„Hogy’ lehet, hogy a gyermekkor tovatűnt, és mi észre sem vettük?” Mintha Carlos Drummond de Andrade kérdésére válaszolna meghatározó gyermekéveit felidéző brazil Chico Buarque de Holanda, akinek idén nyáron, 80. születésnapjára időzítve jelent meg legújabb regénye, a Bambino a Roma („Kisfiú Rómában’), amely szeptember végére Európába is eljutott.

A II. világháború utáni nélkülözésekből éppen csak kilábaló, szegényes Rómába érkezik egy brazil kisfiú,

 akinek édesapja – amúgy neves történész, Sérgio Buarque de Holanda – lektori állást vállalt az olasz főváros egyetemén. Az elkövetkező valamivel több mint fél évtized története nemcsak az olasz közeg, Róma felfedezése, hanem a kamasszá érő kisfiú világra ébredésének a története is, hiszen Chico, aki akkor még Francesco vagy Tico névre hallgatott, nikkelezett, fehér gumis kerékpárjával az utcákon cikkcakkban száguldozva bejárja az egész „örök várost”. A valóság és a fikció határán mozgó regényben – amelynek második része kevésbé álomszerű, mert a katonai diktatúrával szembekerülő énekes önkéntes száműzetésének színtere az 1960-as évek második felének Rómája, amelynek emlékképei realisztikusabban jelennek meg –  olvashatunk a kisfiú nosztalgiájáról Brazília után a hideg olasz télben, első érzelmi fellángolásáról, egy társai által irigyelt véletlen táncról Alida Valli színésznővel, első írásainak megszületéséről, amelyeket egy bizonyos Sandy L. iránti viszonzatlan szerelme ihletett, feltámadó érdeklődéséről a zene iránt, barátságáról Amadeóval, a sarki fűszeres fiával, meg kiskamasz világába beszűrődő külső élményekről, a pápa ablakaira történt rácsodálkozásról, a Rex moziban látott O cangaceiro (’A bandita’) című brazil filmről, Getúlio Vargas elnök öngyilkosságáról, vagy az 1954-es labdarúgó világbajnokságról. Ez az esemény, de különösen 

a brazil-magyar mérkőzés fontos helyet, egy egész fejezetet kap a futballrajongó kisfiú emlékezésében, aki a kirakatba kirakott tévékészüléken élőben is követhette a mérkőzést.

Az író 2004-ben megjelent, és 2006-ban magyarra is lefordított Budapest című regényéből, amelynek Magyarországon játszódó fejezeteiben szinte az egész Aranycsapatot felvonultatja, már kiolvasható volt nemcsak a futball, hanem a magyar futball iránti rajongása és tisztelete, hiszen Buzánszkyból öreg irodalomkritikust, Lantos, Lóránt & Budaiból könyvkiadót, Hidegkutiból írót, Grosicsból rendőrfelügyelőt, Puskásból írószövetségi hivatalszolgát csinál stb. Ez tükröződik az irodalmi keretbe ágyazott 1954-es magyar-brazil mérkőzés pontos és szakszerű leírásában is, amely így különösen érdekessé teszi számunkra a regényt:

„Amikor Mányoki Magdolna grófnő haldoklott, fiai összegyűltek az ágyánál, és megegyeztek abban, hogy addig nem halhat meg, amíg végre meg nem tanulja a lesszabályt. Esterházy Péter, magyar író és testvérei szenvedélyes focisták voltak, a legkisebb, Márton még a nemzeti válogatottban is játszott. Úgy számolok, még nem voltak abban az életkorban, hogy követhessék az 1954-es, Svájcban megrendezett világbajnokságot, de lehet, hogy édesanyjuk igen, még akkor is, ha fogalma sem volt arról, mi az offside. Kevés gyerek dicsekedhet azzal, hogy olyan futballrajongó édesanyja van, mint nekem, aki megengedte, hogy erre az időre felhagyjak az számtanlecke megírásával. Leginkább azért, mert már az előző naptól fogva készültem a brazil-magyar meccsre, amely 17 órakor kezdődött Bernben, és a konyhai rádión hallgatni lehetett a közvetítést. Már elmondtam édesanyámnak, hogy Brazília 5:0-ra legyőzte Mexikót, de ő hallotta a zöldségestől, hogy jelenleg a legnagyobb ász a Pulcras. Akkorra már a szakácsnőnk is tudta, hogy Puskás lesérült, és ez nekünk nagyon jól jött. 

