IX

A nagy ugrás

És most figyeljetek, milyen ügyesen, milyen mesteri módon oldom meg a következő nagy ugrást a könyvben. Láthattátok, hogy a haláltusám akkor kezdődött, amikor Virgília megérkezett; Virgília volt ifjúkorom nagy vétke; nincs ifjúkor gyermekkor nélkül; a gyermekkor pedig feltételezi a születést; és máris különösebb erőfeszítés nélkül megérkezünk 1805. október 20-ához, amikor megszülettem. Látjátok? Semmi szembeszökő ereszték, semmi, ami elterelné az olvasó hálás figyelmét: semmi. Úgyhogy a könyvben csak a módszer előnyei jelennek meg, a módszer merevsége nem. Igazából, már ideje volt, hogy ez megtörténjen. Ami pedig a módszert illeti, mivel feltétlenül szükség van rá, jobb, ha nyakkendő és nadrágtartó nélkül mutatkozik, kissé szemtelenül és virgoncan, mint aki nem érzékeli a szoros korlátokat, sem a mindenre ügyelő felvigyázót. Olyan, mint az ékesszólás, amely lehet zseniális és sodró, természetesen hangzó és varázslatos, de lehet kimért, merev és lapos. Térjünk vissza október 20-ához.

X

Azon a napon

Azon a napon páratlan virág sarjadt a Cubasok törzséből. Megszülettem, ott feküdtem Pascoela karjaiban; a híres minho-i bába azzal dicsekedhetett, hogy nemesurak egész nemzedékét segítette erre a világra. Még az is lehet, hogy az apám hallotta, amikor ezzel kérkedett, mégis azt hiszem, inkább az apai büszkeség indította őt arra, hogy két aranypénzzel hálálja meg a szolgálatait. Miután megmosdattak és bepólyáltak, én lettem a ház hőse. Mindenki olyan jövőt jósolt nekem, ami leginkább megfelelt az ízlésének. João bácsikám, az egykori gyalogsági tiszt, úgy találta, egészen olyan vagyok, mint Bonaparte, amit apám nem tudott viszolygás nélkül hallgatni, Ildefonso bácsikám, aki akkoriban még egyszerű pap volt, egyenesen a kanonoki pályára irányított volna.

–  Kanonok is lehet belőle, de nem hagyom, hogy elvakítson a büszkeség; ugyan azon sem csodálkoznék, ha a Jóisten egy egész püspökséget juttatna neki… Így igaz, egy püspökség nem is olyan lehetetlen. Mit mondasz erre, Bento öcsém?

Apám mindenkinek azt válaszolta, hogy az lesz belőlem, amit Isten akar, a magasba emelt, mintha meg akarna mutatni a városnak és a világnak, mindenkitől azt kérdezte, hogy hasonlítok-e rá, okosnak és szépnek találnak-e…

Mindezekről csak hallomásból értesültem, ahogy évekkel később elmesélték nekem; ezen nevezetes nap részleteiről semmi emlékem nincs. Azt tudom, hogy a szomszédok személyesen vagy üzenetet küldve köszöntöttek, mint újszülöttet, és az első hetekben egymást érték a vendégek a házunkban, nem volt szék, amelyet ne használtak volna, egymást érték a szalonkabátok és a nadrágok. Csak azért nem sorolom fel a simogatásokat, a puszikat, a csodálkozó felkiáltásokat, az áldásokat, mert ha megtenném, soha nem érne véget ez a fejezet, pedig ideje lenne már befejezni.

Éppígy nem számolhatok be a keresztelőmről, mert semmit sem mondtak róla, csupán annyit tudok, hogy a következő, 1806-os esztendő legpompázatosabb eseménye volt; a Szent Domonkos templomban tartottak keresztvíz alá márciusban, egy tisztafényű, napsütéses, ragyogó keddi napon, a keresztszüleim pedig Rodrigues de Matos ezredes és a felesége voltak. Mind a ketten előkelő észak-brazíliai családból származtak, méltóak ahhoz a vérhez, amelyet felmenőik egykor a hollandok elleni csatákban ontottak. Tudnivaló, hogy az ő nevüket tanultam meg először, és valószínűleg nagyon szépen mondtam ki, vagy valami különös tehetséget véltek felfedezni bennem, mert akárhány idegennel találkoztunk, mindig fel kellett mondanom.

–  Nhonhô, mondd el ezeknek az uraknak, hogy hívják a keresztapádat.

–  A keresztapát? Őt Őexcellenciája Paulo Vaz Lobo César de Andrade e Sousa Rodrigues de Matos ezredesnek; a keresztanyát pedig Őexcellenciája Dona Maria Luísa de Macedo Resende e Sousa Rodrigues de Matos asszonynak.

