Az idén (a legújabb kutatások szerint néhány hete) ötszáz éve született Camões neve a magyar olvasó számára leginkább A Lusiadákkal (Os Lusíadas) forrt össze. A portugálok nemzeti hőseposza a kellő időben, a reneszánsz derekán, humanista szellemben készült, a földrajzi felfedezések portugálok számára dicsőséget hozó időszakában. Vasco da Gama utazása mellett a portugál nép múltja, jelene, sőt, jövőjének ragyogó víziója is kibontakozik egy-egy kiváló epizódban, miközben a teljes isteni masinéria is működésbe jön a műfaji szokásoknak megfelelően. Camões eposza az európai kultúra és a portugál irodalom magasan jegyzett műve, címe pedig szintén műfaji hagyományokra támaszkodva „luzitánokról szóló énekek”, mely a nemzet autonómiáját és nagyságát hirdeti. 

A nemzeti határokat méltán túlszárnyaló eposz mellett azonban mintha eltörpülne Camões hatalmas életműve.

Holott kalandos élete mellett, sőt élményeiből is inspirálódva igencsak termékeny szerző volt, minden műnemben, epikában, lírában és drámában is jelentős nyomokat hagyott, sőt, tanító jellegű művei is vannak. Lírai nagysága leginkább a költői formák bravúros használatában mutatkozik meg: ezek közül kifejezetten a szonettek emelkednek ki, de

virtuozitása dalaiban, elégiáiban és a redondilhák formai bravúrjaiban is megmutatkozik.

Ám az életmű egészéből Magyarországon inkább csak az eposz ismert, amely iránt már a 19. század második felében érdeklődtek a szerzők; Greguss Gyula több nekirugaszkodásban végül 1864-ben készült el az eposz teljes fordításával, amely a következő évben nyomtatásban is megjelent Luziáda Camoenstől címmel. Babits például – világhíre ellenére – sem tartotta túl nagyra a humanizmus korának nemzeti eposzait, Vergilius Aeneis-ének utánérzeteiként tekintett rájuk, s szerinte a Lusiadák is csak a felfedezők dicsősége, „világraszóló tárgya”, de még inkább szerzőjének regényes és megrázó élettörténete miatt vált népszerűvé. Szavai azonban nemcsak az elutasítás miatt érdekesek (mellesleg Szerb Antal sem értékelte túl nagyra a művet), hanem mert a kis népek, a magyartól távoli nyelvek irodalmának nehéz közvetíthetőségére is rámutatnak: „Én nem olvastam a Luziadá-t, nem értek portugálul. A magyar fordítás rossz. Ezek az eposzok különben egy kicsit hasonlítanak is egymáshoz... Vergiliust Ariostóval frissítik, akitől a stanzaformát vették. De szó sincs náluk Ariosto játékos fölényéről. A lovagmesék nekik arra valók, hogy az eposzt érdekessé, regényessé tegyék” – írja Babits Az európai irodalom történetében.

E hosszas felvezetésre épp hasonló felvetések miatt lehet szükség. Egyrészt azért, mert Camões pályaképének átfogóbb kontextusa nélkül esély se lenne megérteni a szonettfordítások jelentőségét, másrészt a portugál irodalom magyar közvetítésének (akadozó) hagyományai, illetve a tőlünk viszonylag távoli kultúra és irodalom fordításának és népszerűsítésének nehézségei is érzékelhetők az elkötelezett luzitanisták próbálkozásainak csekély hatása láttán, amely Camões műveinek történelmi, nyelvi, műfaji távolsága miatt végképp nem egyszerű. Harmadrészt a költő világirodalmi léptékű megítélése, értékelése is kérdéseket vet fel, mert persze érthető, hogy a portugálok számára éppoly fontos szerző Camões, mint a magyaroknak Balassi vagy Zrínyi, hiszen a saját korában képes volt kapcsolódni, „felzárkózni” az európai áramlatokhoz, költészeti formákhoz, irodalmi szemléletmódhoz, ám felmerülhet a kérdés, hogy szerzője kalandos élete nélkül is ismertté vált volna-e az eposz, és nem reked-e meg Vergilius, Petrarca és más alkotók tehetséges imitálójának szerepében, s még mindezzel együtt is kérdés, hogy az évszázadok megkoptatták-e, és ha igen, mennyire Camões és az eposz kanonikus világirodalmi pozícióját.

