Egy idolként tisztelt és két majdnem teljesen elfeledett brit írónő, valamint a kortárs német irodalom egyik klasszikusa-és-provokátora, továbbá kétszáz éves pletykák és friss közelítések László Ferenc e heti hírszemléjében.
Valaha rajongó tömegek olvasták a műveiket, köztük olyan irodalmi és e világi nagyságok, mint Shelley vagy Viktória királynő, ám az utókorra jószerint csupán egy-két sértőn lekicsinylő anekdota és közhelyes ítélet maradt a Porter nővérekről. Jane (1775-1850) és Anna Maria Porter (1778-1832) hiába volt a történelmi regény zsánerének úttörője, nem egy megoldással a hálátlan Walter Scott számára is mintát kínálva, nemcsak Lukács György idevágó alapműve hagyta említetlenül e két hölgy értékes hozzájárulását, de a Porter nővérekről még életrajzi monográfiát sem írtak egészen tavalyig. 2022 késő őszén azonban megjelent a Jane Austen-specialistaként elismert Devoney Looser könyve (Sister Novelists - The Trailblazing Porter Sisters, Who Paved the Way for Austen and the Brontës), s ennek elismerő kritikai fogadtatása most mintha Jane és Anna Maria Porter újrafelfedezését körvonalazná. Igaz, a figyelemből borítékolhatóan kevesebb jut majd a regényeknek, mondjuk Jane egykoron ünnepelt Thaddeus of Warsaw vagy épp Maria The Hungarian Brothers című regényének (az utóbbi Leopolstat gróf két fia, Charles és Demetrius hadi és szerelmi kalandjait meséli), ám annál több a nővérek életének. Részben azért, mivel a két hölgy egymással folytatott intenzív levelezése és életük más bizalmas dokumentumai
dúskálnak a Jane Austen-regényeket idéző szerelmi ábrándozásokban, leányszobai pletykákban és társasági nyelvköszörülésekben – éppen csak bármiféle boldog végkifejlet nélkül.
S részben azért, mert Jane és Maria kudarcos küzdelme az anyagi biztonság megteremtéséért (az egzisztenciájuk még a sikereik tetőpontján is fájdalmasan bizonytalan maradt) és a művészi elismerésért irodalom- és nőtörténeti vonatkozásban egyaránt informatívnak és példázatosnak ítélhető.
*
Amíg a pionír érdemű Porter nővérek emlékezete halovány, évszázaddal fiatalabb pályautódjuk, Virginia Woolf helye megingathatatlan a kánonban, s az ő esetében voltaképp folyamatos újrafelfedezésről beszélhetünk. Most éppenséggel első regényére irányul különös figyelem, miután előkerült és online is olvashatóvá vált a The Voyage Out (magyar címén: Messzeség) 1915-ös első kiadásának szerzői példánya, benne Woolf bejegyzéseivel. A kötetbe, amely pár évtizeden át a tudományos könyvek között lappangott a Sydney-i Egyetemen, közelebbről a Fisher Library Rare Books Collection anyagában, az írónő az 1920-as amerikai kiadás számára tervezett változtatásokat jegyezte be – hogy utóbb aztán mégis mellőzze azokat. A Woolf-kutatók most mégis felettébb izgalmasnak és árulkodónak találhatják e változtatási terveket, melyek döntően a regény két részletét érintették volna a mű XVI., illetve XXV. fejezetében. Izgalmasnak és árulkodónak, méghozzá életrajzi és elbeszéléselméleti értelemben egyaránt. Ugyanis Woolf szövegigazításaival egyrészt azokat a hasonlóságokat mérsékelte (volna), amelyek a saját élete és regénybeli női főalakja, Rachel Vinrace előtörténete és mentális állapota között azonosíthatók. Másrészt viszont Woolf egy ponton elbeszélőként is nyomatékosan távolságot kívánt teremteni Rachel és önmaga között, lemondva a mindentudó narrátor, az alakjait kívül-belül teremtőjük gyanánt ismerő szerző meghitten XIX. századias pozíciójáról.
*
Végezetül a gyászhír, amelyről múlt pénteken értesülhettünk: 96 esztendős korában elhunyt Martin Walser, német regény- és drámaíró. „Megragadhatatlannak lenni, mint egy lebegő felhő” – fogalmazta meg szándékát egy időskori művében, s ennek megfelelően a nekrológok szerzői most érezhetően gondban vannak, hogy miként is parentálják az írót, aki volt baloldali (sőt kommunistabarát) és jobboldali (sőt 1944-ben náci párttag – bár ezt utóbb következetesen tagadta), s aki majdnem minden német irodalmi díj birtokosaként és élő klasszikusként sem sajnálta kockára tenni a reputációját. Például azért, hogy 1998-ban az addig sokak által a németség élő lelkiismereteként számontartott író elmondja
híres-hírhedt frankfurti beszédét, benne többek közt a fordulattal, miszerint Auschwitz kapcsán „nem kell folyamatosan műsoron tartani a németség gyalázatát”.
Vagy épp azért, hogy 2002-ben ádáz kulcsregényben (Tod eines Kritikers) számoljon le legillusztrisabb bírálójával, a Literaturpapst Marcel Reich-Ranickivel. S voltaképpen már csak Walser életművének mérete és alkotói működésének hét évtizedet átfogó időtartama is zavarba hozhatja a búcsúztatókat, a magyar olvasó pedig csak abban lehet biztos, hogy az író 2008-as Goethe- és öregségregénye, az Egy szerelmes férfi, aztán 1985-ös Amerika-regénye, a Hullámverés, s a vesztesként vergődő alakjait (Xaver Zürntől Franz Hornig) felvonultató megannyi más műve a jövőben is kiérdemli majd a figyelmünket.
