Képzelje el, kedves olvasóm, hogy 1813-at írunk, és a Carmo-templomban hallgatjuk az egyik olyan szép, régi misét, amely elandalítja a híveket, és csodálatos zenei élményt jelent. Tudja, milyen egy énekes mise, és ezért elképzelheti, milyen lehetett azokban a távoli időkben egy ilyen szertartás. Most nem a papokról meg a sekrestyésekről szeretnék szólni, és nem a szentbeszédről, de még csak a rio-i lányok szép szeméről se, amely már akkor is csodálatosan csillogott, sőt nem is az éltesebb asszonyok fejére boruló csipkés fátyolról, a térdnadrágokról, a drapériákról, a fényekről, a füstölőkről, ezekről egyikről sem. A zenekarról sem akarok beszélni, pedig az is nagyszerű: csak egy ősz valakire szeretném felhívni a figyelmet, arra az öreg emberre, aki átszellemülten és odaadással vezényli a zenekart.

Romão Piresnek hívják: már elmúlt hatvan éves, Valongo-ban, vagy valahol arrafelé született. Jó muzsikus és jó ember: a zenekar minden tagja szereti őt. Csak úgy emlegetik, hogy Romão mester; ez a familiáris megszólítás szélesebb körben is elfogadott volt azokban az időkben. Az, hogy „Ma Romão mester vezényel a misén” éppen úgy hangzott, mint évekkel később egy ilyen bejelentés „Ma João Caetano-t láthatják a színpadon”, vagy „Martinho énekel legszebb áriáiból”. Erre mindenki odafigyelt, mert biztos és hatásos hírverés volt. Romão mester vezényel a misén! Ki ne ismerte volna a visszafogott, szemét a földre szegező, szomorúan mosolygó, lassú léptű Romão mestert? De amikor zenekar előtt állt, teljesen megváltozott; élettel telt meg az egész teste és minden mozdulata; a tekintete kigyúlt, széles mosoly terült szét az arcán: egészen más emberré változott. Pedig nem is ő szerezte a mise zenéjét; most például José Maurício miséjét vezényli: mégis ugyanolyan odaadással, mintha az ő alkotása volna.

Véget ért az ünnep, és mintha kihunyt volna a ragyogás, az arcán ilyenkor csak a megszokott koraesti fény játszott. Lám, ott biceg lefelé a kórusról, a botjára támaszkodva, bemegy a sekrestyébe, megcsókolja a papok kezét, és elfoglalja a helyét a vacsorázó asztalnál. Egykedvű, egy szót sem szól. Miután elfogyasztotta a vacsorát, elindult és ment egyenesen a Mãe dos Homens utca felé; ott lakik egy öreg néger rabszolga, José apó társaságában, aki úgy gondoskodik róla, mintha az anyja volna, és most éppen az egyik szomszédasszonnyal beszélget.

– José apó, ott jön Romão mester – mondja a szomszédasszony.

– Ja, ja, viszontlátásra asszonyom, viszontlátásra.

José apó fürgén megfordult, bement a házba, és ott várta az urát, aki nemsokára belépett, ugyanúgy, mint máskor. A ház természetesen nem volt gazdag, és vidám sem. Hiányzott belőle egy öreg vagy fiatal asszony jelenléte: énekes madarak, virágok, élénk és kellemes színek. Mélabús és csupasz volt az egész. Az egyetlen vidám színfoltot a csembaló jelentette, amelyhez Romão mester néha leült, hogy eljátsszon néhány taktust. Mellette, egy széken néhány kotta; de egyik sem…

Óh, ha Romão mesterben megvolna rá a képesség, nagy zeneszerző lehetne belőle. Mert lényegében kétfajta tehetség létezik: amelyik képes kifejezni magát, és amelyik nem. Az első kiteljesedik, a másodikban állandó és terméketlen küzdelem folyik a belső ösztönzés és a kifejezésre való képtelenség között. Romão ebbe a csoportba tartozott. Megvolt benne a zenei tehetség, számtalan operát és misét, új és eredeti harmóniákat hordozott magában, csak képtelen volt arra, hogy megszólaltassa, papírra vesse őket. Ez volt Romão mester szomorúságának egyetlen oka. A köznép ebből persze mit sem sejtett; egyesek ezt mondtak, mások mást: betegségről, pénzhiányról, valami régen hordozott bánatról beszéltek, pedig ez volt az igazság: Romão mester mélabúja abban gyökerezett, hogy nem volt képes alkotni, nem találta meg a módját annak, hogy kifejezze, amit érez. Pedig teleírt számtalan papírlapot, órákon át nyúzta a csembalót, de csak nehézkes dallamok születtek, amelyekben nem volt sem gondolat, sem harmónia. Utoljára már annyira szégyellte magát a szomszédok előtt, hogy felhagyott minden próbálkozással.

Ha legalább egy szerzeményét, a nászi dalt be tudná fejezni, amelybe 1779-ben kezdett bele, három nappal az esküvője után. A felesége, aki alig múlt huszonegy éves, huszonhárom évesen meghalt, és egyáltalán nem volt szép, még egy kicsit sem, de végtelenül rokonszenves lélek volt, aki éppen úgy szerette a férjét, ahogyan az őt.  Három nappal az esküvő után Romão mester úgy érezte, mintha megszólalt volna benne valami. Egy nászi dal járt az eszében, és nekikészülődött, hogy megalkossa; de az ihlet nem öltött testet. Mint egy fogságba ejtett madár, amelyik igyekszik kijutni a kalitkából, föl-le röpdös, türelmetlenül és kétségbeesetten: így vergődött az ihlet a mi muzsikusunkban is, bezárva, a kijutás reménye nélkül, mert nem lelte az ajtót, a kiutat. Néhány hang egymásra talált, lejegyezte őket, egy kottalapnyi volt az egész, semmi több. Másnap újra belekezdett, tíz nap múlva újra, majd vagy még hússzor a házassága alatt. Amikor a felesége meghalt, átfutotta a nászi dal első hangsorait, de csak szomorúbb lett tőle, mert nem tudta papírra vetni az egykori boldogság érzését.

