosztalgikus pillanatait” [5]). Nem a szerelmének, barátjának, olvasójának, hanem egy dögevőnek, ami izgalmas játékba hívja a szövegen végighúzódó emberkönyv metaforát. „Emlékeztek még az emberi kiadásokról szóló elméletemre? Akkortájt a negyedik, javított és bővített kiadásomnál jártam, amely még mindig tele volt elírásokkal és betűhibákkal; ezen csak az elegáns betűtípus és a díszes kötés javított valamicskét.” (129) Mindez egyszerre utal arra az irodalomértelmezési hagyományra, ami a könyv tartalmát azonosítja a szerző életével, felidézi az emberi bőrbe kötött könyveket, a 20.-21. századi olvasóban pedig összecsendül Borges (aki a legenda szerint mindent olvasott, kivéve a Brás Cubast) életművével vagy Ray Bradbury Fahrenheit 451-ének könyvvé alakuló szereplőivel. A kukac, ami megeszi az elbeszélőt, metonimikus pozícióba kerül az olvasóval, aki elfogyasztja a könyvet. 

Vagyis az elbeszélő egyszerűen ledögevőzi kedves olvasóját.

A haláltusa leírásának egyik legerősebb képében az elbeszélő pocakos kínai borbélyból egyszeriben átalakul „Aquinói Szent Tamás Summa Theologiae-jának egykötetes, bőrkötésű, ezüst kapcsokkal ellátott, illusztrált kiadásává; ennek megfelelően teljes mozdulatlanságba dermedt a testem, és máig azt hiszem, hogy a könyvet lezáró kapcsok voltak a kezeim”. (kiemelés tőlem – B.P., 40)

A könyvekre az irodalmi hagyomány leginkább a gondolatok hordozójaként, a történetek továbbadásának eszközeként tekint, Machado de Assis könyvmetaforája viszont arra a folyamatra mutat rá, ahogy az írás során az élőbeszédből / teremtő gondolatból rögzített, halott tárgy, könyv lesz.  

Az emberkönyv metaforához kapcsolódva érdemes kitérni a magyar kiadás könyvtárgy (vagy jelen esetben könyvtest) jellegére. Nagyon intenzív vizuális hatást vált ki a sötétpiros alapon fekete lepke és a lepke szárnyaiból kitüremkedő fehér szerzőnév és cím. A harsány színválasztás és a puha borító megidézik a ponyvák, rémregények hangulatát, a borítón alkalmazott betűtípus pedig mintha egy falra fújt, illegális szlogené, kiáltványrészleté lenne. Mintha már a kötettárgy is azt sugallná, hogy itt valami szamizdat szöveget, szépirodalom „alatti” anyagot tart kézben az olvasó. Ki gondolná, hogy mindezt a Brazil Irodalmi Akadémia elnöke írta, akinek legendás volt az olvasottsága, e klasszikus és kortárs irodalmi műveltség pedig meg is mutatkozik a furmányosan összetett utalásrendszerben, intertextusok tömkelegében.

Bár a Brás Cubas síron túli emlékezéseiben eddig alapvetően a játékosságról és az olvasógyepálásról írtunk, nem árt kitérni a könyv sötét, melankóliába hajló humorára sem. A főszereplő tehetetlensége nem csupán a jelleméből fakad, hanem az „emberiséget átjáró mélabúból” (28) is, amire Brás Cubas zseniális ötletként egy csodatapaszt (Pálnál flastrom, Lukácsnál tapasz) fejlesztene ki, ha nem lenne túl tehetetlen a kivitelezéshez. Így 

egy 21. századi ifjú startupperhez hasonlóan agyal kicsit azon, hogy miként marketingelné az ötletét, hogyan szerezne belőle minél több pénzt, majd a biztonság kedvéért ezt az ötletét sem valósítja meg.

Machado de Assis esetében ez a posztmodern korszakot jó száz évvel megelőző (és a korábbi korok kevésbé kanonizált szerzőivel, Sterne-el vagy Xavier de Maistre-vel azonosuló) játék azonban egy jóval vérre menőbb kontextusban szólal meg: a 19. századi brazil társadaloméban.

Machado de Assis fekete rabszolga felmenőkkel bír, ami a 19. századi Brazíliában éppúgy problematikus, mint az Egyesült Államokban – pláne, ha az illetőből később az egyik legelismertebb nemzeti író és a Brazil Irodalmi Akadémia elnöke lesz. Brazíliában a rabszolgaságot 1888-ben törölték el, Machado de Assis tehát bő ötven évet élt úgy, hogy az országban még gond nélkül működött a rabszolgaság intézménye. De azt is izgalmas megfigyelni, miként viszonyult a korszak rasszista társadalma, irodalmi közélete, illetve a kánonképzés és a későbbi irodalomoktatás ahhoz a tényhez, hogy ez a Camõessel, Shakespeare-rel vagy Cervantes-szel egy polcra kerülő szerző afrikai gyökerekkel rendelkezik. Luís Agosto Fischer arról beszél, hogy Machado de Assist igyekeztek „kifehéríteni”, vagyis elhallgatni származását: ez a képi ábrázolásokban éppúgy megjelenik, mint a 19-20. században írt irodalomtörténeti munkákban. Itt például az első rajzon a „fehér” szerző, a második fényképen az afrikai származású félvér író látható.

Forrás: Literatura Rio de Janeiro/Arquivo Nacional

Van ugyanakkor egy másik aspektusa is a faji kérdésnek, amire szintén Urbán Bálint hívja fel a figyelmet: minél magasabbra jut valaki a társadalmi ranglétrán, annál fehérebb lesz. A regény főszereplője ennek a rabszolgatartó társadalomnak az aranyfokozatú haszonélvezője, amire a neve is utal: a térségben Brazília (Brás) és Kuba (Cubas) volt a legállhatatosabb rabszolgatartó társadalom. Itt érdemes kitérni a két magyar fordítás címére: Lukács az elbeszélő nevét elhagyva egy 19. századi fordulattal oldotta meg a címadást (Memoár a másvilágról), Pál ugyanakkor egy jóval hosszabb, kockázatosabb fordítói vállalással adja a Brás Cubas síron túli emlékezései címet. A Lukács-féle címfordítás szépen összecseng az eredeti Memórias póstumas ritmusával és szóalakjával, viszont elvész belőle a Brazíliára és Kubára, illetve az azonos nevű portugál felfedezőre való utaló névadás. 

S ha már a fordítás: ahhoz, hogy Machado de Assis korszerűsége ilyen átütő erővel hasson, szükség volt Pál Ferenc összetett fordítói munkájára. Az európai és brazil reáliák átültetése, a fennkölt, választékos, ironikus és blaszfém stílusrétegek könnyed alkalmazása mind alkalmassá teszik ezt a pre-posztmodern szöveget arra, hogy a 2020-as években akár a brazil irodalom felületes ismeretének birtokában is élvezettel olvassuk. Sőt, ha a középiskolai irodalomoktatásnak volna rá ideje, tere, lehetősége (ahogy jellemzően nincs), a Brás Cubas síron túli emlékezéseit érdemes lenne olvasni a realista nagyregények után.

Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései. Fordította Pál Ferenc. Bp., Helikon, 2023. 356 oldal, 3999 forint

*

Jegyzet:

^[1] In Pataki Viktor (szerk.): Halál az irodalomban: A halál irodalmi és nyelvelméleti reprezentációi. Budapest, FISZ, 2022. 297-339.