A portugál nemzeti eposz, A lusiadák szerzőjének születése körül sok a homályos részlet. Abban a kutatók nagy része megegyezik, hogy valószínűleg 1524 elején látta meg a napvilágot, de világra jövetelének pontos napjáról már megoszlanak a vélemények. Ezért kapta fel a sajtó az év elején azt a hírt, miszerint a legújabb tudományos kutatások január 23-ára teszik a költő születésnapját. 

A gond csak az, hogy ez az időpont nem hat az újdonság erejével, és nem is egzakt tudományos kutatások eredménye,

hiszen jó nyolcvan évvel ezelőtt egy asztrológiával és asztronómiával foglalkozó Mário Saa nevű költő Camões néhány szonettjéből, leginkább pedig a „Pusztuljon születésem napja, vesszen” kezdetűből kihüvelyezhető utalások alapján még azt is tudni vélte – ahogyan azt As Memórias Astrológicas de Camões e o Nascimento do Poeta em 23 de Janeiro de 1524 (’Camões asztrológiai emlékei és a költő születése 1524. január 23-án’) című 1940-ben megjelent könyvében megírta – hogy a költő este 8 óra 40 perckor látta meg a napvilágot. Az idézett, elég apokaliptikus hangulatú versben szerepel egy napfogyatkozás is – „…legyen csak napfogyatkozás e percben. / A fény hunyjon ki, a nap kútba essen, / a világ szakadjon szét darabokra, / hulljanak szörnyek, essen vér a porra”[1] –, amely a kutatások szerint éppen egy évvel a nagy eposzköltő születése előtt történt.

Nincsen semmi különös abban, hogy a tudományos és a tudomány határán lévő kutatások ilyen figyelemmel fordulnak a portugál költő művei felé, mivel Camões a portugál történelmet és Vasco da Gama indiai utazását elbeszélő hőskölteménye, sőt verseinek egy része is tükrözi szerzőjük komoly és megalapozott természettudományos ismereteit. 

Az eposz egyik első külföldi méltatója, Alexander von Humboldt elismeréssel szólt a természeti jelenségek pontos és költői leírásáról,

és különös módon részben ez keltette fel magyar fordítójának, a természettudós Greguss Gyulának az érdeklődését is. Különös fintora a sorsnak az is, hogy első, még Coimbra-ban írt verse egy tudományos mű, Garcia de Orta orvos Colóquio dos Simples (’Beszélgetések egyszerű dolgokról’) című, 1563-ban Goa-ban kiadott növénytani munkájának bevezetéseként jelent meg. Ez azért említésre méltó, mert Camões lírai költeményei részben elvesztek, részben szétszóródtak, és csak barátai jóvoltából jelentek meg, jóval szerzőjük halála után.

De nemcsak a coimbra-i egyetemi évek alatt elsajátított – bár még a ptolemaioszi világképen alapuló – asztronómiai tudás olvasható ki verseiből, és legfőképpen A lusiadák című eposzából, hanem személyes tapasztalatai is, hiszen 

maga is bejárta azt a tengeri utat, amely hőskölteményének gerincét alkotja.

A visszaemlékezések szerint az öntörvényű költőnek összeférhetetlensége, valamint a királynő egyik udvarhölgye, Catharina de Athaide iránt érzett szerelme miatt el kellett hagynia a királyi udvart. Így hajóra szállt, és elhajózott Távol-Keletre, ahol majdnem két évtizedet töltött. A kalandok és megpróbáltatások érlelték meg nemcsak lírai, hanem hazafias költészetét is, és amikor 17 év után visszatért Lisszabonba, már magával hozta hőskölteményét, amely 1572-ben meg is jelent. Ebben nemcsak az Indiába vezető hajóutat írja le, hanem két alkalommal, a hajóút egy-egy állomásán felidézi a portugál történelem eseményeit is, a királyság megalapításától saját jelenkoráig. Az eposzt már megjelenése után tisztelettel és megbecsüléssel övezték, Camões királyi kegydíjat kapott, és néhány éven belül elkészült spanyol fordításai után több európai nyelvre is lefordították.

A költő lírai költeményeinek nem volt ilyen szerencsés a sorsa. Egyes feljegyzések szerint mintegy négyszáz szonettet, ódát, redondilha-t és dalt írt, de a kutatás ezek közül másfélszáznál többet nem ismer el hitelesnek. Pedig Camões lírai költőként újító volt, az egyik elődje, Sá de Miranda által a portugál költészetbe átvett „dolce stil nuovo” szellemében írta szonettjeit. Bár ezek nem olyan éteri szerelmet énekelnek meg, mint Petrarca Laurához írt versei, hiszen legtöbbször kitapintható bennük, hogy valóságos személyekhez írta, és olykor az elvont szerelmi szenvedélyt igencsak földi érzések is átszínezik. 

Még inkább új utakat járó költői egyéniség bontakozik ki egyéb szonettjeiből, ahol a hódítások nyomán létrejövő, egyre inkább az anyagi javakra összpontosító, harácsoló új világ visszásságait írja meg, amelynek árnyoldalait maga is megélte.

És már a reneszánsz ember szemlélete tükröződik a tapasztalatot a skolasztikus ismeretek elé helyező álláspontjában, amit azonban csak árnyaltan mert megvallani az „Igazság, kitartás, ész, tiszta érdem” című versében: „Voltak dolgok, amit nem hittek volna, és amit hittek, de meg nem történtek.”[2]

Bár kezdeti népszerűsége után a tizennyolcadik század szellemében gondolkodó Luis António Verney kritikusan viszonyult Camões eposzához, a romantika egész Európában ünnepelte a hazájáért minden áldozatra kész költőt, kiemelve olyan legendával övezett epizódokat az életéből, mint a A lusiadák kéziratának megmentése: a költő inkább hagyta vízbe fulladni szerelmét, csakhogy a hőskölteményt tartalmazó iszákot épségben a partra vihesse.

