Alig néhány hete esett szó a hírrovatban az angolszász Shakespeare-irodalom egyik figyelemre méltó és vitaalapot okvetlenül felkínáló idei termékéről, az amerikai Elizabeth Winkler könyvéről, ám az avoni hattyú oly kimeríthetetlen téma, hogy most egy másik idevágó friss munkát is pertraktálhatunk. A tavasszal az Atlanti-óceán innenső, most pedig már a túlsó partján is megjelent The Great White Bard című monográfiáról van szó, amelynek szerzője Farah Karim-Cooper, a londoni King’s College professzora és a Shakespeare’s Globe oktatási és kutatási igazgatója. A könyv címe és alcíme (How to love Shakespeare while talking about race) rögvest nyilvánvalóvá teszi, hogy érzékenységektől jócskán terhelt és tűzforró a témaválasztás, hiszen az egyszerre érinti a brit identitás egyik utolsó védőbástyáját (egyszersmind a nyugati civilizáció egyik sarokkövét), illetve a politikai korrektség és a kulturális örökség dekolonializálásának trendjét. Csakhogy Karim-Cooper nem temetni jött Shakespeare-t és életművét, hanem éppenséggel azt bizonyítani, hogy miként lehet a vonzódásunkat őrizve és meg nem tagadva kritikai elemzését adni a problematikus daraboknak és passzusoknak. Mert ahogyan azt a kritikák java (lásd például itt vagy itt) elismeri: 

„Karim-Cooper úgy képes felmutatni és górcső alá venni a faji közhelyek és egyéb kényes témák jelenlétét az életműben, illetve a Shakespeare-kultusz alakulástörténetében, hogy mindeközben hitet tesz a Bárd mellett.”

Teheti ezt jórészt annak köszönhetően, mivel Tudor-kori anyagára nem erőltet rá ahistorikus értelmezéseket, és mert visszatérő jelleggel fölhívja a figyelmet Shakespeare kettős működésére, vagyis a sztereotípiákat alkalmazó – és megkérdőjelező drámaírói gyakorlatára.

*

Amíg Karim-Cooper a múltat és a jelent fogja vallatóra, addig a szintén brit regényíró, Ned Beauman a jelen és a jövő kilátásait pásztázza, és e tevékenysége révén a napokban 2023 fonttal gazdagodott. Augusztus 18-án ugyanis

ő nyerte el az idei Arthur C. Clarke-díjat,

amely az Egyesült Királyságban megjelentetett legjobb – eredeti vagy fordításban kiadott – science-fiction regényt jutalmazza, méghozzá az adott évszámnak megfelelő pénzösszeggel. A 38 esztendős szerző, aki egy évtizede második regényével (The Teleportation Accident) már felkerült a Man Booker Prize hosszú jelöltlistájára és egyszersmind besöpörte a fiatal írók munkáit elismerő Somerset Maugham- és a legjobb második köteteket honoráló Encore-díjat, most tavaly megjelent Venomous Lumpsucker révén gyarapította győzelmeinek sorát. Az egészen közeli jövőben, a 2030-as években játszódó regény cselekménye egy hiperintelligens halfaj felkutatása körül bonyolódik, s a díjat odaítélő zsűri elnökének megfogalmazása szerint „elevenbe vágó szatíra, amely fordulatos, sötét és radikális, egyúttal figyelemre méltóan olvasmányos, találékony és szórakoztató. A fájdalmasan vicces ökothrillerként is jellemzett mű az önzően rövidlátó és globálisan pusztító fogyasztás kritikáját adja, s ha maga az eszmei mondanivaló nem is tűnik falrengetően eredetinek, a tárgy megközelítése és feldolgozása – ha hihetünk a zsűrinek – csak annál originálisabb.

*

A múlt héten már témát kínált számunkra az a tény, hogy francia földön beköszöntött az irodalmi szezon, a Rentrée littéraire. Ahogyan arról akkor en passant már szót ejtettünk, ilyentájt mindahány, a kultúra ügyét a szívén viselő orgánum megteszi a maga ajánlásait és tippjeit a friss megjelenések tekintélyes kvantumjából a közérdeklődésre és díjra érdemes köteteket kiemelve. Nos, az elmúlt napokban a Le Figaro, a Le Monde és a Libération is megtette, úgyszólván, a maga tétjeit. Így hát megéri újra rátekinteni a Rentrée mezőnyére, annál is inkább, hiszen az említett újságok Franciaország vezető napilapjai, melyek eltérő politikai irányokhoz és színárnyalatokhoz sorolhatóak: a Le Figaro leginkább jobboldali liberálisnak, míg a Le Monde a balközéphez tartozónak ítélhető, a Libération pedig a baloldal egészének lapja („le journal de toutes les gauches”). Az utóbbi sajtótermék hat disztópikus és posztapokaliptikus regényre és azok szerzőire hívja fel a figyelmet: Laura El Makki, Karim Miské, Lilia Hassaine, Laurent Petitmangin, az amerikai Celeste Ng és a kanadai Emily St. John Mandel frissen kiadott munkáiban a nukleáris katasztrófának csakúgy fontos szerep jut a (majdnem) jelen idejű negatív forgatókönyvek felvázolása során, mint a lángokban álló Párizsnak vagy épp a járványoknak. A Le Monde miközben felcsigázott figyelemmel várja a periódusra ígérkező világirodalmi megjelenéseket, így Salman Rushdie, Knausgård vagy épp Wole Soyinka új könyvét, már össze is állította a maga válogatását. Ebben a szelekcióban ott találhatjuk többek között Clément Camar-Mercier múlt héten már nevesített románját (Le roman de Jeanne et Nathan), de szintúgy Amélie Nothomb Psyhopompe című regényét is, melynek lapjain a belga szerzőnő a madarak röptét az írás metaforájává formálja. Végül a Le Figaro első röpke rátekintésében ugyancsak kitüntetett figyelmet szentel Salman Rushdie legújabb, az 1749 oldalán már tárgyalt regényének, és éppígy a disztópiák trendjének is. Másoké mellett Nothomb nevét és új regényét itt is említve leljük, s tán még nyomatékosabban ajánlják figyelmünkbe a Minden reggel szerzőjeként ismert és nem mellesleg Goncourt-díjas Pascal Quignard Dernier Royaume (Utolsó királyság) című imponáló kiterjedésű és oly felette vegyes összetételű ciklusának legújabb, immáron tizenkettedik kötetét, a Les Heures heureusest (Boldog órák). Vagy épp az előző regénye, a Feu (Tűz) révén 2021-ben a Goncourt-díj közelébe elérő Maria Pourchet Westernjét, amelynek középpontjában egy sztárszínész világgá menekülése egyszerre nyer korjellemzően szimbolikus szerepet, és válik egy új kapcsolat és esély kiindulópontjává.