A világirodalom történetét megíró Szerb Antal csupán villanásnyi figyelemre méltatta a portugál nemzeti eposzt, amely nagyszabású munkájában egyedüliként képviseli az ibériai ország irodalmát. A tizenhatodik század második felében született Os Lusiadasban (azaz ’Lusus fiaiban’, a portugálokban), amely éppen 450 éve, 1572. március 12-én jelent meg nyomtatásban, éppúgy a barokk heroizmus megnyilatkozását látja, mint Tasso Megszabadított Jeruzsálemében.

A kalandos életű portugál költő, Luis Vaz de Camões távol-keleti tartózkodása során több mint tizenöt évig (1553-tól 1569-ig) dolgozott hatalmas vállalkozásán. Eposzában 

nemcsak Vasco da Gama indiai hajóútját beszéli el, hanem összefoglalja hazája történetét is,

emléket állítva az önálló nemzeti létért folytatott, országépítő harcoknak, a portugál felfedezéseknek, s ezáltal a mű éppen úgy „nemzetek fölötti” jelentőséget kapott, hogy Szerb Antal szavait idézzük, mint a Tasso hősei által vívott keresztes háború. Ennek köszönhető, hogy igen hamar felismerték egyetemes jelentőségét, és egész Európában elterjedt. Első olvasói között volt II. Fülöp spanyol király, és igen kedvezően nyilatkozott róla. Talán ezért is jelent meg az elkövetkező évtizedekben két spanyol fordítása, majd 1622-ben megszületett a latin, mintegy három évtizeddel később az angol, majd a francia változat, ezt pedig a tizennyolcadik század második felében követte a mű német és lengyel kiadása.

A lusiadák közkedveltségét nemcsak a benne megfogalmazódó hősi eszménynek, hanem az ügyesen felépített kettős eposzi ívnek, a távoli tájak hiteles bemutatásának, a mitologikus és fantasztikus elemek bevonásának, s nem utolsó sorban a természeti, meteorológiai jelenségek szinte már tudományos igényű leírásának köszönhette – még maga a természettudós Humboldt is elismerően nyilatkozott Camões megfigyeléseinek pontosságáról.

Camões eposza igazi népszerűségét mégis a romantika korában érte el,

igaz, ekkor már a romantikus sugárkoszorúval övezett költő alakja lépett előtérbe, némiképpen háttérbe szorítva magát az eposzt, mert azzal, hogy a költő a kényelmes udvari életet és szerelmét elhagyva a Távol-Keletre utazott, s ott mintegy másfél évtized alatt megírta élete – nemzete dicsőségének szentelt – fő művét, megtestesítette a hazájáért minden áldozatra kész romantikus váteszt. Így ennél a nagyívű költői beszélynél, amelyben a hajósok útját támogató vagy éppen akadályozó antik istenek ügyesen belesimulnak a korban kötelező keresztény szellemiségbe, és a sok szenvedést vállaló hajósok a mű végén – Vénusz jóvoltából – megnyugvást és boldog kielégülést találnak a Szerelem szigetén rájuk váró nimfák karjaiban és ölében, már érdekesebbnek látszott a költő alakja, akinek az élettörténete egyre gazdagodott a kor íróinak és költőinek tollán, mert mindannyian a maguk – és a kor – ízlése szerint alakították személyiségét és kalandjait.