Camões kultusza nálunk a reformkor idején lángolt fel,

 összefonódva a hazáért cselekedni kívánó eszmeiséggel. Egyfelől egyéni boldogságát a hazájáért és a költészetéért feláldozó poétát látták benne, aki mindenkitől elfeledve, nyomorban halt meg, másfelől pedig mint A lusiadák szerzőjét, aki művében a portugál királyi család magyar eredetéről ír. Kölcsey Ferenc a nemzeti érzésre apellálva idézi meg alakját Nemzeti hagyományaink című írásában: 

„Fájdalom, mi már akkor idegen befolyásnak nagy készséggel adtunk helyt; s azalatt, míg Európának végén, az éhséggel küzdő Camoens hazája örök dicsőségének szentelte hangjait, a mi pécsi püspökünk római lanton zengette a nemzet előtt idegen szép éneket.”

Jókai is megemlíti őt És mégis mozog a föld című regényében („Kukacok és alvó pupák országa ez. Camoens fogsz te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját megfossza tőle.”) Kemény Zsigmond pedig a német vadromantika szellemében fogant regényes életrajzot szentel Camõesnak. Az Élet és ábránd című 1844-ben írt, és kéziratban maradt regénye, amelyből csak egy hibás másolat maradt fenn, a szerelmétől, Catharina-tól és hazájától búcsúzó költő álmával kezdődik, amelyben felsejlik előtte A lusiadák cselekménye, és azzal a jelenettel végződik, amikor sok-sok esztendővel később, a halálos ágyánál meglátogatja őt szerelme. A Portugália dicsőségét megéneklő költő ekkor már csak egy elmegyógyintézeti ápolt, aki mocskos fekhelyén várja a halált.

A romantika szívesen alakította a maga ízlése szerint Camões életét és tetteit, kevéssé ügyelve az életrajzi pontosságra. Almeida Garrett portugál költő 1825-ben született elbeszélő költeményében már találkozhatunk ezzel a szemlélettel, amely a tragikus költői sorsnak rendeli alá a cselekményt. Ez a mű ugyanúgy ihletője lehetett Kemény regényének, mint Ludwig Tieck Tod des Dichters (‘A költő halála) című 1833-ban megjelent műve, vagy Friedrich Halm egyfelvonásos színműve a költő haláláról, amelyet 1837-ben mutattak be. De az irodalmi feldolgozások közül megemlíthetnénk Eördögh István Camoens című elbeszélését, amely az Athenaeum című folyóiratban jelent meg 1841-42-ben vagy Hiador, alias Jámbor Pál 1863-ban megjelent Louis de Camoens című, hat énekre osztott elbeszélő költeményét, amely a költő távol keleti fogságának, megszabadulásának és hazatérésének történetét beszéli el – igen határozott osztrákellenes felhangokkal.

Ez a hazafias érzés hatja át – búvópatakként – Greguss Gyula Luziáda-fordítását. Camoes eposza a tizennyolcadik század végén már jelen volt latin és francia fordításban a magyar főúri könyvtárakban. Ez ösztönözhette Aranyosrákosi Székely Sándort, aki a hun-magyar legendáriumból kiindulva megírta A székelyek Erdélyben című hőskölteményét (1823), hogy belefogjon a portugál költő eposzának fordításába, ahogy Baumgarten Sándor említi. Az irodalomtörténet úgy tudja, hogy ebből két ének elkészült, de valahol el is veszett az idők forgatagában. Úgyhogy az első magyar fordítás végül a Bécsben természettudományos tárgyakat tanító egykori tüzértiszt nevéhez fűződik, aki a magyar őstörténetet megteremteni igyekező költők munkáin felnőve az antikvitás isteneit megidéző eposzt át- meg átszínezte a képzelt magyar mitológia elemeivel. Az ilyen módon nemzetivé varázsolt fordítás (amelyben például Mars és Neptun helyébe Hab- és Hadúr lépnek) legalább olyan sikert aratott, mint Bérczy Károly Anyegin-fordítása, mert rövid időn belül két kiadást is megért (1865 és 1874).

Hasonlóképpen feltüzelte a nemzeti érzést az eposz III. énekének 28. versszakában található utalás, mely szerint Portugália első királya, Dom Afonso Henriques (1139-1185) talán magyar volt:

„[…] Henrik (egy magyar királynak
volt a második derék fia, mondják)
Portugáliát kapta”[3]

Ez a csábító hipotézis az 1820-as évek második felében hatalmas vitát generált a történészek körében, de nem bizonyult igaznak. Mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy Camões a magyar irodalmi tudat szerves részévé váljon, s ne csak műveinek újabb és újabb fordításaival legyen jelen (A lusiadák, Hárs Ernő, 1984, 1995, Költemények, Rózsa Zoltán et alii, 1993, Luis de Camões 77 szonettje, Jánosházy György, 2007, Vétkek, balsors, szerelmek, Mohácsi Árpád, 2022), hanem legendák övezte alakjával is, párhuzamba állítva őt olyan nagy költőinkkel, mint Balassi Bálint, vagy Zrínyi Miklós, ahogy Szabó Lőrinc emlékezett meg róla Camões, a portugál Zrínyi Miklós című szösszenetében, a törökverő diadalmas hadvezérhez hasonlítva az afrikai harcokban fél személt elvesztő poétát.

*

Jegyzetek:

[1] Mohácsi Árpád fordítása

[2] Mohácsi Árpád fordítása

[3] Hárs Ernő fordítása