Ahogyan arról néhány hete e rovat hasábjain is tisztes terjedelemben szó esett, az idei Booker Prize boldog birtokosa a Srí Lanka-i Shehan Karunatilaka lett, akit a The Seven Moons of Maali Almeida című „túlvilági noir”-jáért díjazott a zsűri. Ezzel a döntéssel figyelemreméltó 2022-es trend vált érzékletessé, ugyanis még májusban az említett díj nemzetközi párja, vagyis az angol fordításban az adott esztendőben megjelentetett kötetek szerzői között kiosztott International Booker Prize a hindi nyelven alkotó írónő, Geetanjali Shree Tomb of Sands (hindiül: Ret Samadhi, 2018) című megrendítő utazási regényét ismerte el. Azaz mindkét ez évi Booker-díj a dél-ázsiai régió irodalmának jutott, s habár az ilyen egybeesést végeredményben akár a puszta véletlen is magyarázhatja, azért az elmúlt hetekben többen is megkísérelték a szimpla koincidencián túli indokokat, illetve értelmezési lehetőségeket felvázolni.

Így tett például a napokban a Guardian is, annak a kérdésnek a nyomába eredve, hogy

vajon mit tartogathat a jövő a kortárs világirodalom ez idáig leginkább figyelmen kívül hagyott nagytérsége számára.

 Merthogy mindmostanáig a dél-ázsiai irodalmak friss regény- és novellatermése kimondottan alulreprezentáltnak volt ítélhető az angol nyelvű könyves világban – és aligha csupán ott. Ám ahogy azt Manasi Subramaniam, Karunatilaka és Shree könyveinek indiai kiadója és szerkesztője bizakodóan vélelmezi, az idei páros díjazás, amelyet szerinte bátor független kiadók, áldozatos fordítók és kultúraközvetítők huzamosabb ideje folytatott erőfeszítései készítettek elő, a Dél átfogalmazását, újraértelmezését ígéri a nemzetközi irodalmi élet közegében. S ez annál is fontosabbnak tetszik, mivel a cikk fölidézi, hogy még a most fennen ünnepelt szerzők is milyen nehézségekkel kényszerültek megküzdeni, amikor korábbi műveikkel a bebocsáttatás reményében megjelentek a brit kiadói közegben.

*

Amíg a dél-ázsiai kortárs irodalom emelkedő ázsióját legújabban számosan latolgatják, addig a brit szellemi élet 84 esztendős legendája, a nyugati marxizmus mindmáig imponálóan aktív és sokoldalú vezérképviselője, a történész és esszéista Perry Anderson jószerint magányos hősként látott hozzá egy ambiciózus fölértékelési kísérletnek. Novemberben megjelent esszékötetének (Different Speeds, Same Furies első és nagyobbik felét ugyanis Anthony Powell személyének és Dance to the Music of Time összefoglaló című hatalmas regényfolyamának szenteli. A hosszúéletű, az ezredfordulón 94 esztendős korában elhunyt angol szerző, aki tizenkét kötetben, összesen több mint 1,1 millió szóban beszélte el, illetve beszéltette el Nick Jenkins nevű regénybeli bennfentes alakmásával a felismerhetőségig elrajzolt brit arisztokrata és művészvilág – egy szeletének – 1914-től 1971-ig ívelő történetét, itthon aligha tekinthető különösebben ismertnek. Saját hazájában, illetve az angol nyelvterületen, mondhatni értelemszerűen, jóval nagyobb tisztelet és elismerés övezi alakját és bőszavú munkásságát, ám

regénykolosszusának megítélése még saját kultúrkörében is a korszakos remekmű meg az alkotót és olvasót egyként maga alá temető, kudarcosan nagyralátó kísérlet szélső értékei között oszcillál.

Nos, Anderson elegáns és akkurátus értekező prózájával a leghatározottabban (és a saját egykori olvasói tartózkodásával szembefordulva) az előbbi értékelés mellett teszi le a voksát, mi több voltaképp még felül is licitálja azt. Az „angol Proust”-ot ugyanis, akit egyébként egész életében határozottan és érthető módon feszélyezett ez a párhuzam, most valósággal a száz éve elhalt francia klasszikus mellé helyezi: Two Conjurors of Time, vagyis az idő két varázslója, ez a kötet első nagyesszéjének a címe. Anderson ráadásul nem éri be azzal, hogy a két regényfolyam nyilvánvaló hasonlóságait (mint az elegáns társasági közeg, a nemiség középponti szerepe, a zenei és képzőművészeti utalások garmadája, az apró epizódok szétterítése stb.) és éppily nyilvánvaló különbségeit (így Powell ciklusának lermontovi és fitzgeraldi ihletését) lajstromozza, de megcsipkedi Proust már-már vallásos színezetű kultuszát is, amelyről nem minden alap nélkül állapítja meg, hogy az Proust legnagyobb ellensége.

*

Végezetül a múlt szerdai hír, amely olyannyira drámaian elüt az irodalmi világ szerencsésebbik felének napi ügyeitől: a gyermekkönyvek és verseskötetek szerzőjeként ismert Volodimir Vakulenko ukrán irodalmár holttestére egy izjumi tömegsírban találtak rá. A még márciusban, a mondott város orosz megszállásakor elhurcolt és utóbb minden jel szerint agyonlőtt irodalmár maradványait most DNS-vizsgálat segítségével azonosították az ukrán hatóságok. Radnóti Miklós (Szerb Antal, Halász Gábor, Sárközi György…) hazájában dermesztően ismerősnek tűnhet az ilyen zárótétel egy írói-költői életút végén.