Így jutott el hozzánk is a Reformkor idején Camões mint a hazájáért minden áldozatra kész költő, akit ösztönző példaként állított kortársai elé Kölcsey, Jókai és még maga Arany János is.  Kemény Zsigmond pedig a német vadromantika modorában, Ludwig Tieck és Friedrich Halm műveire, és természetesen magára A lusiadákra támaszkodva (hiszen a hagyomány szerint Bécsben még portugálul is tanult, hogy eredetiben olvashassa), Élet és ábránd címen regényt írt Camões életéről. Ebben a költő öregen és betegen tér vissza hazájába, ahol nem kapja meg a várt elismerést, ezért elhagyatva, elborult elmével hal meg egy ispotályban. Kemény lehangoló regényéből – amelyet a kor kritikusai, Toldy és Gyulai nem ajánlottak kiadásra pesszimista lezárása miatt – hiányoznak azok a máig élő romantikus elemek, melyek szerint

Camões egy hajótörés alkalmával hagyta kínai szeretőjét vízbe fúlni, csakhogy A lusiadák kéziratát megmentse,

 és az a felemelő jelenet is, amikor egy Lisszabon környéki barlangban meghúzódva meghallja az Alcácer Quibir-i csatavesztés hírét, és a „haza elveszett” felkiáltással, maga is bevégzi életét.

De tizenkilencedik századi honfitársainkat nemcsak a hazájáért minden áldozatra kész romantikus költőfigura foglalkoztatta, hanem maga az eposz is, bár nem annyira művészi értékei és egyetemes mondandója okán. Ekkorra már napvilágot láttak az első fordítási kísérletek: 1796-ban, Losonczi Farkas Károly fordításában megjelent a műből egy részlet, A Vénus’ leírása; majd a korabeli hírek szerint Aranyosrákosi Székely Sándor 1818-ban a teljes mű fordításának nekikezdett, és két énekkel el is készült. Ebben az érdeklődésben bizonnyal szerepe volt annak a nemzeti büszkeségnek, hogy Camões eposzában háromszor is említés történik a portugál királyi család magyar eredetéről. A harmadik ének 25. versszakában a költő szól egy bizonyos Henrikről, azaz Dom Afonso Henriquesről, Portugália első királyáról, akivel kapcsolatban megjegyzi, hogy „egy magyar királynak volt a második derék fia, mondják”. Ez az ígéretes, de ma már tudjuk, hogy alaptalan költői fordulat viszont annyira feltüzelte a magyar tudományos életet, hogy az 1820 évek végén hatalmas vita bontakozott ki arról, hogy valóban igaz-e ez lelkesítő hipotézis. Később ez „honszerelmi lelkesedés” – idézve Toldy Ferenc szavait – vezetett odáig, hogy az 1850-es évek közepén Greguss Gyula, a szabadságharc egykori tüzértisztje nekilátott az Os Lusiadas magyar fordításának. Camoens Luziádájának fordításából végül alapos magyarítás lett, mert az eposz antik referenciáinak helyét a magyar mitológiára és őstörténetre vonatkozó utalások foglalták el, ami ugyan a fordítás hitelességének szempontjából nem volt túlságosan szerencsés, a befogadás szempontjából viszont annál inkább, mert a A Luziáda Camoenstől legalább annyira lelkesítő nemzeti olvasmánnyá vált, mint Bérczy Károly Anyegin-fordítása. Ezt az is bizonyítja, hogy egy évtized alatt két kiadást is megért. Ugyanígy tükrözi a nemzeti érzéseket a Hiador álnéven publikáló Jámbor Pál Louis de Camoens címmel megírt elbeszélő költeménye, amelyből egyértelműen kiolvasható a Habsburg elnyomás elleni tiltakozás. A keleti despota komor börtönéből megszabaduló költő azonban hiába olvassa halhatatlan eposzát a keresésére induló Sebestyén király lábánál a Lisszabonba tartó hajó fedélzetén, mégis elfeledve, szegénységben hal meg.

Hogy mennyire beépült ezek után a magyar tudatba A lusiadákat író Camões, arról Sajó András 1982-ben megjelent Terven felüli regénye is tanúskodik; ebben olvashatjuk az alábbi részletet: „Camoens, a költő hajótörés után, távol a partokról, szájában a Luisiada [sic!] már elkészült részeivel, a kéziratot, mint kalóz a kést, szorítja foga közé. És nem tud úszni. És mégis, 

Camoens csak ebben a hajótörésben létezhet.”