A brazil Silviano Santiago-nak ítélték oda a legjelentősebb portugál irodalmi elismerést, a Camões-díjat. Az 1988-ban alapított díjat, amelyet elsőként a portugál neorealista Miguel Torga vehetett át 1989-ben, olyan jelentős költőknek és íróknak ítélték eddig oda, mint João Cabral de Melo Neto (1990), Jorge Amado (1994) vagy José Saramago (1995), de voltak olyan kitüntetettjei is, akik az idei díjazotthoz hasonlóan nemcsak költői vagy prózaírói munkásságukkal emelkedtek ki, hanem filozófiai és esszéírói tevékenységükkel is, mint Eduardo Lourenço (1996), vagy az irodalomtörténész, kritikus és egyetemi tanár, Antonio Candido (1998). 2019-ben pedig egy olyan jelentős alkotó kapta meg az elismeréssel együtt járó 100 ezer eurót, mint a dalszerzőként és énekesként is jobban ismert (és elismert) Chico Buarque (akinek Budapest című regénye magyarul is olvasható). Az eddig felsorolt nevek portugál és brazil írókhoz, költőkhöz köthetők, de a díjazottak között az afrikai portugál nyelvű országok szerzői is megtalálhatók. A mozambiki Paulina Chiziane-t 2021-ben, második mozambiki íróként találták méltónak az elismerésre a nálunk már ismert Mia Couto (2013) után.

A 86 éves Silviano Santiago (nota bene a sok hetvenedik-nyolcvanadik évét taposó díjazott között nem ő a legidősebb, hiszen a 2012-ben kitüntetett brazil Dalton Trevisan akkor már 87 éves volt) irodalmi tevékenysége talán a legsokrétűbb az eddigi díjazottak között, hisz amiként 2017-ben a Jabuti-díj átadásakor is megfogalmazták a laudációban: „tevékenységével ige jelentősen hozzájárult a portugál mint a kritikai gondolkodás nyelvének terjesztéséhez Brazílián kívül”, az idei díj átadásakor pedig a portugál kulturális miniszter fontosnak találta hangsúlyozni a „szerző aktív értelmiségi arcélét”.

Silviano Santiago tágas írói oeuvre-jében a széppróza és a költészet mellett ott találjuk az életrajzokat, az esszéket és tanulmányokat, az irodalomtörténetet, a kritikai kiadásokat, a műfordítást, és az irodalom élőszóban, egyetemi oktatóként és előadóként történő hazai és külföldi terjesztését. Ha mégis vezérfonalat szeretnénk találni életművében, akkor az életrajzok kiteljesítéséhez való vonzódást, a brazil irodalom és irodalmi nyelv konszolidációját jelentő modernista mozgalom szellemiségéhez, íróihoz való kötődést és az irodalom határain túli művészeti megnyilatkozások szépirodalmi vagy esszéisztikus befogadását tekinthetjük a legfontosabbnak.

A ténylegesen szépirodalmi alkotásai közül talán a Mil Rosas Roubadas (’Ezer elrabolt rózsa’, 1914) érdemes a figyelmünkre. Nem is annyira két fiatal ember érzelmi elemekkel talán túlságosan is átszőtt, évtizedes barátságának a rajza miatt, hanem a mögöttük felsejlő világ, aktív életük fél évszázada alatt változó egyetemes és brazil közeg bemutatása következtében, ami rávilágít arra, hogy a Silviano Santiago mennyire szívesen szövi bele a fikciós történetbe a hőseit körülvevő világ tényleges, „kézzelfogható” elemeit.

2021-ben megjelent Menino Sem Passado (Múlt nélküli gyermek’) című önéletrajzi műve, amelyben az 1936-1948-ig terjedő időszakot idézi fel gyermekkorából, nemcsak édesanyja elvesztéséről és édesapjával való zavaros kapcsolatról ír. Ennél sokkal hangsúlyosabban jelennek meg azok a filmek és képregények, amelyek szerepet játszottak érzelmi és szellemi formálódásában, és a Minas Gerais-i család életének hátterében hangsúlyosan ott vannak azok a történelmi események, amelyek az 1940-es évektől fogva alakították Brazília sorsát.

Hasonlóképpen áthágják a műfaj megszokott kereteit Graciliano Ramosról, Antonin Artaud-ról és Machado de Assisról írt szabálytalan életrajzai. Az 1981-ben írt Em Liberdade (’Szabadon’) című „alterbiográfiájában” az idézi fel, mit érezhetett csaknem egy évig tartó börtönbüntetéséből szabadult Graciliano Ramos az első hónapokban. Az alagoasi író soha nem írt erről az időszakról, de Santiago egy fiktív napló formájában megpróbálja érzékeltetni a börtönből kiszabadult író érzéseit, felidézni az átélt megpróbáltatások lenyomatát.

Az 1993-ban írt Viagem ao México (’Utazás Mexikóba’) a francia dramaturg 1936-os közép-amerikai utazásáról szól, amelynek során Artaud önmagát igyekszik megtalálni, s eközben nemcsak az azték hagyományokkal kerül összeütközésbe, hanem a regényírás hagyományos módszereivel is: a szakdolgozatát André Gide-ről író Santiago élvezettel merül el a metanarratíva kérdéseiben, amivel az amerikai utazást irodalmi kalanddá változtatja.

A brazil elbeszélés- és regényíró Machado de Assis életének utolsó időszakát felidéző Machado (2016) szinte már valamiféle roman à clef. A megözvegyülésével és hajlott koráinak betegségeivel küzdő jeles brazil író körül megjelennek a kor irodalmi alakjai, akiknek figuráját a szerző az általa sajtó alá rendezett leveleiből és visszaemlékezéseiből alkotta újjá. Machado de Assis szinte elvész a kor elősorjázó alakjai, a XX. század elején gyorsan modernizálódó Rio de Janeiro sebesen változó színterei között, alakja szinte csak ürügy, hogy Silviano Santiago kedvvel hódolhasson korokat, kultúrákat felidéző kedvének -- 86 évesen is örök fiatalon, Saramago-hoz hasonlóan rácáfolva arra a tévhitre, hogy ebben az életkorban már nem működik az írás: tavaly megjelent majd ötszáz oldalas önéletrajzi regénye a bizonyíték rá.