Amikor az írót…  … átírják, avagy habent sua fata scriptores (Machado de Assis utóéletéről)
Fotó: Wikipedia
Amikor az írót… … átírják, avagy habent sua fata scriptores (Machado de Assis utóéletéről)

Hogyan forgatják ki Machado de Assis hamarosan magyarul is megjelenő mesterművét a brazil woke-ok? Egy korát megelőző metaregény centenáriumi köntösei Pál Ferenc válogatásában. Kihagyni veszélyes! 

Politikusokhoz, celebekhez és más hírességekhez hasonlóan olykor az írók sem kerülhetik el, hogy regényt írjanak róluk, és szépirodalmi alkotások hőseként jelenjenek meg. Így történt ez a brazil irodalom kiválóságával, a Brazil Irodalmi Akadémia megalapítójával, Machado de Assissal is. Halálának századik évfordulója óta egymás után jelennek meg a róla írt regények, mint az általunk is bemutatott Silviano Santiago Machado-ja, amelyben az író elveszetten bolyong a huszadik század eleji Rio de Janeiro-ban, reményvesztetten küzdve saját démonaival és a már kézzelfoghatóan felsejlő jövővel, amely átalakítja kedves városát. Vagy említhetnénk José Almada Junior O homem que odiava Machado de Assis-át (’Az ember, aki gyűlölte Machado de Assist’) amelyben gyermekkori társa, későbbi riválisa beszél az íróról, éreztetve, hogy egy talán meg sem történt félrelépés és a nyomában elhatalmasodó féltékenység történetét elbeszélő regénye, a Dom Casmurro (’Mogorva férfiú’) valójában önéletrajzi ihletésű történet.

Machado de Assist szerepelteti 2022 őszén megjelentetett regényében az A vida futura-ban (’A jövőbeni élet’) a brazil Sérgio Rodrigues is, miután egy korábbi elbeszélésében már eljátszott azzal, hogy a Dom Casmurro női főszereplőjét, Capitu-t belefekteti az akkor már öregedő írója ágyába. Machado de Assis 1881-ben írt és magyarul a napokban megjelenő Brás Cubas síron túli emlékezései című regénye címszereplő-elbeszélőjéhez hasonlóan már „halott íróként” beszéli el azokat a kalandokat, amelyekbe halála után keveredett a „síron inneni” világban.

A regény elején Assis ott üldögél unatkozó írótársaival – a világirodalom nagy klasszikusaival – az Olümposz magasában lebegő felhők egyikén, unalmában a lábát lógázva, amikor írótársa a tizenkilencedik századi brazil irodalom másik nagy alakja, José de Alencar lélekszakadva érkezik a hírrel, hogy a jobb olvashatóság és a politikai korrektség jegyében arra készülnek egy rio-i egyetemen, hogy átírják a regényeiket.

A két írót nemcsak az köti össze, hogy műveik kötelező olvasmányok a brazil iskolákban és egyetemeken, hanem mint később kiderül, az is, hogy az irodalomtörténeti pletykák szerint Machado de Assis egykor elcsábította Alencar feleségét. Bár az Olümposz magasában dagonyázó írók: Stendhal, Dumas, Mark Twain, Dosztojevszkij és a többiek örülnek regényeik átírásának a modern kor olvasói igényeinek megfelelően, mert így feltehetőleg továbbra is olvassák majd őket, Alencar ezt személyes sértésnek érzi. Ezért aztán ráveszi Machado de Assist, hogy menjenek le a földre, és „rángassák meg a fülét” annak az egyetemi tanárnőnek, aki ezt a szentségtörést végre akarja hajtani. Engedélyt is kapnak rá Saraiva főangyaltól (akinek a neve egy nagy kiadót idéz), és a pandémia utolsó napjaiban megérkeznek Rio de Janeiro-ba, hogy igazságot tegyenek. Ügyetlenül csetlenek-botlanak a huszonegyedik századi nagyvárosban, ahol számos ismeretlen dologgal, de főként olyan szavakkal és kifejezésekkel találkoznak, amelyeket nem értenek, majd végül eljutnak az egyetemre, ahonnan a politikai korrektséget hirdető diákok révén egyenes út vezet Stella-hoz, a tanárnőhöz, aki át akarja írni a brazil klasszikusok regényét. Itt kettéválnak az útjaik, mert amíg a bosszúért lihegő Alencar beveszi magát a tanárnő lakásába, és így tanúja lesz egy sor szerelmi jelenetnek, addig Machado de Assis, beleszeretve egy diáklányba, Mar-ba, elvegyül az egyetemisták közegében, és szem- illetve fültanúja lesz, ahogy híres regényének, a Brás Cubas síron túli emlékezéseinek utolsó mondatát át akarják írni a polkorrektség jegyében:

„Marral együtt hét fiatal ember ült a széles asztalnál a Rio de Janeiro-i Szövetségi Egyetem Kommunikációs Fakultásának egyik termében. Ketten közülük, egy szakállas fiatalember és egy kancsal lány a kezükben tartották egyik könyvem kinyitott példányát. Esteledett, a távolból hárfaszó hallatszott, és a félig behajtott ablaktáblákon át beszökött a vöröslő nap néhány sugara. Ebben a teremben akasztotta fel magát egy kávébáró skizofrén örököse 1873-ban, de erről a jelenlévők közül csak én tudtam. Arra gondoltam, lehet, hogy el kellene mondanom ezt a többieknek, de végül nem szántam rá magam. A rövid csöndet a szakállas fiatalember törte meg, aki a csoport vezetője lehetett, megköszörülte a torkát, és ezt mondta:

– „Nem voltak gyermekeim, senkire nem hagyhattam rá nyomorúságunk örökrészét.”