– José apó – mondta belépve – valahogy nem érzem jól magam.

– Evett talán valamit, uram, ami megártott…

– Nem, már reggel sem voltam jól. Menj el a patikába…

A patikárius adott valamit, amit Romão mester este be is vett, de másnapra sem érezte magát jobban. Azt el kell mondanunk, hogy gondok voltak a szívével; súlyos, krónikus szívbetegség gyötörte. José apó nagyon megrémült, amikor látta, hogy az orvosság nem segített a bajon, ahogy a pihenés sem, orvost akart hívni.

– Minek? – ellenkezett a mester. – Majd elmúlik.

A nap végére nem lett rosszabbul, az éjszaka is elmúlt valahogy, de az öreg négert gyötörte az aggodalom, alig aludt két órát. A szomszédok, amint értesültek a gondokról, másról sem beszéltek: akik közelebbi ismeretségben álltak a mesterrel, sorra látogatták őt. Vigasztalták, hogy semmiség az egész, az időjárás teszi, valaki még kellemkedve hozzátette, múló szeszély csak, mert nem viseli el, hogy a patikárius mindig legyőzi őt, amikor ostáblát játszanak, egy másik pedig, hogy szerelmes. Romão mester csak mosolygott, be legbelül tudta, hogy eljött a vég.

– Nincs tovább – járt az agyában.

Egy reggel, öt nappal az ünnepi mise után, az orvos látta rajta, hogy tényleg nagyon beteg; hiába is igyekezett biztató szavakkal leplezni, milyen kritikusnak látja az állapotát: – Semmiség az egész; kevesebbet kellene a zenével foglalkozni.

A zene! Az orvosnak ettől a megjegyzésétől a mester agyán átfutott egy gondolat. Amint magára maradt a rabszolgájával, kihúzta a fiókot, ahol 1779 óta őrizte a félbehagyott nászi dalt. Újra végigfutott szemével a nagy nehezen összerakott, de soha be nem fejezett dallamon. És akkor különös gondolata támadt: akárhogy is, de be kell fejeznie ezt a művet, kerül amibe kerül, semmi nem lehet az akadálya annak, hogy a lelkéből egy darabka itt maradjon a földön.

– Ki tudja? Talán, amikor 1880-ban előadják, valaki megemlékezik Romão mesterről…

A dal bevezető része egy lá-hanggal végződött, ez a tökéletesen odaillő lá volt az utolsó leírt hangjegy. Romão mester ekkor úgy rendelkezett, hogy a csembalóját vigyék át a kertre nyíló hátsó szobába: levegőre volt szüksége. Az ablakon át kilátott egy ház végére, ahol nyolc napja egybekelt friss házasok laktak: összebújtak, átkarolták egymás vállát, kezük összefonódott. Romão mester szomorúan mosolygott.

– Ők még csak most kezdik, én pedig elmegyek. De legalább megírom ezt a dalt, amit egyszer ők meghallgathatnak…

Leült a csembalóhoz: lejátszotta a dallamot, és eljutott a lá-hoz…

– Lá, lá, lá…

Semmi, nem tudta folytatni. Pedig jobban értett a zenéhez, mint bárki más.

– Lá, dó… lá, mi… lá, ti, dó, ré… ré… ré…

Képtelenség! Semmi nem jutott az eszébe. Már nem akart valami egészen eredeti dalt írni, csak valami olyat, ami az övé, és kiteljesíti a megkezdett gondolatot. Kezdte elölről, újra végigjátszotta a dallamot, szerette volna felidézni a kihunyt érzelem egy darabkáját, visszagondolt a feleségére, a vele töltött időre. Hogy teljesebb legyen az illúzió, az ablakon át elnézett a fiatal házasok felé. Még mindig ott voltak, kezük egymásba kulcsolódott, karjukkal egymás vállát ölelték, és már nézték egymást, nem sütötték le a földre a tekintetüket. Romão mester nyugtalanul, türelmetlenül zihálva ült le újra a csembaló elé, de a fiatal házasok látványától sem támadt fel benne az ihlet, nem találta meg a hangot, amellyel folytathatná.

– Lá… lá… lá…

Kétségbeesetten fordult el a csembalótól, felkapta, és darabokra szaggatta a kottalapot. A fiatal asszony ebben a pillanatban a férjére nézett, és mámorosan dúdolni kezdett egy nem ismert és soha nem hallott dallamot, amelyben a lá után egy csodálatos zenei mondat bontakozott ki, éppen az, amelyet Romão mester évek hosszú során át keresett, de soha nem talált meg. A mester szomorúan hallgatta, csak ingatta a fejét, és még aznap éjjel meghalt.

*

Az elbeszélés eredeti címe és megjelenési helye: Cantiga de Esponsais. ’Histórias Sem Data’| Obra Completa, de Machado de Assis. vol. II. Nova Aguilar, Rio de Janeiro, 1994. 

Eredeti megjelenése:  Editora Garnier, Rio de Janeiro, 1884.

Az írás a Magyar Kultúra című lapban is megjelenik.