6 perc világhír! A francia irodalmi élet egyik megkerülhetetlen és ellentmondásos alakjának halála, valamint Gabriel García Márquez jövőre megjelenő posztumusz regénye mellett e heti hírszemlénkben az a kérdés is szóba kerül, hogy vajon van-e a díjaknak szavatossági ideje.

Éppen négy esztendeje, 2019 májusában történt, hogy a portugál nyelvű irodalom legjelentősebb és egyszersmind legnagyobb pénzjutalommal – 100 ezer euróval – járó elismerését, a Camões-díjat (Prémio Camões) az oly jellegzetes hangú énekes-dalköltő, a Budapest című regény szerzője, Chico Buarque nyerte el. Csakhogy a díjátadásra akkor mégsem kerülhetett sor, ugyanis Jair Bolsonaro brazil elnök nem volt hajlandó aláírásával ellátni a Buarque Camões-díjáról szóló dokumentumot. Márpedig az 1989-ben brazil-portugál partnerség által életre hívott szépírói jutalom enélkül nem juthatott a választott személyhez, aki azzal érdemelte ki Bolsonaro kitüntető ellenszenvét, hogy radikálisan más véleménnyel van a brazil politikáról és általában a világ dolgairól, mint az ideológiájában hiperkonzervatív, kommunikációjában viszont szinte forradalmian populista államfő. Most azonban, minthogy Bolsonarót tavaly októberben kiszavazták a hatalomból, majd – a trumpi léptéket is felülmúló felfordulást követően – januárban sor került a megválasztott régi-új elnök, Lula da Silva beiktatására, végre Buarque is átvehette a neki odaítélt díjat.

Az ünnepélyes ceremóniát április végén a portugáliai Sintrában tartották meg többek között a portugál és a brazil elnök jelenlétében, s itt a 78 esztendősen is vagány Buarque nem késett elégtételt venni Bolsonarón.

„Ezen az ünnepi délutánon megnyugvással tölt el a tény, hogy az exelnökben kivételesen volt annyi udvariasság, hogy nem piszkolta be a Camões-díjamról szóló oklevelet, és üres helyet hagyott Lula elnökünk aláírásának” – fogalmazott a 2019-es győztes, majd hozzátette: „ezt a díjat nem annyira személyes megtiszteltetésnek, mint inkább elégtételnek tekintem megannyi brazil író és művész számára, akiket megaláztak és megsértettek az ostobaság és a népbutítás elmúlt éveiben.” És még egy mondat, amelyben Buarque a díjak szavatossági idejét firtatta, persze a saját esetéből kiindulva: „Négy év telt el azóta, hogy kihirdették a kitüntetésemet, és már azon gondolkodtam, vajon elfelejtettek-e engem, vagy ki tudja, ha a díjak is romlandóak, van-e lejárati idejük.”

*

Az a hír is április végén járta be a világot (bocsánat, a Joseph Heller-centenárium miatt kis lemaradásban vagyunk!), miszerint jövőre, kereken egy évtizeddel Gabriel García Márquez halála után új regénnyel bővül majd a kolumbiai Nobel-díjas nyilvános irodalmi életműve. En agosto nos vemos (Augusztusban találkozunk) – ez a mű címe, amely mint hírlik, úgy 150 oldal terjedelmű, öt többé-kevésbé különálló epizód alkotja,

középpontjában pedig egy Ana Magdalena Bach nevű hölgy áll (egyetlen betűnyire J. S. Bach második feleségétől).

A múlt évezred utolsó éveire visszanyúló keletkezéstörténetnek része az is, hogy 1999-ben Márquez felolvasott és publikált egy szöveget, amely jövőre – ha minden igaz – a regény első fejezete gyanánt fog újra a közönség, elsőre a spanyol ajkú közönség mohó tekintete elé jutni. Hála részben az austini University of Texas Harry Ransomról elnevezett könyvtárában őrzött Márquez-archívumnak, amelynek úgy húsz teli doboznyi állagát olyan más irodalmi nagyságok személyes anyagával őrzik itt együtt, mint Ezra Pound vagy Evelyn Waugh. És futólag említtessék itt az a tény is, hogy ezzel a megjelenéssel voltaképp már közvetlenül az író halálát követő napokban kecsegtette a gyászoló rajongókat a Random House, igaz, rögvest jelezve, hogy a döntés joga a családé. Nos, ez a döntés változott meg mára.

*

Végezetül a múlt hétvégi gyászhír: május 5-én, 86 esztendős korában elhunyt Philippe Sollers, a francia irodalmi és intellektuális élet egyik meghatározó és megosztó figurája. 22 éves volt, amikor 1958-ban a Különös magány című első regénye révén (művész)neve ismertté vált, ám oly jellemző módon alig pár év múltán Sollers már ily forradalmi fanyarsággal határolódott el művétől: „A szöveget gúnyosan fogalmazták, egyetemi termekben, mérhetetlenül semmitmondó előadások alatt (de abban az időben nehéz volt tüntetni). Amikor megjelent, természetesen dicsérték. De a szerző hamarosan megtagadta ezt a tetszetős stílusgyakorlatot, ezt a dekadens, megtévesztő írásmódot.” Merthogy Sollers 1960-ban már az avantgárdok új folyóirata, a Tel Quel (jelentése: amilyen valójában) alapító szerkesztőjeként működött a lap 1982-es megszűnéséig. Közben buzgó részese volt az 1968 körüli forrongásnak, s befolyását meg jelentőségét jól érzékeltetheti, hogy ki mindenki méltatta és támadta, elemezte és írta meg őt: Roland Barthes, Jacques Derrida és Pierre Bourdieu (ő éppenséggel ellene szólva), aztán Philip Roth csakúgy, mint Michel Houellebecq. És persze ő is megírta számos kortársát, kiválólag 1983-as Femmes című regényében, immár túl marxista, sőt maoista korszakán. Idővel ugyanis liberálissá, méghozzá jobboldali liberálissá öregedett, aki 1995-ben például cikkben támogatta a jobbközépi Édouard Balladur elnökjelöltségét. Utolsó éveiben sem kerülte a vitákat, de azért Sollers mindig több volt intellektuális krakélernél, erre oly változatos, regényekben, esszékben, művészmonográfiákban és életrajzokban egyaránt oly gazdag életműve a bizonyság.