Percy Bysshe Shelley: Orfeusz

A:
Nem messze innen. Túl a hegyes dombon,
Melyet tölgyek gyűrűje koronáz, találsz
Sivár sötét mezőt, rajta keresztül folyik,
Lomhán és feketén, mély, ám szűk patak,
Szél nem fodrozza, szép hold hiába
Bámulja, nem leli tükrén magát.
Kövesd a talányos csermely kopár partját,
Majd állj meg a sötétlő kis tónál,
A folyócska forrásánál, a kifolyás
Nem látható, fénytelen éj födi,
Ott él a szikla alatt, mely árnyékot vet
A medence fölött függve – végtelen komor forrás,
Szélein lengedez a gyönge fény,
Remegve, hogy egyesüljön szerelmével,---
Ám ahogy Szürinx menekült Pántól, úgy iszkol
Éj a nap elől, vagy tán mogorva ádáz gyűlölettel
Taszítja el magától az égben fogant ölelést.
A hepehupás, formátlan domb egyik oldalán
Barlang nyílik, szájából fakó köd
Örvénylik, mint légies fátyol, melynek
Lehelete minden életet elpusztít -- míg
A sziklát födi – aztán szél által szétfoszlatva
Lebben tovább a folyammal, vagy elidőz
A hasadékon álmos férgeket gyilkolva.
A sötét szikla kiugró élén ciprusok
Csoportja áll; nem azok a fajták,
Amelyek kecses törzseiből szökkenő élet
Fölmetszi szülővölgyed tiszta egét,
Ágaik között játszik a szél, senkit sem
Zavarva, komoly ünnepet nem elrontva;
Ezek átkaikban végkimerülten állnak,
Egyik a másikba kapaszkodva, gyönge gallyaik
Nyögnek a szél csapásai alatt, rázkódnak
lökései nyomán – idősújtotta brigád!

KAR:
Miféle csodás hang ez, panaszos és erőtlen,
Ám dallamosabb a templom oszlopain
Között zengő szél suttogásánál?

A:
Orfeusz lantjának kóválygó hangja,
Szelek szülték, kik azóta nyögik kegyetlen
Királyuk unszolását hangról lebegő hangra,
Ám sebesen kerítik magukhoz az elhaló
Hangot, szétszórva aztán, akár harmatot
A riadt érzeten.

KAR:
Énekel még mindig?
Azt hittem, hárfáját elhajította azon
Nyomban, hogy elveszítette Eurüdikét.

A:
Ó, nem!
Csak kis szünetet tartott. Ahogy az űzött
Szarvas megremeg a sebes patak előtti
Félelmes szirten – kegyetlen kopók
Csaholnak fülsiketítőn, nyílvesszők záporoznak rá, --
Majd belecsobban: csakúgy Orfeusz, akit
Gyötörve emésztett a telhetetlen gyász,
Menád-mód meglengette lantját a fényes légben,
És vadul sikoltott: „Ahol ő van, oly sötét van!”
A húrok közül mély és félelmes hangokat
Csalt elő. Fájdalom! Régmúlt
Időkben, mikor a szép Eurüdiké
Ült mellette hallgatva csillogó szemekkel,
Ő dicső mennyei tárgyakról dalolt finoman.
Ahogyan a tavasz könnyű szelétől fodrozott
Patak minden egyes kis hulláma
Tükrözi sok oldalról a napot,
Zeneként folyik tova zöld partok között
Szüntelen-folyton tisztán és fölfrissülve,
Úgy folyt az ő dala, tükrözve mély örömét
És gyöngéd szeretetét, melyek legédesebb hangjait
Táplálták, az ambrózia mennyei kikeletét.
Ám mindez a múlté. Sivár pokolból visszatérve
Magányosan leült egy faragatlan kőre,
Mely sömöröktől kormosan állt egy kopár síkon.
Majd örökké tartó, örökké sajgó gyászának
Mély és túlbuzgó forrásából
Dühödt dal hangjai törtek a Menny felé.
Mint hatalmas zuhatag, mely elválaszt
Egymástól sziklanővéreket sebes és sodró vizekkel,
És szörnyű zúgással és zajjal veti
Magát a mélybe; sosem apadó forrásból
Ömlik és zuhan, és megtöri az eget
Hangos és vad, ám harmonikus zúgással,
Zuhanása nyomán gőzpermet száll föl,
Melyet a nap öltöztet a szivárvány színeibe.
Gyászának viharos örvénye ilyenformán
A legédesebb hangokba és költői szavakba
Burkolózik. Más emberi művektől eltérően
Ez sosem lanyhul, és minden változásában
Egyesül bölcsesség és szépség és a hatalmas
Költészet isteni ereje, édes
Összhanggá vegyülve. Láttam, amint
Féktelen déli széllökés hasítja föl a sötétlő eget,
Szárnyas felhők között nyomulva,
Megállás nélkül, folyton sietve,
Ahogyan vad pásztora parancsolja, míg a csillagok
Homályosan pislákolva bámulnak a tollak közül.
Az ég rögvest kiderül, és a derűs menny
Magas boltozata tüzes virágú csillagokkal
Zárja körül a megrengett földet; a nyugodt hold
Fürgén, ám kecsesen megkezdi sétáját,
Fölkelve fényesen a keleti dombok mögül.
Holdról, szélről, csillagokról szólok, s nem
Dalról; magasztos dalát visszhangozva sosem
Használt szavakat kellene kérnem a természettől,
Vagy tökéletes műveit kölcsönöznöm,
Hogy ábrázoljam tökéletes jellemzőit.
Többé nem ül már sziklatrónján
Kietlen sivár pusztaságban,
Hanem örökzöld magyalok köteléke,
Ágaikat ritkán moccantó ciprusok,
Tengerzöld olajfák finom bogyóikkal,
Venyigékbe fonódó szilfák,
Melyek makkjaikat hamar ledobják,
Kökénybokrok piruló rózsabimbók
Gyermeknemzetségével; szerelmeseknek
Kedves bükkök, és szomorúfüzek, mind fürgén
Vagy lomhán, ahogyan súlyos ágaik vagy könnyebb
Öltözetük engedi, trónja köré gyűltek, a Föld
Pedig anyai kebléből csillagforma virágokat
És édes illatú gyógynövényeket küldött elé,
Hogy azok mutassák az utat a templomhoz, melyet
Költészete épített, míg lábai előtt zord oroszlán kuporog,
és kölykök szeretettel, félsz nélkül másznak barlangjához.
Mintha a vak férgek is éreznék a hangot.
A madarak némák, fejüket lógatják,
A fák legalsó ágaira telepednek;
Még a fülemüle sem kel versenyre vele,
Csak megbabonázva hallgatja.