– Mennyi esze van ennek a gyereknek – kiáltottak fel, akik hallottak.

–  Nagyon eszes – mondta rá az apám, és a szeme majd kigúvadt a büszkeségtől, miközben kezét a fejemre tette, és hosszú ideig nézett rám, magától eltelve, szerelmesen.

Éppígy nem tudom, mikor kezdtem el járni, de a koromhoz képest korán. Talán azért, hogy siettessék a fejlődésemet, arra kényszerítettek, hogy megkapaszkodjak a székekben, felrángattak a ruhámnál fogva, és fából készült kiskocsit adtak nekem. „Rajta, rajta, kicsikém, rajta, rajta”, mondta nekem a néger dada. Én pedig mentem a bádogcsörgő hangja után, amelyet a mamám rázott előttem, léptem egyet előre, estem erre, estem arra, de mentem, valószínűleg igencsak tétován, de mentem, és így megtanultam járni.     

XI

A férfi apja a gyermek

Nőttem-nődögéltem, és ebben a családomnak semmi szerepe nem volt; olyan háborítatlanul nőttem fel, ahogy a magnóliák és a macskák növekednek. De a macskák feltehetően nem olyan agyafúrtak, és a magnóliák nem olyan izgágák, mint amilyen én voltam gyerekkoromban. Egy költő azt mondta, hogy a férfi apja a gyermek. Ha ez igaz, nézzük meg a gyerek néhány tulajdonságát.

Ötéves koromtól fogva kiérdemeltem az „ördögfióka” nevet, mert az is voltam, sokkal rosszabb, mint a velem egykorú gyerekek: eszes, szabadszájú, komisz és akaratos. Egy nap, például, betörtem a fejét az egyik rabszolgalánynak, mert nem adott egy kanállal abból a kókuszkrémből, amelyet készített, és ráadásként gonoszul egy marék hamut is szórtam a keverőtálba, de még ezzel sem voltam elégedett, ezért elmondtam az anyámnak, hogy a rabszolgalány „bosszúból” elrontotta az édességet; pedig ekkor még csak hatéves voltam. Prudêncio-t, az egyik belső szolgálatra rendelt rabszolgafiút minden nap meglovagoltam; négykézlábra kényszerítettem, a szájába kötelet húztam, hogy az legyen a zabla, és egy pálcával a kezemben felkapaszkodtam a hátára, ezzel ütöttem-vertem őt, miközben jobbra meg balra rángattam, ő pedig ment jámborul, amerre akartam – igaz néha fel-feljajdult –;  szó nélkül engedelmeskedett, csak néha nyögött fel, „Jaj, úrficska!”, amire így reagáltam: „Tartsd a pofád, te állat!” Az, hogy eldugtam a látogatók kalapját, komoly emberek hátára papírcetliket tűztem, megtépáztam a parókák varkocsát, belecsíptem a jeles asszonyságok karjába, és a többi hasonló hőstett, amelyekkel büszkélkedhettem, jól mutatta, mennyire fékezhetetlen voltam, ahogy azt is, hogy mennyire erőteljesen nyilatkozott meg a jellemem, mert apám rajongásig csodált; és ha néha mások előtt szemrehányást tett valamiért, az puszta formalitás volt, mert amint egyedül maradtunk, elhalmozott a csókjaival.

Mindebből senki ne következtessen arra, hogy további életemben is fejeket törtem be és kalapokat dugdostam el, de öntelt és önző ember lett belőlem, aki mindenki mást semmibe vett; ugyan a kalapokat már nem dugdostam el, de ha alkalmam nyílt, megtépáztam a parókák varkocsát.

Másfelől egyre gyakrabban tűnődtem el az emberek között meglévő igazságtalanságon, szerettem volna mérsékelni, megmagyarázni, valamiképpen osztályozni, megérteni, de nem egy merev rendszerbe sorolva, hanem a körülményeknek és a helyzeteknek megfelelően. Anyám a maga módján nevelgetett, megtanított nekem néhány szabályt és imádságot, de én úgy éreztem, hogy sokkal inkább az idegeim és a vérem irányít, mint az imádságok, a rendszabályok pedig lélektelenné válva kiüresedtek, puszta frázissá váltak. Reggel, mielőtt megkaptam volna a tejeskását, és este, mielőtt ágyba bújtam volna, könyörögtem a Jóistenhez, hogy bocsásson meg nekem, ahogy én is megbocsájtok az ellenem vétkezőknek, de aztán reggeltől estig egyfolytában komiszkodtam, és az apám, miután a kedélyek lecsillapodtak, csak megveregette az arcomat, és nevetve ismételgette: „Ajjaj! Micsoda gazfickó! Ajjaj! Micsoda gazfickó!”

