Szerda este érkezett a hír, hogy a portugál nyelvű világ legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Camões-díjat Paulina Chiziano mozambiki írónőnek ítélte a nemzetközi zsűri. A Portugália és Brazília által kezdeményezett irodalmi elismerést, amelyet 1988-ban azért hoztak létre, hogy erősítse a portugál nyelvű országok közötti kulturális kapcsolatokat, és hozzájáruljon a közös irodalmi hagyomány kialakításához, többek között olyan írók kapták meg az elmúlt több mint harminc év alatt, mint a brazil Jorge Amado (1994), a portugál José Saramago (1995) vagy az évek óta Nobel-díj várományos, ugyancsak mozambiki Mia Couto (2013). Voltak persze olyanok is, ha nem is sokan, akik kezébe végül mégsem jutott el a svéd akadémia elismerésével vetekedő minegy százezer eurós összeg. A 2006-os kitüntetett, az angolai Luandino Vieira, aki az 1960-as években felemelte a szavát hazája függetlensége érdekében, és ezért akkor nem kaphatta meg a Portugál Írószövetség elismerését, személyes okokra hivatkozva visszautasította a díjat, a 2019-ben kiválasztott brazil Chico Buarque (akinek Budapest című regénye magyarul is olvasható) elismerő okleveléről pedig talán máig hiányzik Bolsonaro brazil elnök aláírása, aki nem ért egyet a brazil énekes-költő-író politikai nézeteivel.
Paulina Chiziano, aki a regényeiért kapta meg ezt a magas irodalmi elismerést, munkásságával kiteljesítette a mozambiki irodalom első jelentős alakja, az afrikai ország költészetének megteremtője és „nagyasszonya”, Noémia de Souza által teremtett hagyományokat. A költőnő 1951-ben megjelent Sangue Negro (’Fekete vér’) című kötetének verseiben a politikai kérdésfeltevések, Fekete-Afrika égető problémái és személyes életének eseményei mellett megjelenik az afrikai nők helyzetének, elnyomásának bemutatása, s az európai költészeti hagyományok mellett hangsúlyos szerepet kap az afrikai orális költészet. Ösztönösen vagy tudatosan ezt a vonalat folytatja Paulina Chiziano is, aki 1955-ben született Mozambik déli részén, protestáns családban. Félbehagyott nyelvészeti tanulmányok után csatlakozott az ország függetlenségéért vívott küzdelemhez, majd miután annyi társához hasonlóan megcsömörlött az új rezsim politikai gyakorlatától, visszavonult az aktív társadalmi szerepvállalástól, és írni kezdett. Első elbeszélései különböző folyóiratokban láttak napvilágot a nyolcvanas években, majd 1990 és 2017 között tíz könyve jelent meg – regények, elbeszélések, színdarabok és versek, amelyekben a politika és a polgárháború által szétszabdalt ország nyomorúságos állapotának bemutatása mellett leginkább az afrikai nők helyzetével foglalkozik. Női sorsokat ábrázol, mint legolvasottabb, angolra is lefordított regényében, a 2002-ben megjelent Niketche: Uma História de Poligamia-ban (‘Niketche: Egy többnejűség története‘). A regény főszereplője, Rami egy nap megtudja, hogy Tonynak, a férjének rajta kívül még négy felesége van az ország kölönböző pontjain, és el-eltűnedező párját keresve úgy dönt, végiglátogatja őket. Összevész, hajba kap velük, még le is tartóztatják közbotrány okozásáért, de végül mindannyiukkal összebarátkozik, és sorsába belenyugodva visszatérne Tonyhoz, akinek azonban nyoma vész, a hírek szerint odaveszett egy súlyos balesetben. Rami ekkor, a hagyományokat követve elhunyt férje fivérének asszonya lesz, ámde egy nap megjelenik Tony, aki mégsem halt meg, mert rosszul azonosították a baleset után, és ez további bonyodalmakhoz vezet, a férfi által jól felépített házassági rendszer pedig felbomlik. Tony asszonyai újabb férfiakhoz kötik az életüket, Rami pedig sorsába belenyugodva vállalja, hogy egyik volt riválisa mellett egy újabb férfi második asszonya lesz.
A női sorsokat elbeszélő Paulina Chiziano mindig következetesen elutasítja, hogy feministának nevezzék, mert – ahogy mondja – ő csak egy nő, aki női sorsokról és életekről ír a nemcsak politikailag, hanem kulturálisan is ellentétektől szabdalt országban, ahol északon még élnek a matriarchátus elemei, délen viszont durván érvényesül a nőket megalázó és szolgai szerepre kényszerítő férfiuralom. De hasonló megosztottságot jelent a katolikus és a mohamedán vallás és hagyományok szerint élő vidékek különbözősége, az egynejűség és a többnejűség gyakorlatának szembenállása is.
Az első női regényíróként ünnepelt Paulina Chiziano a „feministához” hasonlóan ráragasztott „regényíró” címkével sem tud megbékélni, mert ahogy többször is nyilatkozta, művészete a szóbeliségben gyökerezik: „Mesélő vagyok, nem regényíró. Könyveimben történeteket jegyzek le, sok kisebb-nagyobb történetet. A tűz mellett elbeszélt esetekből merítek ihletet, mert ezekből építettem fel a művészetemet.”
Paulina Chiziano művei nálunk még felfedezésre várnak, annyi más portugál-afrikai író munkásságához hasonlóan. Az angolra, olaszra, spanyolra fordított írónőt Niketche című regényéért 2003-ban José Craveirinha díjjal tüntették ki, majd 2014-ben a portugál koránytól megkapta a D. Henrique Rend Főtiszti fokozatát.
