annak a kukacnak,
mely először harapott
kihűlt testembe,
ajánlom
a gyöngéd emlékezés jegyében
e posztumusz memoárt

Az Olvasóhoz

Hogy Stendhal a csúcsra érve bevallotta, legfontosabb művét mindössze száz olvasónak írta, nemcsak csodálkozásra ad okot, hanem meg is döbbent. Ám nem csodálkozik senki, vélhetően megdöbbenni sem fog, ha ezt az én könyvemet még Stendhal száz olvasója sem veszi kezébe, sőt ötven vagy húsz sem, legfeljebb tíz. Tíz? Talán öt. Hiszen a szerző, Brás Cubas, vagyis jómagam Sterne, Lamb vagy Xavier de Maistre kötetlen stílusát éreztem könyvemhez legmegfelelőbbnek, így hozzájuk hasonlóan folyton elkalandozom. Mogorva pesszimizmusomból is kerülhetett bele valamennyi. Meglehet. Halott ember munkája. Tréfás tollal és mélabús tintával írtam, nem nehéz megjósolni hát, mi születhet ebből a frigyből. Tegyük hozzá, hogy a komoly olvasó vérbeli regényt sejt majd benne, míg a komolytalan nem leli azt, amit kedves regényeitől megszokott. Könyvem így a komolyak megbecsülésétől és a komolytalanok szeretetétől egyaránt meg lesz fosztva, pedig e két erős pilléren nyugszik a közvélemény.

Mégis remélem, hogy sikerül elnyernem olvasóm rokonszenvét, s ennek leghathatósabb módja éppen az, ha nem tartom föl hosszú, magyarázkodó előszóval. A jó előszó keveset mond, azt is töredékesen, sőt homályosan. Következésképp nem avatom be olvasómat azon különleges műhelytitkokba, melyek segítségével itt, a másvilágon papírra vetettem ezt a Memoárt. Érdekes lenne, de roppant terjedelmes, arról nem beszélve, hogy munkám megértéséhez semmi szükség rá. A mű magáért beszél: ha tetszik neked, művelt Olvasóm, fáradozásomért tetszésed legyen a fizetség; ha nem tetszik, én fizetek neked – csettintek az ujjammal, és isten veled.

 1. fejezet

 A Szerző elhalálozik

Haboztam egy darabig, hogy memoáromat az elején vagy a végén kezdjem, vagyis hogy születésemről vagy halálomról szóljak-e előbb. Feltéve, hogy a születéssel szokás kezdeni, két megfontolásból is eltérő módszer mellett döntöttem: az egyik az, hogy nem halott író vagyok, hanem olyan halott, aki ír, aki számára a sír afféle második bölcső; a másik pedig, hogy így szellemesebb és újszerűbb lesz az írásom. Mózes ugyancsak elbeszélte tulajdon halálát, de csak ötödik könyve végén, és nem az első elején; íme, az alapvető különbség művem és Mózesé között.

A fentiek szerint tehát elmondom, hogy 1869 augusztusában, egy pénteki napon, délután két órakor leheltem ki lelkemet Catumbiban, ahol csinos kis birtokom és házam volt. Hatvannégy erőteljes és sikeres évet éltem, agglegény maradtam, vagyonom mintegy háromszáz milréisre rúgott, és tizenegy barátom kísért a temetőbe. Tizenegy barát! Igaz, sem gyászjelentés, sem újság nem adta hírül temetésemet. Tegyük még hozzá, hogy aznap esett – szemerkélt −, szomorúan, kitartóan szitált, olyan szomorúan és kitartóan, hogy az engem búcsúztató egyik jótét lelket is megihlette, aki sírgödröm mellett állva a következő ötletes hasonlattal élt:

− Önök, uraim, akik ismerték őt, velem együtt mondhatják, hogy még a természet is siratni látszik a pótolhatatlan veszteséget, melyet e példásan emberséges, nagyszerű jellem távozása okoz nekünk. E komor hangulat, az égből aláhulló cseppek, a kékséget gyászlepelként elfedő sötét felhők… mindebben a természet zsigereibe maró nyers és könyörtelen fájdalom fejeződik ki; de mindez egyben jeles halottunk magasztalása is.

Hűséges jó barát! A legkevésbé sem bánom, hogy húsz kötvényemet hagytam rá! Nos hát, így jutottam el napjaim végezetéig; így vágtam neki Hamlet undiscovered countryjának, és bár nem kértem az ifjú királyfi gyötrelmeiből, sem kétségeiből, mindazonáltal támolyogtam és botladoztam, mint aki megkésve hagyja el a színpadot. Megkésve és csömörrel. Kilenc-tízen kísértek el, köztük három hölgy – Sabina húgom, Cotrim felesége, az a szép virágszál leányuk, és… Legyenek türelemmel! Hamarosan elárulom, ki volt a harmadik. Most elégedjenek meg annyival, hogy ez a meg nem nevezett hölgy, noha nem rokonom, jobban szenvedett a rokonoknál. Így igaz, jobban szenvedett. Nem mondom, hogy jajveszékelt, vagy a földön vergődött, mint egy nyavalyatörős. Hisz kimúlásom sem volt különösebben drámai… Egy hatvannégy éves agglegény kileheli a lelkét – az eset aligha mutatja föl a tragédia ismérveit. És ha a névtelen hölgy tragédiának tartotta is halálomat, ezt a legkevésbé sem mutatta ki. Üres tekintettel állt az ágyam mellett, és kissé elnyíló ajkakkal ismételte magában:

− Meghalt! Meghalt!