A mérkőzésre készülődve megtanítottam a szakácsnőnek a brazil válogatott összeállítását, de csak Didi nevét volt képes helyesen kiejteni. 14 órakor feltálalta nekem a bolognai spagettit, hogy ugyanakkor ebédeljek, amikor a játékosok.

Egész délután hallgattam a meccsek közvetítését, miközben a labdát a sütő nyílásába rugdostam, vagy Didiként kötényt adtam a szakácsnőnek.

16,45-kor, amikor a csapatok már a pályára léptek, hallottam, hogy valaki bekiabál: Hé, te Brazil!

Én addig még soha nem láttam televíziót, csak egy kísérleti példányt, amelyet egy vásáron állítottak ki. Most pedig Amadeóval futva mentünk a Via Topinóra, ahol egy elektromos háztartási készülékeket árusító kereskedésben már kapni lehetett a nagy újdonságot. Hatalmas tömeg gyűlt össze a kirakat előtt, és Amadeo, amikor a mi himnuszunkat játszották, kérte, hogy engedjék előre a brazil fiút. Büszkén tapasztottam orromat a kirakat üvegére, mintegy két méternyire az üzletben lévő fél tucat televíziótól. Az egyik képernyőn néha megindult lefelé a kép, amelyet a többi készülék képe is követett, az eladó ilyenkor megcsavargatott néhány gombot, hogy elhallgattassa a felháborodott bekiabálásokat. 

A közvetítés olyan volt, mintha vízcseppek futnának lefelé, ezt még csak fokozta, hogy Bernben sűrűn hullott az eső, ami eláztatta a pálya füvét.

A játékosok elfoglalták a helyüket, és a fekete-fehér kép ellenére meg tudtam különböztetni a mieink sárga mezét a magyarok vörös mezétől. Láttam Castilho-t, Pinheiro-t, Didit, és hangosan kimondtam a nevüket, de ez nem zavarta a körülöttem állókat. Sőt, boldogok voltak, hogy életükben először láttak egy hús-vér brazilt, aki elmondta, amit az olasz kommentátortól nem kérdezhettek meg: nem, a középcsatár Bauer nem volt német, Índio, a középpályás nem az őserdőben élt, a két szélső, Djalma Santos és Nilton Santos pedig testvérek, bár az egyiknek fehér a bőre, a másiknak pedig fekete.

A Wankdorf-stadion, amely jóval kisebb, mint nálunk a Maracanã, zsúfolásig megtelt, és egy emberként morajlott fel, amikor a magyarok megindultak előre. A brazilok mintha megbénultak volna, támadás közben elvesztették a labdát, összefejeltek védekezés közben, Hidegkuti pedig a negyedik percben belőtte az első gólt. A labda átcikázott középpályásaink között, és Castilho kénytelen volt sárban csúszkálva kijönni a kapuból, amely így védtelenül maradt a támadó labdája előtt. Castilho nem tehetett a második gólról sem, amikor három perccel később Kocsis megjelent Pinheiro mögött, felugrott, és befejelte a labdát a hálóba. Úgy láttam, hogy a magyar focista leshelyzetben volt, és ezt meg is mondtam Amadeónak: fuorigioco! De a brazil focisták nem tiltakoztak, és Amadeo furcsán nézett rám. A járdán szurkolók két táborra szakadtak, de csak én törtem ki örömujjongásban, amikor Djalma Santos tizenegyesből berúgta első gólunkat. Közben a berni eső már a mi fejünkre is hullott Rómában, úgyhogy szerencse, hogy véget ért az első félidő. Mindenki elvonult a közeli kávézóba, hogy elszívjon egy cigarettát, igyon egy pohár bort vagy sört, felhajtson egy Fernét, Sambucát vagy egy grappát. Nálam volt néhány líra egy Coca-Colára, de Amadeo nem itta meg a felét, mert azt mondta, nem szereti.

Amikor a második félidőre visszamentünk a kirakat elé, az eső még esett, és mindenki jóval hangosabb volt, mint korábban. Néhányan benyomultak a kereskedésbe, hogy védett helyen nézhessék a meccset, de az eladó kihajtotta őket mondván, hogy csak a vevők mehetnek be. Azt mondta, hogy vizes lábukkal nyomot hagynak a padlón, mire csúszómászónak és talpnyalónak nevezték; ezeknek a szavaknak a jelentését akkor tanultam meg Amadeótól. Erre már előbújt az irodából a tulajdonos is, aki ki akarta hívni a carabinieriket, és ráadásul utasította a csúszómászót, hogy kapcsolja ki a készülékeket. Erre az utcán álló, agyonázott szurkolók hirtelen egy háromtagú bizottságot választottak, hogy megnyugtassák a hőzöngőket, és tárgyaljanak a tulajdonossal arról, hogy kapcsolja vissza a tévéket. A betolakodók távozása után a tulajdonos kérette magát egy darabig, majd utasította a csúszómászót, hogy tegyen eleget az egybegyűltek követelésének. 

