Mire ez a hírcikk az olvasók elé kerül, a Goncourt-díj zsűrije már épp nyilvánosságra is hozza idei jelöltlistájának második válogatását, azaz első szűkített névsorát. Ám mivel ez a megírás pillanatában még a jövő méhében rejlik, és mert erről az elismerésről még többször is szó esik majd november 7-ig e rovatban, ezúttal vessünk egy átfogó pillantást a francia irodalmi díjak jelöltjeinek ez évi mezőnyére. Ezt annál is indokoltabb megtennünk, mivel mostanra mindahány jelentős Prix (a Goncourt mellett a Renaudot, a Femina, a Medicis, az Interallié, no meg a Grand Prix du Roman de l'Académie française) kihirdette a maga első, legszélesebb jelöltlistáját. Nem érdektelen tehát át- és összenézni e névsorokat, elsősorban persze a többes jelöléseket keresve. Ilyenekre szépecskén lelhetünk, így például

Gaspard Koenig ökológiai regénye, a Humus, aztán Dominique Barbéris műve, az Une façon d'aimer, valamint Jean-Baptiste Andrea románja, a Veiller sur elle ott szerepel az említett hatból nem kevesebb mint négy longlisten,

 azazhogy première sélectionban. E percben pedig még három díjért van versenyben Sarah Chiche (Les Alchimies), Eric Reinhardt (Sarah, Susanne et l'écrivain), Neige Sinno (Triste tigre) és Antoine Sénanque (Croix de cendre). Ez persze mindössze számszaki és sportújságírói játék, elvégre ritkán fordul elő, hogy ugyanaz a szerző ugyanazon műve nyerjen el akár csak kettőt is az adott év díjai közül. Ám azért az ilyen közös halmazmetszetek mégis érdemesek a figyelemre, mert jól jelzik a presztízs és az árfolyam alakulását, egy-egy új mű (meritum- vagy épp marketingalapú) berobbanását. Ahogyan az sem érdektelen, ha rátekintünk az 1989-ben jószerint ellen-Goncourt gyanánt megalapított – és fentebb nem említett – Prix Décembre első válogatására, hogy ott olyan regényeket keressünk, amelyek a nagy testvér listáján is szerepelnek. Merthogy akad ilyen mű, méghozzá három is: a sok helyütt esélyes Neige Sinno felkavaró családi rémtörténete, a Québec felől pályázó Kevin Lambert harmadik regénye (Que notre joie demeure), valamint az e sorok írója számára legjelentékenyebbnek tetsző idei regény, Laure Murat nevezése (Proust, roman familial).

Nos, majd meglátjuk, vagy stílszerűbben: qui vivra, verra.

*

A múlt hétre esett egy halálozási évforduló, s habár az ilyesmiről rendszerint nem szokott a hírrovat megemlékezni, ám ezúttal érdemes kivételt tenni, hiszen szeptember 29-e táján megannyi jelentős angolszász orgánum irányította rá olvasói figyelmét az 50 éve elhunyt W. H. Auden megkerülhetetlen életművére és oly excentrikus alakjára. Mert ilyenkor értelemszerűen az is szóba kerül, hogy az évfordulós nagyság személyes higiéniája kérdéses volt, hogy az iváshoz fűződő viszonyát figyelemreméltó árnyaltsággal jellemezte („not an alcoholic but a drunk”), hogy praktikus segítség gyanánt feleségül vette Erika Mannt és együttélt Isherwooddal, vagy hogy 

Tolkiennel a lakberendezés témájában rúgta össze a patkót.

