A legkevésbé sem e rovat érdeme, de azt alighanem az 1749 olvasói is észrevették már, hogy mostanság egyre változatosabbak és színesebbek a világirodalom napihírei. Sokan fáradoznak azon, hogy ez így legyen, de a leginkább ernyedetlennek e téren talán mégis a francia sztár- és botrányíró, Michel Houellebecq tűnik. Ő jószerint egymagában is képes a kötetmegjelenések, díjak, fesztiválok és nekrológok körforgásának hírírói rutinját megtörni, hiszen fenegyerekeskedése rendre olyan témákat dob fel, amelyek máskülönben nemigen kerülnének szóba az ilyesféle hasábokon. Legújabban éppenséggel pereskedett, ami az ő esetében nem lenne szokatlan, ám ezúttal az író volt a felperes – a per tárgya pedig egy olyan kísérleti/művész-/dokumentum-/erotikus film, amely ágyjelenetben mutatja a Behódolás szerzőjét.

A témát érintőlegesen már februárban is említettük, jelezvén akkor, hogy Houellebecq egy amszterdami prostituált ágyastársaként szerepet vállalt a holland KIRAC csoport kísérleti filmjében, ám utólag peres úton próbálja megakadályozni az alkotás bemutatását. Nos, azóta Párizsban és Amszterdamban is lezajlott egy-egy bírósági eljárás, s az író mindkettőt elbukta, így a jelek szerint már semmi akadálya annak, hogy a KIRAC (Keep It Real Art Critics) 27-es sorszámú filmje megtekinthetővé váljon. Pedig Houellebecq szerint már a rövid trailer is súlyosan megártott a reputációjának, hiszen abban

mondhatni pornósztár gyanánt lett beállítva.

(Zolának, Flaubert-nek ilyen pere azért nem volt…) Az eljárások során a felperes részéről elhangzott, hogy a szerződés aláírásakor részint a depresszió, részint az annak csökkentésére elfogyasztott alkohol hatása alatt állt. De az is kiderült, hogy a bíróság(ok) által nem megkérdőjelezett érvényű megállapodás szerint a filmben nem szerepelhet azonos képkockán, illetve képsoron az író arca és nemi szerve. Vederemo…

*

Mi tagadás, némi egészséges rosszhiszeműséggel még akár az is felmerülhet bennünk, hogy Houellebecq és a KIRAC csoport pere afféle médiahekk, ám a műbalhé gyanúja másutt is felmerülhetett március utolsó napjaiban. Merthogy bejárta a világot a hír, miszerint Roald Dahl művei után immár Agatha Christie bűnügyi regényeit is utolérte a mindenféle érzékenységeket szem előtt tartó politikailag korrekt delfinizálás. Az ilyesmire vetemedő kiadó ezúttal a Harper Collins, míg a botrány kirobbantása és napirenden tartása körül újra főszerepben találhatjuk a brit konzervatív The Telegraph-ot, s az érvek között ezúttal is összekapcsolódott egymással a szólásszabadság joga és a legsajátabb és identitásalkotó angolszász kultúrkincs megóvásának kötelme. Nyilvánvalóan nem indokolatlan nevetségesnek, és könnyű bosszantónak vagy egyszerűen csak teljesen feleslegesnek ítélni azt, hogy a Poirot- és Miss Marple-történetekből most megkísérlik kigyomlálni azokat a fordulatokat („gipsy style”, „jew, of course”, „indian temperament”, „Nubian people” stb.), amelyeket ma bárki sértőnek találhatna. De nehéz közben megfeledkezni arról, hogy egyrészt Christie műveivel megesett már korábban is ilyesmi, másrészt pedig ilyen esetekben

a krimi királynője nem idegenkedett a praktikus és piacérzékeny változtatásoktól.

A legkézenfekvőbb példa minderre a Ten Little Niggers / Ten Little Indians / And Then There Were None című regénye, és az abban ugyancsak többször is variált gyermekmondóka esete. S ha netán ennek a patáliának is az lenne a következménye, hogy a kiadó végül finomított és eredeti változatban is újra megjelentetné Christie krimijeit (ad notam Dahl-skandalum), úgy újabb tápot kaphat megátalkodott gyanakvásunk.

*

Végül egy téma, amelyről már többször is szó esett e rovatban: a dél-ázsiai kortárs irodalom fölértékelődésének trendje. Ennek újabb bizonyságát – és a remények szerint: majdani fokozóját – most egy nemzetközi fordításösztönző és -támogató projekt megindítása kínálja. South Asian Literature in Translation, azaz röviden Salt – ez a neve annak a brit-amerikai kezdeményezésnek, amely fordítóképzések, mentori programok és a kiadókat is megcélzó workshopok révén kívánja növelni a Föld népességének egynegyedét kitevő dél-ázsiai világ irodalmi jelenlétét az angol nyelvterületeken. A nyárra már képzéseket és más hasznos aktivitást is ígérő projektet a chicagói egyetem, az amerikai műfordítók egyesülete, az angol PEN, a Words Without Borders nevű fordításközpontú irodalmi magazin, valamint a British Council összefogása hívta, illetve hívja életre. S miközben a fentebb emlegetett fölértékelődés ténye immár vitán felül áll, az alapítók nem győzik hangsúlyozni azt a tényt, hogy a dél-ázsiai irodalmak kurrens előtérbe kerülése egyrészt csupán a korábbi teljes tájékozatlanságunkhoz képest jelent érdemi előrelépést, másrészt még mindig merőben alulreprezentált.