És mint a gólyák, melyeket egy jeles utazó látott felröppeni az Ilisszosz partjairól, majd korok és romok iránt közömbösen útra kelni afrikai folyópartok felé, e hölgy képzelete is felszállt, hogy a jelen törmeléke fölött egy ifjúkori Afrika folyópartjai felé szárnyaljon… Hadd menjen; később, amint fiatal éveimbe visszaérkezem, csatlakozunk hozzá. Most azonban szeretnék nyugodtan, módszeresen meghalni, hallgatni a nők zokogását, a férfiak halk beszédét, az esőt, ahogy dobol a ház körüli caladiumok tarka levelein, a penge sivítását, ahogy a köszörűs dolgozik kint az utcán, a szíjgyártó portája előtt. Esküszöm, e halálos zenekar sokkal kevésbé volt szomorú, mint Olvasóm vélné. Egy idő után valósággal élveztem. Mellemben az élet, mint tengeren a hullámverés, még néhányszor nekibuzdult, aztán tudatom elhomályosult, és lassan ereszkedni kezdtem a fizikai és szellemi mozdulatlanság felé; testem növénnyé, kővé, sárrá, végül semmivé lett.

Tüdőgyulladásban haltam meg; de ha azt mondom, halálomat sokkal inkább okozta egy nagyszerű és hasznos eszme, mint a tüdőgyulladás, lehet, hogy Olvasóm nem hisz majd nekem – pedig ez az igazság.

Röviden bemutatom esetemet. Ítéljen maga az Olvasó.

2. fejezet

A tapasz

Nos, egy reggel birtokomon sétálgatva egy gondolat függeszkedett elmém trapézára. És amint megkapaszkodott, mindjárt ficánkolni kezdett, lóbálta karját-lábát, és olyan légtornász-bukfenceket hányt, hogy vakmerőbbet képzelni sem lehet. Csak bámultam. Hirtelen nagyot szökkent, és végtagjait addig nyújtogatta, míg X formát nem öltött a teste: fejts meg, vagy fölfallak.

Ez a gondolat pedig nem más volt, mint hogy − az emberiség búskomorságát enyhítendő − feltalálok egy csodálatos orvosságot: gyógytapaszt a csüggedés ellen. Ekkor megfogalmazott szabadalmi kérvényemben nem mulasztottam el felhívni a kormány figyelmét arra, hogy flastromom egészségjavító hatása valóságos keresztényi jótétemény. Ugyanakkor nem utasítottam vissza a forgalmazásból származó anyagi előnyöket sem, amelyek feltétlenül megilletik egy ilyen nagyszerű és nagy hatású termék feltalálóját. Most azonban, hogy átkerültem az élet túloldalára, bevallhatom: elsősorban az a jóleső érzés befolyásolt, hogy újságban, üzlet pultján, hirdetményben, utcasarkon, és természetesen a gyógyszer dobozán láthatom majd ezt a három szót: Brás Cubas Tapasz. Miért tagadnám? Imádtam a szenzációt, a rivaldafényt, a tűzijáték robbanásait. Mutassanak csak vádlón e gyengeségemre a szerények, én bízom benne, hogy az ügyesek viszont tehetségemnek ismerik el ugyanezt. Mert ügyes voltam, annyi szent… Ötletem így kétarcú lett, akár az érem; egyik arcát a nyilvánosságnak mutatta, a másikat csak nekem. Egyfelől filantróp voltam, aki hasznot is remél, másfelől szomjaztam a hírnevet. Mondjuk így: a dicsőséget.

Egyik nagybátyám, teljes javadalmazású kanonok, azt hangoztatta, hogy a világi dicsőség áhításával elkárhozik a lélek, mert a léleknek csak az örök dicsőségre szabad áhítoznia. Amire másik nagybátyám, egy régi gyalogos regiment tisztje azzal vágott vissza, hogy a dicsőség áhítása elválaszthatatlan az embertől, s mint ilyen a lehető legőszintébb emberi tulajdonság.

Döntsön az olvasó a katona és a kanonok között; én folytatom a tapasszal.

*

A szöveg eredeti címe és megjelenési helye: Machado de Assis: Memórias Póstumas de Brás Cubas. Rio de Janiero: Tipografia Nacional, 1881.