Edgar Allan Poe nevét viseli, és többnyire csak a szerző keresztnevére utalva Edgar Awards gyanánt szokás emlegetni összefoglalóan azokat a díjakat, amelyeket a rejtély- és krimiírók New York-i székhelyű szakmai egyesülete, az 1945-ben alapított Mystery Writers of America ítél oda és oszt ki, rendszerint úgy május táján. Így lesz ez majd idén is, és a május első napján, a New York-i Marriott Marquis hotelben megtartandó gálaeseményhez elvezető folyamat fontos állomásaként a múlt héten nyilvánosságra hozták a mindösszesen 13 díj, illetve kategória esélyes jelöltjeit. A legjobb bűnregénynek járó díj esélyesei között így ott találhatjuk a veterán, sőt doyen James Lee Burke-öt, Dave Robicheaux (a démonjaival is küzdő egykori New Orleans-i gyilkossági nyomozó) alakjának megteremtőjét, aki már kétszer is győzedelmeskedett korábban ebben a kategóriában. Vele öten versengenek: a „Southern noir” zsáner elismert szerzője, S. A. Cosby; az új regényében a párizsi Salpêtrière kórház orvostörténeti jelentőségű hisztériahullámát fikcionalizáló Jennifer Cody Epstein; a Szerencse lánya és a Kedvenc nővér révén a magyar olvasó számára is ismerős Jessica Knoll; a műveiben gyakorta a természetfelettinek is komoly szerepet juttató Michael Koryta; a bűnregényei javának helyszínéül szülőállamát, Minnesotát választó William Kent Krueger; végül, de éppen nem utolsósorban a két Pulitzer-díjjal is rendelkező Colson Whitehead.

Alig pár nappal korábban pedig azt is bejelentették a Mystery Writers of America illetékesei, hogy májusban kik vehetik majd át a Grand Master Award nevű életmű-elismerést, amelynek legelső díjazottja még 1955-ben Agatha Christie volt. Nos, idén két szerző válik majd a krimiírás valóságos nagymesterévé: a cosy crime zsáner egyik termékeny idős nagyasszonya, Katherine Hall Page, illetve a gyakorta a gyermekirodalom Stephen Kingjeként emlegetett R. L. Stine.

*

Emelve a tétet a heti hírbeszámolót most egy Nobel-díjassal folytathatom, merthogy a 2022-es év irodalmi díjazottja,

„Annie Ernaux is csatlakozott ahhoz a bojkotthoz, amely a német állam által fenntartott kulturális intézmények ellen irányul.”

A Strike Germany, vagy a felhívás internetes oldalának írásmódja szerint a Strike Germany azért szólítja fel a nemzetközi közösség kulturális szereplőit a németországi fesztiválok, kiállítások és minden más állami támogatással működő művészeti rendezvény és projekt tüntető kerülésére, mivel a hivatalos Németország, úgymond, a mccarthyzmus módszereit alkalmazva nyomja el a kifejezés- és szólásszabadságot – gátolva a palesztinok iránti szolidaritás kifejezését, a véres palesztin-izraeli konfliktus közepette. A német államot rasszizmussal és a népirtásban való hallgatólagos cinkossággal vádoló proklamáció három pontban foglalja össze a követeléseket: 1. a művészi szabadság megóvása, 2. az antiszemitizmus elleni harc (amely ugyanakkor határozott különbséget tenne az Izrael állam és a cionizmus mégoly heves bírálata és az antiszemitizmus között), 3. harc a strukturális rasszizmus, különösen az anti-palesztinizmus ellen a német kultúra területén. Mint leghíresebb és legmagasabb díjjal dekorált személyiség, ehhez az akcióhoz csatlakozott kiállásával az Izrael politikája ellen már számos alkalommal szót emelő francia írónő.

*

Az internetes barikádharc után következzen a valódi: a XIX. század Párizsából. Victor Hugo regénykolosszusa, A nyomorultak lapjain bukkan elénk futólag két barikádhős, a „megingathatatlan, erélyes, lobbanékony” Cournet és a „sovány, vézna, sápadt, hallgatag […] tragikus gamin”, Barthélemy. A regényt mára szinte kitakaró musicalváltozat és a legtöbb megfilmesítés felől valósággal észlelhetetlen két szereplőt, úgy tetszik, szinte csak azért léptette fel a nagy író, hogy elmondja: „Később, amikor mindketten száműzöttként éltek Londonban, a sors kegyetlen akaratából Barthélemy megölte Cournet-t. Gyászos párbaj volt.” S hogy azután még megemlítse, miszerint Barthélemy utóbb valamely rejtélyes gyilkossági ügy vádlottjaként akasztófán végezte Angliában, ahol „az igazságszolgáltatás csak a halál tényét nézi”. Ettől a röpke Hugo-passzustól kiindulva ez a két valós történelmi alak, Frédéric Cournet és az őt párbajban agyonlövő Emmanuel Barthélemy, egy hajdani tengerésztiszt és egy munkásforradalmár vált Olivier Rolin egész frissen, most januárban a Gallimard kiadónál megjelent regényének hősévé. Jusqu'à ce que mort s'ensuive – ez a címe a regénynek, s a megfogalmazás úgy játssza ki a halálig tartó duellum szakkifejezését (magyar megfelelője talán az utolsó vérig lenne), hogy annak értelmezési láthatárán mindamellett a forradalmi mindhalálig is körvonalazódjon. A 76 esztendős, korábbi műveiért már számos díjjal, így legfőként Prix Feminával elismert Rolin (aki mellesleg fél évtizeden át a tavaly elhunyt Jane Birkin élettársa és ennél jóval hosszabb ideig harcos maoista volt) az osztályellentétek, az emigrációs létet kísérő pusztító intrikák, rágalmak és ellenségeskedések, az alkati és vérmérsékleti különbségek, no meg az oly eltérő előtörténetek egész komplexumát bontja ki művében, amely az első visszhangok szerint felér egy történelmi krimivel – és közben nívós regény marad.

*

Végezetül itt is essen szó az elmúlt hét agyoncsócsált szenzációjáról, azaz a japán írónőről, Rie Kudanról, aki múlt szerdán elnyerte a rangos Akutagava-díjat – és azonmód

„bejelentette, hogy műve szövegének legalább 5 százalékát a mesterséges intelligencia, közelebbről a ChatGPT nevű chatbot igénybevételével gyártotta le. ”

A  Tokyo-to Dojo-to című mű ilyetén megalkotását persze nem az invenció hiánya, hanem éppenséggel a bizonyítás szándéka, no meg alkalmasint az önleleplezésben rejlő reklámérték felismerése motiválta. Ezen a helyen pedig a hír az újdondász számára is felkínálja egy hasonló beismerés lehetőségét: e cikk majdnem elhanyagolható töredéke ugyanis a Google Fordító használatával készült.