Percy Bysshe Shelley Orpheus című versét 1820-ban írta. A mítoszhoz szabad kézzel nyúl hozzá, a hosszúvers akár ars poeticaként is olvasható, Orfeuszt tekinthetjük a költő alteregójának. A gyászföldolgozás dinamikussá válik, van itt fölgyülemlő harag, a természeti erők meglódulnak a zene és költészet hangjait és szavait hallva. Még a föld süket, néma és vak férgei is moccannak. És végül a gyászból születik valami, ami csak örömre adhat okot: tiszta költészet és zene.

Minden életterületünket a mitikus képzetek uralják. Vagy akár a babona. Manapság szokás, tévesen, politikának is nevezni ezeket az uralmi formákat. Holott a közösség dolga és értelme, a poliszé, ellentétben azzal, amit manapság politikának neveznek, gyökeresen más. Nem az uralom.

Nick Cave-nek az utóbbi időkben volt alkalma gyászra elég. Második fiát veszítette el nemrég. Ám a Lyre of Orpheus album címadó dala mítoszromboló, szarkasztikus megközelítése a zene születésének. Alighanem közrejátszik a dalszerző-énekes magántapasztalata a zenekari turnék és a családi élet összeegyeztethetlenségéről a dalszöveg keletkezéstörténetében. Ám ne okoskodjunk. Én most csak alázattal párba állítom ezt a két elütő szöveget, és átmeneti nyugalomra ítélem a Sound & Vision sorozatot. Fölkészül Shelley.

ORFEUSZ LANTJA

Orfeusz a kerti sufniban mereng
Mit is csináljon
Egy darab fa, egy kis drót, ragasztva
Mi lesz vajon
Ó mama Ó mama

Félszívvel a fát szeli és ragasztja
Keresztül-kasul
Húrt feszít rajta végig és
Érzi hogy lealjasul
Ó mama, ó mama

Orfeusz megnézi hangszerét
És megpengeti a húrt
Hangja olyan gyönyörű
Hogy sírva hívja az Úrt
Ó mama ó mama

Siet hogy mesélje nejének
Zengenek a keresztfák
Eurüdiké még aludt viszont
Mint egy eldőlt zsák
Ó mama ó mama

Nézd mit műveltem kiáltott Orfeusz
Megpendült egy finom hang
Eurüdiké nyelve kiszakadt
Mindkét szeme kidurrant
Ó mama ó mama

Ó Uram mit tettem szólt ő
Ahogy folyt neje vérárja
Ám szívében olyan erőt érzett
Minek nem lehetett párja
Ó mama ó mama

Orfeusz vándorolt a mezőkön
Pengetve peckesen
Madarak robbantak az égen
Nyúlagyak robbantak föl éppen
Ó mama ó mama

Orfeusz pengetett kivérzésig
És megtalált egy g-moll-hetet
Fölébresztette Istent mély álmából
Ki a mennyben főnök lehetett
Ó mama ó mama

Isten markában bősz kalapács
Hajítja nagy útra
Kupán találja Orfeuszt
Mély kútba tart útja
Ó mama ó mama

Mély útra ment a kút
A kút mély útra ment
Mély útra ment a kút
A kút pokolra ment
Ó mama ó mama

Nyomorult Orfeusz kínnal kelt
Rothadó holtak között
Lantja bizton karjában
Agya a feje fölött
Ó mama ó mama

Eurüdiké vértől pöttyezve előáll
És Orfeuszhoz szól
Ha hozzányúlsz ahhoz a szarhoz
Pofádba tolom jól!
Ó mama ó mama

Ez a lant csak madárcsali mondja Orfeusz
Küld neked denevért
Maradjunk Eurüdiké kedves kicsit
És rontsunk egy kis vért
Ó mama ó mama

Orfeusz fölkapta még lantját utolszor
Elég szarul volt
Nézte csak a meredélyt és azt mondta
Mama még nem holt
Ó mama ó mama