Ahogy serénykedő szellem nemes
Dolga felé halad, szökell a Nap
Örömében, ragyogása heves,

És az ébredező Föld éjarcába csap –
Karmazsin felhők mögött a havashegyi
Oltár, noha füst nincsen, lángra kap,

Dagadó óceánnak fényteli
Árja fölött tengelic zengi reggeli dalát.
Mezőn, ligetben a kelő nap elnyeli

Remegő virágszirmok hajnali raját,
Friss illatuk az égbe röpül el,
Napkeleti mirhától hajlik le a nád,

Lassan égve, kitartóan fülel
Illatos sóhajra, hol mosolyog az ég;
Kontinens nem menekül el,

Sem óceán, sem sziget, mutatja feléd
Mulandó formáját és a születő jellemet,
Ébred, mint apja, a Nap, és odébb

Rá kirótt terhet soha nem tehet,
Hanem mint magáét cipeli azt:
Míg engem, aki néma lehetett

Volna, csillagok ékköve riaszt,
Lomha tagjaim fölé terül egy platán,
És zöld Appennin mint gyúló viasz

Űz el éjt előlem, mögöttem a nap kel talán,
A lábaim előtt tátong a meredély,
és menny tornyosul homlokom falán –

úrrá lett rajtam a különös szenvedély,
nem szenderültem, az árny oly sötét,
melyet vetett, merő fekete fény,

keresztültöri az éjjel körét
csillogó hegyén, enyém a remény,
a virradat eljut talán föléd,

hajnali harmatban fürdik a televény,
akár halántékom és üstököm,
a lejtőn elnyúlok ama kemény

ág alatt, hol zeng bennem az öröm
óceán, forrás és madár dala más-
más regiszterén a szerelmes légkörön –
végül fölgyúlik elmémben a látomás.

*

Kétszáz éve, 1822-ben születtek azok az angol nyelvű sorok, amelyek ennek a fordításnak-interpretációnak az alapját adják. Ugyanebben az évben július 8-án az akkor huszonkilenc éves szerző Don Juan nevű hajóján két hasonlóan tapasztalatlan hajós társával együtt elsüllyedt Livornótól távolodva, Lerici közelében. Úgy tűnik, egyikük sem tudott úszni, hiszen a szárazföld nem volt messze, talán még kutyaúszásban is kivergődhettek volna. Igen valószínű, hogy a hosszúvers nagy része ezen a hajón (még ha természetesen nem is ezen az úgynevezett végzetes úton) született.

Shelley bomlásban lévő holttestét Viareggiónál sodorta partra a tenger tíz nappal később. A tetemet elégették. „Szokatlanul kis méretű” szívét nem emésztette föl a tűz. Föltehetőleg a tuberkulózis okozta elmeszesedés óvta meg. A szívet eltemették. Valahol Angliában. De az is könnyen lehet hogy a mája volt az valójában, és azért volt „szokatlanul kis méretű”.

A fordítói-értelmező munka során gyakran Ludwig van Beethoven kései vonósnégyeseit hallgattam. A szerzemények nem sokkal Percy Bysshe Shelley halála után, 1823 és 1826 között lettek lejegyezve. Ahogyan az angol költő befejezetlen utolsó műve, úgy a német zeneszerző kései hagyatéka sem hagy semmi menekülőutat a könnyű „romantikának” – műveik nem spekuláltak művészet- és irodalomtörténészek utólagos korszakolási hajlamaira. A kései Beethoven-művek közül erre a legnyilvánvalóbb példa a Grosse Fuge. Ám itt most jöjjön egy másik tétel: a cisz-moll vonósnégyes nyitánya.

A költemény címe (The Triumph of Life), valamint a terza rima forma is Francesco Petrarca I Trionfi című, több mint húsz éven át írt hatrészes, eredetileg toszkán nyelvű „versciklusát” idézi föl, folytatja és szedi szét (valamint nyilván Dantét – erről majd egy későbbi rész során jegyzetelek). A toszkán költőnek nem sokkal halála előtt megadatott, hogy befejezze a művet. A hat diadal: A szerelem diadala (il Trionfo d’Amore), melyet legyőz A szüzesség vagy mértékletesség diadala (Trionfo della Pudicizia), akin diadalt arat A halál diadala (Trionfo della Morte), cserébe őt elpáholja A hírnév diadala (Triumphus Famae), őt pedig elemészti Az idő diadala (Trionfo del Tempo), ám mindegyiken győzedelmeskedik Az örökkévalóság diadala (Trionfo dell'Eternità) – Petrarcánál így végződik a diadalok sora. Rebellis elgondolásokra hajlamos fiatal angol költőnknek ez a lezárás aligha nyerte el tetszését. Megírta tehát korrektívumként Az élet diadalát. Nem is fejezhette be művét: fönséges irónia szakította meg a munkát.