De a fontos persze mégis örökétig Wystan Hugh Auden (1907-1973) költészete marad, vagy másként az a valami, amit a bécsi Pálffy-palotában bekövetkezett halálesetről értesülvén az Élet és Irodalom majdnem mínuszos híre így fogalmazott meg: „Igazi műfaját mégis a líra jelentette: a hangulatok és a formák utolérhetetlen virtuóza volt.” Ennek felismeréséhez vagy ismételt tudatosításához most többek között a BBC rádiós adássorozatta kínált hasznos segédletet, s nekünk a nagy versek (1939. szeptember 1., Achilles pajzsa, W. B. Yeats emlékezete stb.) koszorújából itt talán elegendő lesz a Radnóti Sándort is megihlető Musée des Beaux Arts első sorait kiemelnünk és idemásolnunk (Jékely Zoltán fordításában):

„A szenvedés felől sosem tévedtek ők,
a Régi Mesterek: milyen remekül
ismerték emberi rangját; hogy zajlik le, amíg
más épp táplálkozik, vagy ablakot nyit, vagy épp
unottan jár egyedül,
hogy, míg a vének szenvedélyes áhítattal várják
a Csodás Születést, örökké lenni kell oly
gyerkőcöknek, akiknek semmi szükségük erre,
korcsolyázván az erdőszéli tavon:
sosem feledik ők,
hogy még a szörnyű mártírság is valahol a sarokban,
holmi kietlen zugban kell leperegjen,
hová a kutyák kullognak kutyalétükkel, hol
a hóhér lova
egy fához dörzsöli ártatlan farát. […]”

A cikkíró személyes vonzalmának megnyilatkozásaképp pedig még pár röpke szó arról, hogy 

Audennek a librettóírásra is jutott ideje:

Britten, Stravinsky és Henze keze alá dolgozva, s még csak nem is mellékesen. Hiszen az opera kitüntetetten fontos műfaj volt Auden számára („the last refuge of the High Style”), még akkor is, amikor voltaképp operetthez (Britten: Paul Bunyan) szállított szöveget.

*

Végezetül a szeptember közepe óta, mondhatni mellékhadszíntéren megújult Gabriel Matzneff-botrány hírét említsük. Mint (tán) emlékezetes, a 87 esztendős író, aki jószerint teljes munkásságának alaptémájává tette megvallottan legszemélyesebb szexuális perverzióját, a pedofil erőszakot, csupán a legutóbbi évtizedfordulón vált vállalhatatlanná a francia irodalmi nyilvánosság számára. A közegben, ahol a prüdéria és a kispolgáriság látszata még a bűnpártolásnál is fenyegetőbb veszélynek számított, 

Matzneff évtizedeken át ünnepelt nagyság és a Gallimard kiadó sztárszerzője volt, és sokáig inkább azok jártak rosszul, akik felszólaltak nyilvánvalóan elkövetett bűncselekményeket megörökítő működése ellen.

Részben éppenséggel az idén elhunyt Philippe Sollers elismerő és pártoló állásfoglalása révén vált ily nehezen megingathatóvá Matzneff pozíciója, s ilyesformán az jelképesnek és árulkodónak egyként ítélhető, hogy a botrány most épp a Sollers emlékére megrendezett kiadói fogadás kapcsán újult meg. Matzneff ugyanis megjelent ezen az eseményen, és fotó is megörökítette, amint ott áll a cégfőnök Antoine Gallimard közvetlen közelében, egy szűk körű beszélgetés résztvevőjeként. Erre pedig utóbb azért sokan lecsaptak, számon kérve az ügyben amúgy is évtizedek óta kárhoztatható, habár az írótól 2020 óta színleg elhatárolódó kiadón a jelek szerint következetes cinkosságot. A nyilvános felháborodást követően a Gallimard vezetője rövid nyilatkozatban jelezte, hogy Matzneff nem volt meghívva az eseményre, míg az idős botrányíró kijelentette, hogy a kiadóból többen is értesítették őt a fogadásról, amelyre ő természetesen elment, elvégre Sollers a szerkesztője volt. Így vált a Sollers-emlékbankett a francia kulturális életben uralkodó kettős beszéd és őszintétlenség látleletévé.