A kép a második félidő tizenötödik percében jelent meg újra, és az eredményjelző 2:1-et mutatott a magyarok javára, amikor az angol bíró befújt egy nem létező tizenegyest a brazil csapat ellen.

Most már nem csak én tiltakoztam, mert a tévét nézők fele pártomat fogta azokkal szemben, akik igazat adtak a bírónak, az emberek pedig innen is, onnan is kommunistát meg fasisztát kiáltottak egymásra! Nem tudtam semmit a politikáról, de a kommunisták valahogy rokonszenvesebbek voltak Amadeo miatt, aki az apjától megtanulta az Internacionálét énekelni. Közben a brazil-drukkerek megvádolták a bírót, mister Ellist azzal, hogy tagja a Moszkva által fizetett összeesküvésnek, ezért kedvez a magyaroknak. Nem haragudhattam Castilho-ra, aki hiába vetődött, hogy kivédje azt a szégyenletes tizenegyest, amelyet egy gazember bíró ítélt meg. De ujjongtam akkor is, amikor Didi kétszer is kicselezte a kommunistákat, és amikor Julinho a becsavarta a második gólt, üvöltöttem a boldogságtól meg a fájdalomtól, mert mögöttem valakitől egy jókora kokit kaptam a fejemre. Attól fogva felforrósodott a hangulat; és minden néző táncra perdült az úttesten, a Wankdorf-stadionban pedig Nilton Santost és Bozsikot kiállították dulakodásért. A meccs vége felé a magyarok 4:2-re vezettek, Amadeo pedig azt mondta, hogy lépjünk le, mert az emberek egymásnak estek a Via Topino közepén, sztálinistának meg mussolinistának nevezve egymást, és már hallani lehetett, hogy szirénázva közeledtek a carabinierik. Fél szemmel még láttam a képernyőn, ahogy mindenki a pályára rohan a két csapathoz, az edzők, a vezetők, az újságírók, a rendőrök, még Puskás is, aki a tribünről nézte a meccset. Amadeo száján még ott játszott az az aljas kis mosoly, és bokáját összecsapva búcsúzott tőlem a Via San Marino sarkán. Az mondtam neki, hogy idétlenül néz ki, és soha többé nem érhet hozzá a labdámhoz.”

A Bambino a Roma Chico Buarque de Holanda nyolcadik regénye. Az 1974-ben megjelent rövid Fazenda Modelo (’Mintagazdaság’) akár George Orwell Állatfarmja parafrázisának is tekinthető. Ezután következett 1991-ben a Jabuti „legjobb regény” díjával kitüntetett Estorvo (’Zűrzavar’), amelyben az író egy fiatal ember belső vívódásait meséli el, a 2003-as Benjamin, majd az ugyancsak Jabuti-díjjal kitüntetett Budapest, meg a Brazília történetébe visszanyúló Leite derramado (’Kiömlött tej’, 2009). A 2014-ben megjelent Irmão Alemão (’Német testvér’) bizonyos szempontból kapcsolódik a Bambino a Roma-hoz, mert benne az író egy féltestvére keresésére indul, aki 1929-30-ban született, amikor édesapja tudósítóként dolgozott Németországban. Chico Buarque-nak végül a 2019-es Essa Gente (’Ez a népség’) hozta el a legnagyobb elismerést, a portugál világ legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Camões-díjat, amelyet négy évvel később vett át. Ebben egy anyagi és érzelmi válságba jutó író történetének hátterében mutatja meg a jelenkori Brazília ellentmondásait.

A hazájában nemcsak íróként, hanem sokkal inkább a társadalmi problémákat megmutató dalszerzőként és énekesként ismert Chico Buarque jelentős zenei munkásságot is mondhat magáénak. A brazil könnyűzenét megújító MPB (Música Popular Brasileira) mozgalom első fesztiválján, 1965-ben feltűnő Chico számtalan platinalemezes albumán kívül több filmet és musicalt is jegyzett, ezek közül csak a brechti Háromgarasos operát a II. világháború utáni brazil közegbe helyező Ópera do Malandro-t (’A mákvirág operája’) említenénk.