– Hm.

– Hmm.

– Nos, már most látok egy problémát: mi az örökrész?

– Örökség. Az örökrész az örökség szinonimája.

– Akkor miért nem írunk rögtön örökséget, cazzo? Az örökrész olyan előkelősködő.

– Azt hiszem működik: nyomorúságunk örökségét.

– Támogatom, de ez a nyomorúság is olyan negatív kisugárzású, nem…? És ráadásul ez a könyv utolsó mondata.

– Hm.

– Hmm.

– Azt hiszem, nagyon rossz szájíz maradna utána az olvasókban.

– Értem, mire gondolsz. Talán a „szerény gyarapodásunk örökségét” jobban illene ide. Mert a fazonnal is klappol, aki lényegében egy lúzer, de azért nem annyira.

– És végül is, ugyanazt jelenti.

– Király.

– Micsoda?

Mar torkából tört elő ez az éles kiáltás. Már hozzászoktam, hogy dallamos hangja olykor szigorúan csattant:

– Ezt nem gondolhatjátok komolyan!

– Mi bajod? Egészen komolyan így gondoljuk.

– Ez van, Mar. Ha valami nem tetszik, mondd meg, aztán megvitatjuk.

– Szóval? Akartál valamit mondani? Semmit? Király. Mi van még, emberek?

– Figyuka, én eddig még nem szóltam, de ez a dolog, hogy nincs gyereke, és még büszke is rá, elég gáz. Sok olvasó apaként vagy anyaként úgy érezheti, hogy megsértették.

– Ugye egyes vagy kettes szülőt akartál mondani?

– Ehhez mit szóltok? „Sajnos nem lehettek gyerekeim…”

– Oké, de ez sértő lehet azoknak az olvasóknak, akik úgy döntöttek, hogy nem akarnak gyereket!

– Akkor húzzuk ki a „sajnost”.

– Hm.

– Hmmm.

Mar olyat csapott az asztalra, hogy az egész terem csak úgy zengett. Kirúgta maga alól a széket, és kemény léptekkel kiment a teremből. Utána akartam menni, de azután inkább maradtam, mert érdekelt a vita vége; olyan különösen éreztem magam, mintha az agyam lázban égett volna.

Amikor ez a lány, akit annyira megszerettem, kiment, némi zavar támadt a kollégái között, akik csak néztek egymásra, és nem tudták, mit tegyenek. De a bizonytalanság hamar elmúlt.

– Haladjunk. Hogy néz ki a mondat?

– „Nem lehettek gyerekeim, senkire nem hagyhattam rá szerény gyarapodásunk örökségét.”

– De tervezem, hogy örökbe fogadok egyet.

– Micsoda?

– Csak egy javaslat. Így a könyv pozitív üzenettel zárul, nyit a jövő felé. És sugárzik belőle a társadalmi felelősség.

– „De tervezem, hogy örökbe fogadok egyet”. Öreg, ez nagyon jó. Mindenki egyetért vele?

– Nagyon ütős, de várjatok csak, nem szeretném elrontani az örömöteket: nem halott már ez a fazon?

– A szerző? Persze, de azt hittem, ezt mindenki tudja. A szerző már meghalt, ezért vagyunk itt.

– Nem, én az elbeszélőre gondoltam. Az elbeszélő már halott, hogy fogad örökbe egy gyereket?

– Vazzeg, tényleg. Ez elég égő.”

Sérgio Rodrigues nemcsak regénye szereplőjének teszi meg Machado de Assist, hanem újrateremti – csaknem a borgesi Pierre Menardhoz hasonlóan, aki újraírta volna a Don Quijotét – a tizenkilencedik századi brazil író híres regényét. A Brás Cubas síron túli emlékezéseinek szellemes „parafrazeálásával” ügyesen átveszi és alkalmazza a regény homodiegetikus elbeszélőjének, az „író halott”-nak, azaz végeredményben Machado de Assisnak szemléletmódját, stílusát és még említett regényének rövid fejezetekből felépülő struktúráját. A halott írók „síron túli” kalandjaival görbe tükörben mutatja be a pandémiából kilábaló huszonegyedik századi Rio de Janeiro mindennapjait  az összevissza lövöldöző rendőröket, a Brazil Irodalmi Akadémia mögött egy kuka mellett megerőszakolt fiatal lányt, a tanárnő és tanítványa leszbikus kapcsolatát és szellemesen kifigurázza a régi szövegeket a politikai korrektség Prokrusztész-ágyába belekényszerítő, mindent a könnyebb érthetőség kedvéért leegyszerűsítő szellemi törekvéseket.

*

Machado de Assis Brás Cubas síron túli emlékiratai című regénye hamarosan megjelenik a Helikon Kiadónál, Pál Ferenc fordításában.

Az esszé szerzőjéről
Pál Ferenc (1949)

Műfordító, irodalomtörténész. A magyarországi luzitanisztika és az ELTE Portugál Tanszékének megszervezője. Spanyolból és portugálból fordít, többek között Vargas Llosa, Fernando Pessoa és José Saramago műveit ültette át magyarra. Műfordítói munkásságát Pro Literatura- (2002), Hieronymus- (2007) és Janus Pannonius műfordítói díjjal (2018) ismerték el. 

Kapcsolódó
Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései (részlet)
Machado de Assis: Memoár a másvilágról
Miért szereti annyira Susan Sontag Machado de Assis Memoár a másvilágról című regényét?
Pál Ferenc (1949) | 2020.12.08.