Igen, az apám odáig volt értem. Az anyám törékeny asszony volt, nem túlságosan okos, de melegszívű és eléggé hiszékeny is, ám tele jámborsággal; házias volt, pedig szép, szerény, pedig vagyonos, és örök félelemben élt férje dühkitörései miatt. A férjét földreszállt istenként tisztelte. Ők ketten gondoskodtak a nevelésemről, amelyről igen kevés jót lehet elmondani, leginkább szeszélyes, következetlen, sőt olykor káros volt. Kanonok bácsikám nemegyszer szemére is hányta a testvérének, hogy több szabadságot ad nekem, mint tudást, több szeretetet, mint rendreutasítást; amire az apám azt felelte, hogy a nevelésemben olyan módszereket alkalmaz, amelyek mindenben fölötte állnak a jelenlegi gyakorlatnak; ezzel ugyan nem győzte meg a fivérét, de saját magát tévútra vezette.

Az öröklésen és a nevelésen kívül ott voltak még a külső hatások, nevezetesen a tágabb családi környezet. A szülőkről már szóltam, lássuk most a nagybácsikat. Egyikük, João szabadszájú, élni tudó férfiú volt, akinek a léhaságok körül forgott minden gondolata. Tizenegy éves koromtól fogva szórakoztatott megtörtént, vagy csak kitalált történetekkel, amelyek tele voltak sikamlós vagy éppen trágár részletekkel. Nem volt tekintettel zsenge koromra, mint ahogy nem volt tekintettel reverendát viselő testvérére sem, aki rögtön menekülőre fogta, amint belefogott valamelyik zaftos történetébe. Én viszont: csak ültem ott; eleinte nem értettem semmit, majd lassan érteni kezdtem, végül pedig már élveztem, amit mesélt. Egy idő múlva már én kerestem a társaságát, ő pedig egyre jobban megkedvelt, édességet vett nekem, elvitt magával sétálni. Amikor nálunk töltött néhány napot, nemegyszer láttam őt a kert végében, a mosógödörnél, ahol a ruhát sulykoló rabszolgalányokkal trécselt; senki nem hallotta az ott elhangzó történeteket, szellemességeket, kérdéseket, a fel-felcsapó nevetést, mert a mosógödör nagyon messze volt a háztól. A rabszolgalányoknak éppen csak eltakarta az ágyékát a feltűrt ruha, néhányan bent álltak a gödörben, mások a mosandó ruhák fölé hajoltak, miközben sulykolóval csapkodták, szappanozták, kicsavarták őket, és hallgatták, visszhangozták João bácsikám sziporkáit, olykor fel-felkiáltva:

–  Egek, micsoda pokolfajzat!... João úr, maga az ördög!

Kanonok bácsikám mindenben különbözött tőle. Szigorú, tiszta ember volt, de ezek a jellemvonásai nem fennkölt szelleméből fakadtak, hanem csupán középszerű szellemét voltak hivatva palástolni. Nem látta át az Egyház lényegét, megrekedt a külsőségeknél, a hierarchiánál, a kiváltságoknál, a miseingnél, a térdre borulásnál. Szívesebben időzött a sekrestyében, mint az oltár előtt. Egy szertartás során elkövetett hiba jobban felbőszítette, mint a parancsolatok megsértése. Ennyi év távlatából már nem tudnám megmondani, hogy mi volt számára könnyebb, egy Tertulianus-idézet felismerése vagy a nikaiai hitvallás történetének felidézése – de nála senki nem tudta jobban, hogy az énekes miséken hányszor és mikor kell meghajolni. Életcéljának tekintette, hogy kanonok legyen, és őszintén bevallotta, hogy ennél többre soha nem vágyott. Jámbor volt, a szokásainak rabja, végletekig szabálytisztelő, elpuhult, kicsinyes, szolgalelkű, és bár rendelkezett néhány példás erénnyel, nem tudta őket továbbadni, másokban is meggyökereztetni.

Nem mondok semmit anyám testvéréről, Emerenciana nénikémről, akire egyébként mindenki másnál nagyobb tisztelettel tekintettem, mert egészen más volt, mint a többiek, de csak rövid ideig, két évig élt velünk. A rokonság többi tagjára és a család néhány közeli barátjára nem érdemes szót vesztegetnem, nem sok időt töltöttek nálunk, csak ritkán és rövid időre láttuk őket. A közvetlen környezet általános hatása a legfontosabb, és ezt be is mutattam: alantas jellemek, a csillogó, hangoskodó látszat kedvelése, akaratgyengeség, szeszélyes viselkedés meg a többi. Ebből a televényből és ebből a trágyából nőtt ki az a virág, amelyik én voltam.

*

Machado de Assis regénye napokon belül megjelenik a Helikon Kiadónál Pál Ferenc fordításában.