Nyilván kevésbé kételkednek ebben azok a portugál irodalom iránt elkötelezett irodalmárok, akik a 2020-as években egy nagyobb versanyag válogatására és közreadására vállalkoznak, s persze az ilyenfajta elköteleződések nélkül sehol sem tartanánk, semmivel. Ugyanakkor az is látható, hogy az utószót jegyző Rákóczi István is jobbára a költő rendkívül izgalmas életét mondja el, maga is kiemelve tények és mítoszok sokaságának keveredését, illetve 

a lírai életmű egésze is az életrajzi elemekkel együtt válik érdekessé,

sőt, a pályakép is e mentén, a múzsa személyének kérdései és a száműzetés, katonai szolgálat helyszínei szerint alkotható meg. Mindezek felvázolása után tér csak rá az utószó írója az irodalmi kérdésekre, a versre és a verselésre. A művek, s koncentráljunk most már a kötetben megjelentetett 128 szonettre és öt hosszabb költeményre, azonban ezekből a kalandos elemekből, életrajzi mozzanatokból alig-alig hordoznak valamit: természetesen a múzsák elnevezései is költői játékok, illetve a kor költői szokásainak és illemének megfelelően rejtegetik a hölgyek valódi kilétét. Az egyéb – referencializálható – utalások is általánosítva, toposzokba szublimálva, a költői hagyomány elsajátított szerkezeti, megszólalásmódbeli szokásai szerint tűnnek fel. 

Ez a fajta, a versformák és költői nyelv szabályainak, szokásainak engedelmeskedő transzponálás ma már meglehetősen kimódoltnak tűnik, és az irodalmi művek élményszerűségét, hatását tekintve jobbára távol van befogadói elvárásainktól.

S minthogy a fordító az első számú befogadója és értelmezője a több száz évvel korábbi szövegeknek, kérdés, hogy ő mit tud (mit szándékozik) tenni ezzel az óriási távolsággal.

A kötet anyagát szintén Rákóczi István válogatta a tetemes lírai hagyatékból. A 128 szonett önmagában is soknak tűnik, ám még inkább annak, ha figyelembe vesszük, hogy a kéziratok még Camões életében, illetve közvetlenül halála után szétszóródtak, mire az első líragyűjtemény a költő halála után tizenöt évvel, 1595-ben megjelent. Ez csak 65 szonettet tartalmazott, ám néhány évvel később a második kiadásban már 105 található, a 19. század végéig ez a szám egyre szaporodik (ekkor 380 művet jegyeznek), ám ezzel párhuzamosan nő a bizonytalan szerzőségű szonettek száma is, köszönhetően a lelkes közreadóknak, literátoroknak, akik a „mio Camõens” jegyében kiegészítették, átírták a verseket, vagy Thaly Kálmán „stílusában” egészen újakat produkáltak. Mindenesetre bízhatunk benne, hogy a jelenlegi magyar gyűjteménybe csakis originális darabok kerültek.

De Camões lírájának magyar nyelvű közvetítésére nem a Vétkek, balsors, szerelmek kötet közreadói vállalkoztak először, 1993-ban Rózsa Zoltánnak, a költő magyar szakértőjének a válogatásában és bevezetőjével jelent meg egy kétnyelvű antológia több fordító közreműködésével (a kötetben a szonettek mellett redondilhák, ódák és dalok is olvashatók). Kifejezetten szonettekre szorítkozó és a jelenlegi bőséggel vetekedő gyűjtemény az Európa Kiadó által 1992-ben megjelentett Mit vársz, remény? című kötet is, amelynek anyagát Hárs Ernő (A lusiadák huszadik századi fordítója) ültette át magyarra. Valamint nem is olyan régen (2007) Jánosházy György fordításában jelent meg egy szerényebb válogatás Luís Camões 77 szonettje címmel.

A költő szonettjeiben tehát nem szűkölködünk, a kérdés már csak az, vajon tud-e valamit mondani ez az igencsak elterjedt versforma és stílus a mai olvasóknak, és ha igen, mit, illetve hogy az új fordítások mennyiben mások, mint az eddigiek, hozzátesznek-e valami újat a reneszánsz költőről alkotott képünkhöz?

Bevallom, Camões szonettjei a gondos válogatás, a tematikus ciklusrend ellenére sem tudtak túlságosan megérinteni: 

számomra nem tűnnek többnek a petrarcai szonett ügyes, brillírozó portugál meghonosításánál;

formailag, szerkezetükben, stílusárnyalataikban és megszólalásmódjukban is a humanista költészet szabályait és hagyományait működtetik, legfeljebb témájukban változatosabbak és szabadabbak, mint Petrarca művei. Ekkora dózisban az tűnik ki, mintha a költő minden búját-baját, minden őt felkavaró vagy megérintő érzelmi történést átszublimálna e versforma és elvontabb költői motívumegyüttes Petri-csészéibe. A légiesség ez esetben megragadhatatlanságot, illékonyságot is jelent. Mindez még a tematikus tágasság ellenére is így van, mert ahogy a szerkesztői és fordítói utószó is hangsúlyozza, a válogatás bőven merít a veszteségeket megéneklő, „Ó ég, ó balsors, ó fekete végzet”, az élet gyors elillanása és saját bűnei felett kesergő, elégikus hangvételű költeményekből is. Ezek a verscsoportok valóban kiszélesítik a lírikus Camõesről alkotott képet, és a múlt és jelen közti értékveszteség gondolatai, az elmúlás feletti fájdalom, a bűntudat érzései talán közelebb vannak a jelen emberének világához, mint a múzsa felmagasztalása vagy az aktuálisan tengermélynek, végzetesnek kikiáltott szerelmi bánat (melyet hamarosan mégiscsak új lángolás követ). Ugyanakkor ezeknek a verseknek is leginkább csak verskezdetei ragadtak meg, („Alig pár évet éltem, és tengődve / azt is”), mert aztán sok esetben a szonett masinériája, a feldobott képek kibontása, a kötelező – ellentétek, ismétlésrendek – szerkezeti és verselési elemek gyakran ellaposítják, „szétkenik” a mű felütését. Sajnos a szonetteknek megvan az a tulajdonsága is, hogy a nyitóképtől rendszerint egy-két sor vagy az első versszak után messze kanyarodik a vers, és a legritkább esetben tér vissza hozzá. Szívesen elméláztam volna még például az „Ó, hogy nyúlik évről évre árnyam” sor után a nyúló árnyék képzetén, hiszen megcsendült fülemben Ady Istenhez hanyatló árnyéka vagy Pilinszky Apokrifjének megszólalója, akinek „Nincs semmije, árnyéka van”, „irtóztató árnya”. Mohácsi Árpád fordításai sokszor fel is kínálják ezeket az áthallásokat, intertextuális kapcsokat, s ha a fordító hozzá tudott tenni valamit e versek életre keltéséhez, ezt a jellegzetességet, játékot emelném ki. Balassi, Csokonai, Petőfi, József Attila egy-egy sora, szófordulata vagy az Odüsszeia rózsás ujjú hajnala is ott van az áthallások között, sőt Arany, Madách és mások hangja is kihallatszik időnként.

Ugyanakkor, a szép játék ellenére is, 

ezek a megoldások szintén a múltban és az emelkedett költői regiszterben tartják a verseket és az olvasót:

a fordítótól távol áll a mai nyelvhasználat alkalmazása, ahogy ezt a fordítói megjegyzései közt maga is említi. S bár kifejezett archaizálásra is kevés példa adódik, egy érthető, de mégis a mai nyelvtől meglehetősen távoli, zengzetes-emelkedett, költőien költői nyelvet működtet. Mohácsi legfőbb törekvése, hogy a versek logikai ívét, szerkezeti elemeit híven megmutassa, eközben azonban nem mindig tud egyediséget, erőt vinni Camões ma már bizonyára sokszor klisészerűnek, közhelyesnek tűnő toposzaiba, párhuzamaiba, allegóriáiba. A portugál mondatszerkezetek, a camõesi versépítmény hű követése nem egyszer a mondat lendületét, a magyar nyelv természetesebb áramlását veszi el, így a versek felfogása, megértése, minden fordítói jószándék ellenére, sokszor nem is olyan egyszerű. Sajnáltam, hogy a fordító, ahogy erről szintén maga is szót ejt, a befogadókra tekintettel leegyszerűsítette a kulturális, mitológiai utalásokat, és egybeterelte, egységesítette ezeket a legismertebb, legkézenfekvőbb változatokba. Például a görög-római istenek számtalan melléknevét, amelyeket a portugál költő kedvére variál, Mohácsi összetereli az egyetlen közismert változat következetessége alá. Így lesz Phoiboszból (Enquanto Febo os montos acendia) vagy Latona (Létó) fiából – a szellemi kihívást elengedve – egyszerűen Apolló, Déliából Diána, a najádokból (vízi nimfák) és driádokból (erdei nimfák) ugyanabban a versben egységesen nimfák, holott a víz-szárazföld variálása és szembeállítása a vers (Naiades vós que os rios habitais) fontos szervezőelve, s Hárs Ernő fordítását épp az eredeti szöveg változatainak követése („Najádok, kiknek hona a folyók, melyek…”, „Driádok, kik gyorslábú szarvasok / nyomában futtok”) teszi elevenné és izgalmassá.

Eliramlik lassan a rövid élet, ahogy a kötet utolsó előtti verscímének paradoxona tételezi. A kérdés továbbra is az, hogy 

érdemes-e ebben a gyors iramlásban Camões szonettjeihez lassulni,

s merő érdekességből elidőzni a petrarcai szonett portugál nyelvhez idomított változatainál (amelynek kemény – verstani – melóját javarészt nem Camões, hanem költőelődje, a szintén reneszánsz Sá de Miranda végezte el). S mivel már Petrarcától Mirandáig is sok áttételen, utóhatáson ment át az itáliai szonett, Camões petrarkista, majd túlhajtottan manierista formabravúrjai költői játék tekintetében invenciózusnak tűnnek ugyan, de élettől és mindennapoktól elemeltnek is. E szonettek stílusa, sokszor ismételt érzés- és gondolatvilága pedig legalább olyan távolinak tűnik, mint az az India, ahová Vasco da Gama akart – a fél világot (egészen pontosan Afrikát) megkerülve – eljutni.

Luís de Camões: Vétkek, balsors, szerelmek. Fordította Mohácsi Árpád. Budapest, Kalligram, 2022. 208 oldal, 3990 forint